Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

La donna appassionata - Lukács Gyöngyi-koncert az Operában

2004-08-08 10:50:00 kalahari

2004. augusztus 6.
Magyar Állami Operaház
Lukács Gyöngyi gálakoncertje
Vendégek: Viktor Afanasenko, Lado Ataneli
Km.: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vez.: Héja Domonkos

Nem szeretem a gálákat. Mindig elhatározom, hogy soha többet nem megyek a környékére sem ilyen rendezvénynek. Aztán ott találom magam a nézőtéren újra és újra.
Az opera színpadi műfaj. A koncertszerűen előadott, innen-onnan kiragadott részletek sohasem nyújthatják azt az élményt, amit egy komplett előadás. Nem vonz különösebben az ilyen alkalmakra verbuválódott sznob közönség sem, de valamiért mégis elmegyek.
Sztárokat ígérnek, akiket másképp nemigen láthatnánk itthon. (Cura is hiába jár hozzánk annyit, teljes előadásban ő sem lépett még fel.) Az ilyen ígéretektől is okkal tarthatunk: nem mind világsztár, akiről úgy hírlik.
Viszont most Lukács Gyöngyiért önmagában is elmentem volna.

Sztárok. Utálom ezt a szót. Sztárvendégek. Még rosszabb. A grúz bariton nagyon-nagyon jó énekes. Kincs van a torkában. De nem attól volt jó, hogy ezt írták a plakátra.
Az orosz tenorról is ezt írták, - és most szigorú leszek - vele mégsem voltam elégedett. Voltak nagyon szép pillanatai, de kritikus helyzetek is akadtak bőven. Nem tudom eldönteni, hogy beteg volt-e, és azért mutatott ilyen hullámzó teljesítményt, vagy más probléma áll a háttérben.

A koncert A végzet hatalma nyitányával (mi mással?) kezdődött. Könnyen kitalálható, hogy a második blokkba jutott a Parasztbecsület Intermezzója. Szép dolog ismert részletekkel kedveskedni az úri közönségnek, de kitalálhatnának már valami újat.
Az unalomig ismert/hallgatott nyitány Héja Domonkos keze alatt mégis élményt jelentett. A zenekar fafúvósai ismét remekeltek. Héja még mindig szereti, ha jó erősen szól a zenekar, de ez a hangerő még pont megfelelő volt. Viszont feltűnően figyelt az énekesekre, fél szemmel mindig őket leste, és sokat segített nekik. Ő is megérdemelten gyűjtötte be az ovációt a végén.

Az első rész Verdi-részletekből állt, és a második is csupa olasz szerepből tevődött össze, ami Lukács Gyöngyi koncepciója volt, mint nyilatkozataiból tudjuk.
A nyitókettősben Viktor Afanasenko ijesztő teljesítményt produkált. Ezek után az összes többi tenorszerepről látatlanban/hallatlanban önként lemondtam volna. De a következő Richard-ária már nagyságrendekkel jobban sikerült. A Levélária kevésbé, de Turiddu búcsúja ismét jól ment. Tenorunk - színészi képességek hiányában - tornagyakorlatokat mutatott be éneklés közben, ez helyenként igen mulatságossá tette az előadását. Turiddu után még egy Chénier-Madelaine-kettősben hallhattuk, ezt kottából énekelte, és megint gyengébben, végül a tercettre elfáradt, elfogyott a hangja, de ezzel párhuzamosan megjött a játékkedve, és burleszkbe illő paródiát adott elő Manricóként. Nehéz volt megállni nevetés nélkül, nekem nem is sikerült.
Pedig az orosz tenor értékes hanganyag, hangszíne kicsit Kelen Péterére emlékeztet, csak az utóbbi jobban bánik vele. A fent említett okokból Afanasenkót érdemes lenne meghallgatni teljes előadásban, hátha csak rossz napja volt.

Kíváncsian vártuk a baritont, aki egy Macbeth-áriával mutatkozott be a pesti közönségnek. Nem is akárhogyan. Lado Ataneli nem csak jól énekel, van érzéke a színpadhoz is. Így valódi partnere lehetett Lukács Gyöngyinek. Pazar kettősöket énekeltek együtt. Sajnos, Atanelit már csak egy Gérard-monológban hallhattuk egyedül énekelni, de Lunaként a kettősben és a tercettben is nagy élmény volt, és a Santuzza-Alfio-duett is méltán aratott nagy sikert.
Szeretem, ha egy baritonnak vannak mélységei. Különösen szeretem, ha nem érezni az alsó és felső korlátait egy hangnak. A grúz énekes igazi olaszos - nagy vivőerejű és szép zengésű - hanggal rendelkezik. A közönség díjazta is a nem mindennapi produkciót.

Lukács Gyöngyivel azonban - a helyzetből adódóan és önhibáján kívül - kissé igazságtalan volt a közönség, hiszen az ő képességeivel tisztában vagyunk, szerencsére láthattuk itthon is, nem egy darabban. Most viszont egymás után énekelte a nehezebbnél nehezebb áriákat, és mégsem lett egyedüli sztárja a saját gálájának. A közönség értékelte persze a teljesítményt, ami ez esetben világszínvonalat jelentett. Lukács Gyöngyi legelső \"Pace\"-kiáltásával csatát nyert: megcsillogtatta különösen szép, érzelmekkel telített hangját, és az első Leonóra-ária színvonalából az est végéig nem is engedett. Természetesen nem maradhatott ki a Lady és Tosca sem, hallottuk a másik Leonórát is, és - újdonságként - Santuzzát és egy Madelaine-áriát. Ráadásként megismételte Tosca imáját, ami bátor vállalkozás - egy koncerten csak akkor szabadna kétszer elénekelni ugyanazt, ha garantált, hogy a második jobb lesz az elsőnél. Világhírű szopránunknak ez is sikerült: a Puccini-részlet méltó befejezése lett a gálának.

Emlékezetes este marad. A tévéfelvételnek hála, azok is élvezhetik majd, akiknek a nyári fesztivál árai megfizethetetlenek. Ők lehetnek a többség, erre utaltak az üres foltok a nézőtéren és a külföldiek aránya.
Két kiváló énekes, egy figyelmes karmester és egy remekül muzsikáló zenekar - ennyi kell a sikerhez.
Nem szeretem a gálákat?
Biztos ez?






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.