Keringő Kínában - Marco Polo

Mi a közös az afgán lóbiztató dalokban és a belcantóban? Ki happolta el Bartókék elől a kínai népdalokat? Hogyan keletkezett a Sárga Jangce-keringő? Megtudják, ha velünk maradnak - illetve, ha velünk jönnek.

Az utazó zeneszerzőként híressé vált Marco Polo, a gazdag kereskedő, Nicolo Polo fia, a Velencei Köztársaság büszke és tekintélyes polgára nem sokkal a trecento kikiáltása előtt kezdett érdeklődni a távol-keleti zene iránt. Az ifjú Marcót eleinte elvarázsolta apja mesés vagyona, amelyre filléres kínai népdalok importjával tett szert. Ám Marcón már ekkor látszott: többre vágyik. A Polo-ház csendjét akkoriban gyakorta verték fel ilyen, a vacsoraasztal mellett elhangzó párbeszédek:
   - Anya, elviszel Milánóba, a Scalába?
   - Előbb edd meg szépen a vacsorádat!
   - És ha megettem?
   - Akkor elviszlek.
   - Mikor?
   - Este hétkor, a belcanto feltalálása után.

Marcót csakhamar lehangolttá tették a véget nem érő, üres ígérgetések. Nem sokkal később komoly csalódást okozott neki, hogy egy - apja fiókjában szigorúan őrzött - erotikus újságok utáni kutakodás közben meglelt zenetörténeti munkából meg kellett tudnia, a belcanto nem kínai zene lesz. Az pedig egyenesen sokk volt Marco számára, amikor megértette, a Scala színpadán egyáltalán nem szerepelnek majd kínaiak, kivéve Cso-cso-szánt, aki viszont japán.

Ekkor döntött úgy, hogy elég az ígérgetésekből, elég a hitegetésből, ő nem éri be ezentúl az otthoni olcsó kínai utánzatokkal: drága kínai utánzatokat akar. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, ha maga utazik a mesés Keletre, ehhez azonban támogatásra volt szüksége. Örökké pénzéhes atyjának fondorlatos csellel elmagyarázta, a Kína felé útba eső Afganisztánt hamarosan romba döntik majd az oroszok meg az amerikaiak, ezért most kell megszerezniük arról a piacról, amire szükségük van. Márpedig az afgán harci indulóknak és lóbiztató daloknak legalább akkora keletjük volt akkoriban Velencében, mint a város első számú nevezetességének, Szent Márk evangélista ereklyéjének. A bősz atya maga mellé vette fivérét, Maffiót, s így hárman útnak is indulhattak.

A hosszas tengeri vitorlázás alatt Marco két hangszer virtuózává vált. Mire partra szálltak, kitűnően kezelte a szélhárfát és a víziorgonát. Első saját művét, amely később Velencében népdalként terjedt el, az O sole miót már e hangszerekre komponálta.

A tengeri utazást hosszú, nagyon hosszú szárazföldi vándorlás követte számtalan országon keresztül, amely során zenei szempontból említésre méltó esemény nem történt. (Egy alkalmat kivéve, amikor örmény kereskedők gyanús kinézetű páratlan ritmusokat próbáltak rájuk sózni, amikről hamar kiderült: jugoszláv kalózmásolatok.)

Az utazás célja, a Nagy Kán, Kubiláj fényűző udvara azonban egészen lenyűgözte a muzikális csemegék iránt kiéhezett Marcót. A zenei szólamokat dominus-vazallus viszonyba kényszerítő feudális Európából érkező utazót megdöbbentette, hogy amíg ők otthon a kezdetleges hétfokú hangrendszerrel küzdenek, addig itt, a távoli, otthon barbárnak hitt világban már áttértek a pentatóniára. Marco feljegyzései szerint a Nagy Kán udvarában ez idő tájt réges-rég ismert volt a 440 Hz-es normál a, bár ez még a Polo műveit egyértelműen autentikus forrásnak tekintő kutatók hiszékenységét is kikezdte. Igaz, ha nem hiszünk, akkor megmagyarázhatatlan, miért komponálta meg Marco - saját bevallása szerint - a bécsi hangolás tiszteletére a Sárga Jangce-keringő című darabját?

Kubiláj szívélyesen fogadta az utazókat. Elmesélte, hogy zenegyűjtői csak nemrég tértek haza Európából, Magyarországról, ahol egy Muhi nevű pusztán IV. Béla király állítólagos magyar, mindenesetre pentaton dalok lejegyzéseit nyújtotta át nekik szép summáért. Ha igaz, hogy ezek a dalok magyarok, vélekedett Kubiláj, akkor könnyen meglehet, hogy a tatárok a magyaroktól származnak, legalábbis közeli rokonságban állnak velük. A Nagy Kán különösen büszke volt arra, hogy a népdalok felvásárlásával meg tudtak előzni két komoly vevőt: Bartókot és Kodályt.

Marco a Kubiláj udvarában töltött idő alatt olyan, ma már örökzöldnek számító slágereket komponált meg, mint az Egy Jangce-parti csónakházban, a Peking megér egy estet, a Jaj, Kína, eszem azt a csöpp kis szád! vagy a Szomorú vasárnap. A hosszú út és a Kínában töltött évek tapasztalatain, a megismert zenei anyag sokszínűségén elmerengve egy darabig töprengett a world music és a cross-over feltalálásán, de kötelessége hazaszólította.

A visszaúton a viszontagságok és erejének fogyatkozása miatt már csupán egyetlen, de minden eddiginél nagyobb szabású, kétséget kizáróan örökérvényű művet sikerült komponálnia, amelyet nyugodtan tekinthetünk élete fő művének. Ez a kolosszális darab a Marco Polo című hatrészes olasz sorozat zenéje, amelyet a szerző halála után Ennio Morricone-díjjal ismert el a szakma.