Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A Danubia és a Muzsikás

2004-10-14 17:53:00 Varga Péter

2004. október 11.
Zeneakadémia
Danubia Szimfonikus Zenekar
Muzsikás Együttes
Sebestyén Márta
Vez.: Héja Domokos
BARTÓK BÉLA, KODÁLY ZOLTÁN, DOHNÁNYI ERNŐ műveinek népzenei háttere és kapcsolódása

Hogy valami ilyesmiről szól majd a műsor, csak sejthető volt a Koncertkalendáriumból, mert ott csak a résztvevők neve volt olvasható. Azt a szórólapot, amelyen már a zeneszerzők nevei is szerepeltek, a jegyirodában találtam, és csak beülvén helyemre - jobbról, balról egy-egy tucat ember, a kijutás lehetetlen volt - vettem észre szomszédaim kezében egy minden igényt kielégítő, részletes műsorlapot, amelynek hátoldalán még Sipos Mihálynak, a Muzsikás Együttes prímásának ismertető szövege is olvasható volt. Így csak a szünetben olvashattam el az egyik oszlopra kiragasztott példányt, és csak halkan jegyzem még meg, hogy a zenekar honlapján sem találtam semmi bővebbet a koncertről.

A Concerto első tételével kezdődött a műsor, Bartóknak azzal a művével, amelyben egyetlen dallamidézet szerepel, az sem népdal, de ez a gesztus éppen arra mutatott rá, hogy a népzenei ihletés egy magasabb fokon sokkal több lehet, mint konkrét dallamok feldolgozása. Taps nélkül, kis szünettel következett a Marosszéki táncok bevezetése, amely közben a Muzsikás Együttes tagjai csöndesen besétáltak a zenekar elé, és a hirtelen megszakadó nagyzenekari művet - az ember szinte sajnálta a vezénylésbe egyre jobban belemelegedő, abból kizökkentett karmestert - a feldolgozott népdalok eredeti változatával, amolyan muzsikásos táncházi stílusban folytatták. Többet a Kodály-műből nem hallottunk. Gyakorlatilag ugyanez történt a Fölszállott a pávával, az alapdallam és egy variáció után következett három dallamvariáns - köztük egy cseremisz is -, Sebestyén Márta által énekelve, majd a finálé, ismét a nagyzenekaron.

Inkább esztétikai, mint kritikai értekezés tárgya lehetne az ilyen műsorkoncepció. Az eredeti népdalokat feldolgozó Kodály- és Bartók-művek többek közt azért is születtek, hogy ezek a kis remekművek a Zeneakadémia falai közt is helyet kapjanak, a művelt városi nagyközönség is megismerhesse, micsoda kincs rejtőzik a falvakban. Arról még nem lehetett szó annak idején, hogy eredeti formájukban akár egy valódi falusi banda, akár egy őket az utolsó kis díszítőhangocska megszólalásáig utánzó városi zenésztársaság által énekelve-játszva helyet kapjanak a színpadon.

Az eredeti dallamoknak, népdaloknak többségét tanultuk, ismerjük, hosszúfurulyát, háromhúros brácsát stb. is hallott mindenki. Az a világ, amely érintetlen mivoltában egykor csak kutatók számára nyílt meg, ma többféle formában megismerhető. Bartók, Kodály fonográfhengerei CD-re másolva, mai autentikus népzenészek felvételei, őket utánzó városi bandák lemezei mind-mind bőven hozzáférhetőek. Kifejezetten arra törekedni, hogy egy-egy dallam elhangozzék eredeti és feldolgozott formájában közvetlenül egymás mellett, azt hiszem, nem igazán kell. Egy olyan műsor, amely amolyan beszélgetős módon felvezette volna a teljes egészében elhangzó műzenei változatot az eredeti dallamokkal, mégiscsak több szolgálatot tett volna Kodálynak.

Gondolom, ezt a koncepciót túlságos didaktikussága miatt vetették el, de ami maradt, az egy jópofa sóműsor. Beleszámítva, hogy végül is nem az eredetit hallottuk eredetiként, hanem annak minuciózus kopírozását. A Rákóczi kisúrfi bartóki feldolgozása igyekszik nemcsak egyszerűen megharmonizálni és zenekaron megszólaltatni a dallamot, hanem a balladában elmesélt tragikus történet mögöttes tartalmát is kifejezni. Utána el lehet énekelni egy-két versszakkal az eredetit, olyannyira törekedve a közlő díszítései, előadásának apró árnyalatai iránti hűségre, amennyire csak lehet. De bármilyen (ismét csak ez a legjobb jelző) jópofa igyekezettel adta elő Sebestyén Márta a dudautánzós dalt is, ez is csak sóelemként funkcionálhatott.

Persze, hogy a feldolgozás sem feltétlenül valami igazán magasabb rendű forma, arra is volt példa a második részt nyitó Dohnányi Ruralai Hungarica-részlettel, amelyben a népdal csak afféle divatos alapelem.

Aztán egyszer csak történt valami. Hegedűszólót hallottunk ütőgardon-kísérettel, ezzel a cselló karikatúrájának tűnő népi hangszerrel (amely a maga helyén - természetesen - saját kis világgal bír), és a megfelelő zenekari feldolgozást Bartók Táncszvitjéből. Szünet nélkül jött a szimfonikus zenekari hangzás, és itt tényleg valami többletet hallottunk. Hogyan ültette át Bartók az ütőgardon hangzásvilágát zenekarra úgy, hogy mellőzte az ütős effektust. Ismét csak valami mélyebb betekintést kaptunk abba, hogyan képes a zsenialitás olyan nyersanyagként kezelni az eredeti népzenei világot, hogy miközben annak alapjai megmaradnak, mégis átlényegülnek, úgy, hogy más régiókba tartózó anyag születik.

És Bartók azt is tudta, hogy ahol nem kell, ott nem kell. A Muzsikás együttes három tagja Sipos Mihály, Éri Péter, Hamar Dániel olyan kiváló zenészi erényeket felmutatva játszotta el a Román népi táncok alapjául szolgáló dallamokat, hogy amikor zenekaron megszólalt a nem túlírt - mert az szükségtelen volt ebben az esetben - feldolgozás, szinte semmi változás nem történt.

És ha már szóltunk a muzsikások kitűnő játékáról említsük meg a zenekar és karmestere kiváló felkészültségét is. Az egységes vonóskar és a szépen játszó fúvósok a Concertóban ugyan híján voltak az igazi nagy, elkeseredésből fakadó erőnek, de a tánctételekben felszabadultan, az ügy iránti lelkesedéssel zenéltek, láthatólag a közreműködők produkciójától is felvillanyozva. Végül is hasznos volt az este, még ha számomra nem is a közvetlen tanulságul szánt koncepció volt a meggyőző, hanem az, amely a Concertót választotta kezdőszámnak, és a bartóki népzeneszemlélet magasabb rendű voltát bizonyította művein keresztül.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.