vissza a cimoldalra
2020-08-08
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

A MET felvételei (926)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (175)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (150)
Régizene (3621)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4886)
Verdi-felvételek (576)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4028)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Egy tökéletes zárókoncert - Az Oláh Kálmán Trió a Pesti Vármegyeháza díszudvarán
Flór Gábor, 2004-08-19 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2004. augusztus 12.
A Pesti Vármegyeháza díszudvara
Oláh Kálmán Trió
Vendégek: David Friedman és Tony Lakatos

Különleges koncert zárta a Matáv Nyáresti koncertek eseménysorozatát. Az Oláh Kálmán Trió (Oláh Kálmán - zongora, Egri János - bőgő, Németh Ferenc - dob) vendégművészekkel egészült ki kvintetté: Tony Lakatos szaxofonost és David Friedman vibrafonost látták vendégül.

David Friedman a berlini Művészeti Főiskola jazz tanszékének vezetője már visszatérő vendég nálunk, Snétberger Ferenc társaságában szerepelt hazánkban többször is, Tony Lakatost és az Oláh Kálmán Triót pedig nem kell bemutatni a magyar jazzrajongóknak.

Az időjárás is kedvezett (szabadtéri megmozdulásoknál ez igen fontos szempont), közönség is szép számmal képviseltette magát az eseményen, tehát minden adott volt az élményhez, ennek megfelelő várakozással készültem a koncertre. Ez a várakozás ugyan kicsit hosszabbra sikeredett a vártnál, jelentős csúszással kezdődött a program. (Autóm szervizben, így tömegközlekedésre kényszerítve fenyegető árnyként magasodott fölém az utolsó metró és a vonat, melyeket köztudottan nem a kulturálódni vágyó emberek órájához igazítanak - a hajnali járatig bárban részegedni meg nem az én formám.)

Az Oláh Kálmán Trió koncertje Aztán végre nekikezdtek: hangulatalapozó triókompozícióval nyitottak, majd színpadra invitálták a vendégeket. A zenekarvezető, Oláh Kálmán szimpatikus szerénységgel, bár szűkszavúan konferált, ennek köszönhetően van több információm az előadott darabokról, mint általában szokott lenni (a címek hiánya memóriám kis kapacitásának köszönhető).

A második szám Tony Lakatos szerzeménye volt, egy kicsit rockos lüktetésű, lendületes darab, amit Friedman balladája követett. A zenekar hangzása tökéletes volt. Összjátékuk olyan hatást keltett, mintha örök életükben együtt játszottak volna. A keverés is jól sikerült, minden hangszer tisztán, érthetően, megfelelő hangszínen szólt (legalábbis a nézőtéren: szegény művészek néha elég buzgón küldözgettek a keverőpult irányába különböző fura jeleket, általában fülükre vagy a kontroll-hangszóróra, esetleg mindkettőre mutogatva). Mind a zenészek játéka, mind a hangzás, az improvizációk, a hangulat (a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren) olyan volt, amilyennek egy világszínvonalú jazzkoncertnek lennie kell.

A negyedik számnál azonban (Wayne Shorter-szerzemény) valami más, kicsit több kezdődött. Kvartettben játszottak (Friedman nélkül, aki a zongora mögül figyelt, éppúgy benne élve a zenében, mintha maga is muzsikálna), és Tony Lakatos itt "jött igazán lendületbe". Nem mintha eddig lazsált volna, inkább csak egyszerűen nagyon jó volt. Itt viszont még valamit hozzáadott, valami olyan belső gondolatvilágot, temperamentumot, ami átragadt a zenekar többi tagjára is: a bőgőszóló, majd a négyezés is fantasztikus volt.

Külön meg szeretném itt említeni Németh Ferenc dobolását: régóta van szerencsém több-kevesebb kihagyással figyelemmel kísérni pályafutását (évekkel ezelőtt egy rövid produkcióban még szerepeltünk is együtt), mindig kedveltem a játékát, mindig éreztem benne azt a pluszt, amitől egy dobos igazán jó, de azt hiszem, most jött el az az idő, amikor nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy beérett, igazi művészt hallottam. Tempója stabil, együtt él a zenekarral, figyel, játszik, mindezt tökéletes alázattal és arányérzékkel.

Aztán a következő szám: azt hiszem, ez volt a koncert csúcsa. Nem mintha előtte és utána nem lett volna fantasztikus a zene, de Oláh Kálmán népdalfeldolgozásának (Hungarian Scratches címen, ha jól értettem) előadásával valami olyan csúcsra került ezen az estén a zenekar, ahonnan nem lehetett följebb menni. Ha egész este csak ezt az egy kompozíciót hallhattam volna, és mondjuk ezért kellett volna kilométereket utaznom, akkor is azt mondtam volna: megérte, mert ezt hallani kellett.

