Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Szcenírozott Agrippina Hollandiából

2004-11-02 08:22:00 Varga Péter

2004. október 29.
Pesti Magyar Színház

HÄNDEL: Agrippina

Agrippina: Annemarie Kremer
Poppea: Renate Arends
Nerone: Michael Hart-Davis
Ottone: Quirijn de Lang
Claudius: Piotr Micinski
Narcissus: Clint van der Linde
Pallante: Robbert Muuse
Lesbo: Jan Alofs

Combattimento Consort Amsterdam
Zenei vezető: Jan Willem de Vriend
Rendező: Eva Buchmann

Ritkán látható szcenírozott Händel-operaelőadás Magyarországon, de most Keszthelyen és Pesten egy-egy estén az Agrippina fordult meg a holland Combattimento Consort és az általuk szerződtetett énekesek, színpadi szakemberek segítségével. \"Otthontalan\" produkció ez, az együttes egy kis régizenei társulat, amely tizennégy - európai előadásra összehozott - előadással turnézik mostanában.

A főszereplő tehát a 2-2-1-1-1 vonóskar felállású együttes volt (az egyik szórólap szerint többen is szoktak lenni, nyilván most nem fértek el többen), oboákkal, furulyával, fagottal és a continuo-csoportban két csembalóval, egy kis orgonával és chitarronéval - hosszúnyakú lant - felszerelkezve. Még ők sem tudtak beülni teljes létszámban színház zenekari árkába, a fúvósok az első sorban foglaltak helyet, közvetlenül a nézők előtt, így előttem a fagottos játszott - szerencsére és természetesen - igen kulturáltan. Régizenei társulat modern hangszerekkel: 1982-ben ilyet alakítani anakronisztikus volt, de végül is, ahogy vezetőjük mondta, ha más aspektusait sikerül az előadásoknak jól meg valósítani, az fontosabb lehet, mint a hangszerek kérdése.

Händel 44 operájából az első az - 1709-ben Velencében bemutatott - Agrippina, amely már a nagy mester keze nyomát viseli magán. Bemutatását követően még huszonhétszer került színre, ami rekordnak számított abban az időben. És nem véletlenül: a sok és hosszú, de sokszor érdekesen kidolgozott, zeneileg is kifejező recitativók mellett általában szellemes, szép, ritkábban semmitmondó áriák szerepelnek, de egy-két együttes jelenet is hallható. Ezek egyike, Ottone és Poppea duettje a legszebbje az opera számainak.

A cselekmény Agrippina tervei körül forog, aki fiát, Nérót szeretné császárként látni, és ezért különféle intrikákba kezd. Leginkább Poppea - akibe egyébként az összes férfi szereplő szerelmes - bájainak felhasználásával próbálja meg egymásnak uszítani a szóba jöhető ellenlábasokat, magát a császárt, Claudiust és hadvezérét, Ottonét. A cselekmény bonyolódik, míg végül Agrippina eléri célját, Claudius átadja a trónt Nérónak, aki Poppeával az oldalán császár lesz.

A színpadkép meglehetősen egyszerű volt, középen egy háromhajós épület \"keresztmetszete\" harangszerűen(?) függő reflektorokkal a boltívekben, amelyek végül nem világítottak. Előtte egy nagy méretű trón, melybe csak a végén ült bele az új császár. Két szélen egy-egy emelvény vascsövekből ácsolva, bal oldalt egy alacsonyabb - ez egy ágyat formált, itt zajlottak a szerelmi jelenetek, jobb oldalt egy magasabb - itt szőtte intrikáit Agrippina. Ezen kívül még egy asztal jelent meg középen, amit aztán kivittek, erre még visszatérek. A jelmezek barokk ruhákat idéztek, azok túlzott utánzása nélkül.

Agrippina eszköztárából nem hiányoztak a korabeli operaéneklést kötelezően kísérő, a szituációra jellemző kézmozdulatok. Valóban vannak humoros elemei az eredeti műnek is, a játékban talán túlságosan nagy szerepet kaptak, végül is ez alapjában nem vígopera. Jellemzően ilyen momentum, amikor a kétségbeesett Ottonéval (áriája után, amelyet egyébként alakítója nagyszerű színészi, de kisebb énekesi képességeket elárulva adott elő) Lesbo - mintegy munkaterápiaként - kiviteti a díszletasztalt, amire már nincs szükség. (Addig sem volt - szerepe akkorra már régen lejárt.)
Vagy, a zenéje alapján mondható, hogy az őszintén sajnálkozó Lesbo áriája alatt is bohóckodik Poppea és Claudius. De általában is: a színészvezetés a poénokra koncentrált, mintha ezek nélkül bajos lenne \"eladni\" egy Händel-operát. (Akkor meg minek előadni?)

Az énekesek tisztes színvonalat képviseltek, képességeik az Agrippinát és Poppeát alakító két hölgy, valamint a Claudiust alakító lengyel Piotr Micinski esetében tűntek a legmeggyőzőbbnek. A mű előadása karmester nélkül, az elsőhegedűs zenekarvezető irányításával folyt, gyakorlatilag hiba nélkül. Persze az igazi zenekari hangzást nélkülözni kellett, de végül mindent megkaptunk, amit a partitúra - ki nem húzott - számai megkívántak. A modern hangszerek ellenére az együttes úgy játszott, mint azt ma már a régihangszeres zenekaroktól teljesen megszoktuk. Pregnáns ritmusok, barokkos frazeálás, bőséges continuo hangzás.

Kisebb hiányosságokkal, de végül nagyon magas színvonalú, és ami a lényeg: nagyon is élvezhető bemutatót kaptunk egy olyan műből, amely hamarosan aligha fog még egyszer így megfordulni valamelyik színpadunkon.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.