Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Az arányérzék mestere (Rossini Stabat Matere Fricsayval)

2004-07-12 07:30:00 - csonta -

\"Rossini: Gioacchino Rossini:
Stabat Mater
Maria Stader (szoprán), Marianna Radev (alt), Kim Borg (basszus), Ernst Haefliger (tenor)
A berlini RIAS Symphonie-Orchester
Vez.: Fricsay Ferenc
Universal / Eloquence - 00289 477 5034
2004
Összidő: 57\'18\"

Már az is meglepő, hogy Gioacchino Rossini, a kulináris-orális (Tournedos á la Rossini! - amit még senki sem evett, lévén megfizethetetlen), plusz a fül-orr-gégebeli élvezetek békebeli királya, kora vezető hedonistája - ami nem volt kis dolog ebben a pokolian élvhajhász 19. század eleji korszakban - vallásos művet komponált. Persze nem véletlen, hogy mikor.

Köztudott, hogy a mester a Tell Vilmos bemutatása után, azaz 1829-ben visszavonult, és 1868-ban bekövetkezett haláláig alig komponált. Operát semmiképpen sem. Az egész művészet történetének egyik legkülönösebb visszavonulása ez. Akadnak, akik lustaságával magyarázzák, ami badarság. Ugyan kérem, hogyan nevezhető lustának egy ember, aki 37 éves koráig majdnem negyven operát szerzett!! Nem, feltételezésem szerint itt a mániás depresszió egy különös esetével találjuk magunkat szembe, csakhogy az ennél a betegségnél típusosnak nevezhető tünet, vagyis a mániás és a depressziós időszakok váltakozása extrém hosszú ideig tartott. Az első, hiperaktív szakasz nagyjából a Tell Vilmosig, míg a pangás kora 1829-től 1868-ig tart.

A vallásos indíttatásra is hiperérzékenysége, köztudottan paranoid alkata (ha vonatot látott, elájult a félelemtől) lehet a magyarázat; a tébolyító sikerek után mintegy súlyos bűntudattól gyötörve fordult Istenhez, kiengesztelés gyanánt a sok frivol operáért. Persze Rossini e téren sem tudta megtagadni magát, másik nagy egyházzenei műve (Petite Messe Solennelle, 1863) nem nélkülözi a groteszk, már-már abszurd megoldásokat: a szólistákat harmónium és zongora kíséri! Hogy az egész mű operai ihletettségéről most szó se essék.

A végleges formáját 1841-ben elnyert Stabat Mater sem kivétel. Az első tenorária (Cujus animam) igazi virtuóz színpadi darab, rendkívül nehéz, a díszítések gégegyilkosak, miként a záró Desz. A Qui est homo megint operai kettős. Rossini nem sokat törődött a szöveggel, még az is lehet, nem értett latinul, megszokta, hogy az operai közönség nem érti a szöveget, akkor miért kellene érteni a zeneszerzőnek?

Ez hihetetlen non-chalance aztán enyhül, a Pro peccatis basszusária már kevésbé teátrális, mélység és felszínesség jobb arányban áll. Különösen a következő résszel egybekapcsolva derül ez ki, ahol a basszus szólista a cappella kórussal váltakozik; középkori hangulatot áraszt a tétel, de persze amolyan olasz középkor ez, semmiképpen sem sötét, legfeljebb melankolikus. E tételből sokat tanult Verdi, nemcsak a Requiemben, de a Don Carlosban vagy A végzet hatalmában is felhasználta. Valódi nagy zene, átélt, ellenállhatatlan sodrású - Rossini most önmagát gyóntatja.

E különös mise előadásakor feltehetően a dalszínházi és az egyházi elemek közti egyensúly meglelése a legnagyobb karmesteri feladat. Az 1954-ben, Berlinben készült felvételen Fricsay tökéletesen oldja meg a szinte reménytelen helyzetet. Kiváltképp a VI. tételben hallható ez, itt a négy szólista szabályos operai kvartettje soha nem csap át sem a tisztán mély, sem a tisztán könnyed zene területére. Koncertszerű operaelőadás keletkezik így, minden hang a maga tökéletesen megválasztott helyén, minden gesztus finom, soha nem eltúlzott. Mintha Mozartot hallanánk... De hát nem Mozart volt Rossini kedvence?! Hát nem elsősorban Mozart-operaelőadásai tették világhírűvé Fricsayt?!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.