Vibrafon-szaxofon duó kezdett (kicsit repetitív jellegével nekem Steve Reich instrumentális műveit idézte a legjobb korszakából), majd bekapcsolódott a többi hangszer. A vibrafon-szóló alatt a zongora és a vibrafon összjátékába a dob és a bőgő belépésével afféle kollektív improvizáció alakult ki, (de nem a dixieland-es értelemben, hanem finom lebegéssel, dinamikai váltásokkal színesített dallam- és ritmuszuhatagként), majd ebből vibrafon-dob duóvá alakulva és így tovább, repetitívtől a szvingig, halkulva, hangosodva, egymás dallamait átvéve, soha vissza nem hozható pillanatokat alkotva játszottak a zenészek. Mintha Tony Lakatos szaxofonjára íródott volna a fődallam, és mintha David Friedman is ott ült volna a zongora mellett, amikor Oláh Kálmán megírta ezt a zenét. Ez volt az a muzsika, amit egyáltalán nem lehet leírni, aki nem hallotta, bánhatja.

Aztán szünet következett, ez után a katarzis után jókor is jött, viszont nekem a fentebb már említett okból kicsit hosszúnak tűnt.

A szünet utáni első szám nagy meglepetést okozott. Először is megtudtam, hogy a vibrafon tulajdonképpen vonós hangszer. Vagy legalábbis vonós is. Aztán a szám végén kiderült, hogy spontán improvizációt hallottunk, ami a világ egyik legnehezebb dolga (ha jól csinálják - rosszul csinálni nagyon egyszerű), és bizony Oláh Kálmán és David Friedman annyira jól csinálta, hogy azt hittem, hangról hangra meg van írva. A jazz általában nem látvány-centrikus műfaj. A zenészek nem ugrálnak összevissza, sokszor föl sem öltöznek "rendesen", nincs füstgép, csápolás, és még egy igazi bigband is kisebb, mint egy klasszikus nagyzenekar. A jazzkoncertek látványélményét az ilyen bensőséges epizódok adják, mint ez a spontán duó, amikor tanúi lehetünk egy zenei "kapcsolatnak", és szinte látható az az "aura", ami az egy hullámhosszon lévő, együtt gondolkodó, alkotó zenészeket beborítja, és az az öröm, ami sugárzik belőlük és zenéjükből, átragad a hallgatóságra is. Ritka élmény - sajnos - az ilyen, de ha megadatik, felejthetetlen.

A koncert második részében ezután, mintha csak a zenekar le akarta volna vezetni bennünk a "katartikus" élményeket, inkább meditatívabb hangulatú zenéket játszottak. A duót Tony Lakatos szerzeménye követte, előkerült a szopránszaxofon is erre az egy számra, majd egy spanyolos, latinos hangulatú darab következett, amit igen érdekes hatást keltve a bőgő és a vibrafon kettőse kezdett. Egyébként az egész koncertre jellemző volt a kitűnő hangszerelés, az ötletes duók, kiállások a számokon belül, a kórusok, szólamok eredeti alkalmazása - nem tudom, hogy egy ember műve volt, vagy kollektív munka eredménye, de mindegy is. Ritkán hallani ilyen gondosan fölépített (pláne, ha vendégművészekkel bővített alkalmi formációról van szó) produkciót a haknira hajlamos itthoni jazzvilágban.

Az utolsó két szám egy David Friedman- és egy Oláh Kálmán-szerzemény volt. Majd az éjszakai gyalogtúrára elszánt nézők és az autótulajdonosok vastapssal jutalmazták a zenekart, amit ők természetesen ráadással háláltak meg. Egy jazz-sztenderdet játszottak (ismerem, de nem jutott eszembe a címe az óta sem), az eleje nem volt rossz, de sajnos nem tudom, hogyan folytatódott, mert a menetrend győzedelmeskedett zeneiélmény-éhségemen, és többedmagammal sietősen az utolsó metró felé indultam. Egyet azonban elhatároztam (azon kívül, hogy autó nélkül többet nem megyek koncertre, ha végig is akarom nézni): hogy bár csak az utolsó két előadást hallhattam a sorozatból, ez is elég volt ahhoz, hogy jövőre megpróbáljam nem kihagyni a többit sem. Persze, ha lesz jövőre is ilyen sorozat, és remélem, lesz.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1940 • Gregor József, énekes († 2006)
1953 • Bándi János, énekművész