Közép-Európai Régizenei Fesztivál 1998. november 13-18.

Paul Badura-Skoda (zongora)
1998. november 13. Budapest, Francia Intézet
J.S. BACH: B-dúr partita BWV 825
HAYDN: f-moll Variációk, Hob.XVII/6
Asz-dúr szonáta Hob.XVI/46
MOZART: d-moll fantázia KV397
\"Ah, vous dirai-je...\" Variációk KV 265
BEETHOVEN: C-dúr szonáta op.53 (Waldstein)

Nem szoktam hangversenyre prekoncepcióval készülni, de ha mégis, akkor letagadom.  Igaz, ritkán okoz ennyi előzetes fejtörést egy-egy vendégművész fellépése. Badura-Skoda felvételeit valaha nagyon nagy becsben tartottam. Mozart összes szonátáját például, vagy a Knappertsbusch társaságában készített Beethoven versenyműveket. Leginkább mégis kamarafelvételei lettek híresek. Nekem a Jörg Demus társaságában felvett Mozart négykezesek különösen a szívemhez nőttek, de említhetem azt a hegedű-zongora szonátákat tartalmazó Melodia lemezt is, amit annak idején 35, legfeljebb 50 forintért vettem. (El ne felejtsem, ezen David Ojsztrah volt a kamarapartner.)

Az utóbbi tíz-tizenöt évben viszont nem sokat halottam róla. Lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan? Időnként érkezett egy-egy hír koncertjeiről, születésnapjáról vagy kitüntetéséről, de új felvételeivel nem találkoztam. Arról szó se lehet, hogy egy képességeiből kikopott veterán sztár látogatott el hozzánk, hiszen 71 évesen még igazán lehet jól zongorázni.

Nos jól lehet, de ilyen jól már nem divat.
Ez csak annyit jelent, hogy ennek a generációnak egyetlen szóvátehető hiányosságát manapság sokkal szigorúbban szokás megítélni. Különösen a Bach partita és a Mozart variációk egyszerűnek tűnő motorikus figuráiban fordultak elő pontatlan és tisztátalan részletek. Mindezek úgy, hogy a zenei forma vázát kijelölő, lényeges sarokelemek tökéletesen a helyükön voltak. Talán ezúttal szerencsétlen volt az amúgy tradícionális sorrend. A koncert első számaként bemutatott Bach műben hallható maszatolások okoztak némi feszültséget és kényelmetlen érzést számomra, de csak addig, amíg nem volt alkalmam felmérni az egész műre, sőt egy egész koncertre ügyelő koncepciózus formálást. Észre kellett vennem, hogy hiába szoktunk hozzá hanglemezről a részleteiben is hibátlan billentéstechnikához, a zenei folyamatok ilyen nagyvonalúan összefogott ábrázolása ma már nagyon ritka. Páratlan dinamikát hallottunk, és bizonyos akkordikus részletekben pedig úgy szólt a zongora, mint egy kórus. (Hozzáteszem, hogy Badura-Skoda közismerten Bösendorfer-párti. Ezúttal viszont be kellett érnie egy nem túl jól karbantartott Steinway zongorával.) A Haydn szonáta, vagy a népszerű Mozart fantázia már semmilyen esélyt nem adott a kétkedőknek.
A Beethoven szonátában pedig Badura-Skoda megmutatta, hogy mit tart fontosnak és érdekesnek a darabban. Megintcsak zenélt, mégpedig úgy, hogy arra a "zongorázás" szót legfeljebb pejoratív értelemben lehetne használni.
Eszembe kellett jusson az a hangverseny, amit (valamikor az 1979-80-as szezonban) Gedda adott a zeneakadémián, Jandó Jenő társaságában. A híres tenor akkor már túl volt hangja csúcsformáján, de a dinamikával nagyvonalúan takarékoskodva, önmagát kímélve és erőit beosztva úgy tudott muzsikálni, hogy azóta is úgy emlékszünk rá, mint nagy koncertélményre.

Paul Badura-Skoda koncertjére is emlékezni fognak azok, akik ha a lépcsőre ülve is, de befértek a Francia Intézet termébe. A nem túl sokáig tartó, de lelkes tapsot két ráadással (Bartók és Schubert) köszönte meg a művész.