Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Szorongó dolce - Kurtág György új CD-je

2003-09-01 04:15:00 Csont András

\"Kurtág: György Kurtág: Signs, Games and Messages
Kurt Widmer (bariton), Hiromi Kikuchi (hegedű), ken Hakii (brácsa), Stefan Metz (cselló), Mircea Ardeleanu (ütőhangszerek), Heinrich Huber (harsona), David LeClair (tuba)
ECM, New Series - 1730, 461 833-2

A nagy magyar zenekritikus, Kroó György a zeneszerző hetvenedik születésnapja alkalmából (1996-ban) írta le a rémképet: pusztulás vár Kurtág György zenéjére, \"ha nem állíthatunk a jövő muzsikusai elé a szerző előadásában, betanításában megszólaló modell-interpretációkat, optimális esetben egy lemez-összkiadást. Ha azt akarjuk, hogy e szavak igazi értelme eljusson a XXI. századba is, az előadóművész Kurtágot, a pedagógus Kurtágot kell rábírni művei interpretált mintakollekciójának megteremtésére.\" Figyelve a Warner Ligeti-összkiadását, úgy tűnik, nagy pályatársának sikerül létrehoznia ezt az Ausgabe letzter Hand-nak nevezhető publikációsorozatot. Kurtág esetében egyelőre be kell érnünk esetlegesen megjelenő lemezeivel. Hat éve nem jelent meg új CD-je, így e most kiadottat, mely kétségkívül a kívánt \"mintakollekció\" része, fokozott várakozással hallgathatja minden eszes lény.
Maga a lemez az elmúlt évtized feltehetően legnagyobb zeneszerzési eseménye.

Már első hallásra is feltűnik a zene hihetetlen egysége, szervessége. (Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nagyon sokszor meg kell hallgatni e roppant nehezen megközelíthető műveket.) A Kurtág által betanított, és ezért abszolút autentikus előadásban elhangzó három mű: Hölderlin-Gesänge (bariton szólóra, op. 35a); Jelek, játékok és üzenetek - vonóshangszerekre, és ...pas á pas - nulle part... Poémes de Samuel Beckett (baritonszólóra és vonóstrióra, valamint ütöhangszerekre, op. 36.) mindegyike a kilencvenes években íródott, noha a Jelek még befejezetlen, a sorozatot 1989-ben kezdte meg Kurtág.

De mint minden nagy életmű esetében, persze Kurtágnál sem az idő teremt egységet az egyes darabok között. Őrá is igaz Goethe önjellemzése: \"minden egyes mű csak töredéke egy nagy, átfogó vallomásnak\". Ez a vallomás, ha jól sejtem, valamikor a hatvanas években kezdődött, még Magyarországon - fontos ezt hangsúlyozni, hisz Kurtág már húsz éve Nyugat-Európában él és dolgozik, és ennek természetesen megvannak a maga következményei. Magyar nyelvű volt az első átfogó konfesszió: Bornemisza Péternek, a XVI századi nagy protestáns prédikátor Kurtág által egységes \"regénnyé\" szervezett mondásai a világ teljes körét járták be a születéstől, halálig, a bűntől a megtisztulásig, a lélek telétől a szív tavaszáig, hogy kissé szentimentálisan fogalmazzunk. Hatalmas nevelődési regény volt a Bornemisza-concerto (op. 7), négy tétele (Vallomás; Bűn; Halál; Tavasz) egyetemességre tört és felidézte - persze a kamarazene miatt egészen sűrített formában - a nagy Beethoven-szimfóniák átfogó dramaturgiáját, a sötétségből a fényre törő világképet.

Később fokozatosan megváltozott Kurtág viszonya az irodalomhoz. Most is eminens értékkel rendelkezett a számára, mert a művészete mintha ama régi zenei gondolathoz térne vissza, hogy az abszolút zene, vagyis a tisztán hangszeres muzsika elégtelen. (Emlékezzünk, milyen fontos hatással volt a Bornemisza-műre Heinrich Schütz vagy Monteverdi formálása.) Kurtágnak, hogy feltámadjon zenei teremtőereje, kell a szó, kell az irodalom, ráadásul éppen az a fajta, mely kivonja magát a kor általános tendenciáiból, mely - nietzschei értelemben - korszerűtlen, és amely mindig a legvégsőkre, a bizonyos értelemben kimondhatatlanra figyel.

Az összefoglaló Bornemisza-mű után a töredékes, a nem befejezett, a nem-klasszikus literatúra foglalta le érdeklődését. Így keletkezett a Eszká-emlékzaj Tandori Dezső felkavaróan avanat-garde verseire, később pedig a Dalos Rimma (tehát egy nem professzionális költő) szövegeire írt két nagy dalciklus (A boldogult R. V. Truszova üzenetei, op. 17; Jelenetek egy regényből, op. 19). Kurtágnak ettől kezdve nem volt lényeges, hogy az általa felhasznált irodalom \"nagy\" legyen; a klasszikus értelemben vett befejezettség, lekerekítettség nem érdekelte immár. Ezért a nyolcvanas évektől szövegíró-alkotótársai a literatúra legmegszállottabb, mondhatni mételyes alakjai.

Kurtág íróinak (és bizonyos fokig így volt ez már a Bornemisza-esetben is) ördögük van, ők megszállottak, gyakran őrültek, és művük egyik legfőbb vonzereje, hogy a legvégsőkig hatolva felfüggesztik a művészetet, a minél pontosabb - igazabb! - kifejezés érdekében folyvást megsemmisítik a művészetet. Az irodalom a töredékes dadogás, a roncsolt nyelvhasználat révén jut a legközelebb a lényeghez: hogy az ördögösek eljussanak Istenhez, éppen Isten legfőbb adományát, a nyelvet kell szétrombolniuk. Ám e legfőbb adomány, a nyelv egyben a legveszedelmesebb (\"gefährlichste\"), legalábbis a most megzenésített (Hölderlin-Gesänge, op. 35a) egyik Hölderlin-töredék szerint. Talán azért, mert a nyelv képes nemcsak teremtésre, díszítésre, szórakoztatásra, kommunikációra, de önmaga felszámolására is.

Kurtág világképében, ha jól értem, csak az a nagy alkotó, aki képes mindig felvillantani ezt a szétzúzó lehetőséget, aki a határok kitapasztalása révén teremt nagy művészetet. Mint Beckett. Nagyon lényeges, hogy az ír származású, angol anyanyelvű író franciául, vagyis nem anyanyelvén fogalmazta meg a Kurtág által most embrióállapotukból kibontott vers-töredékeket, költemény-csírákat. Éppen ez kellett a zeneszerzőnek: a dadogás, a nem anyanyelvként beszélt anyanyelv, a nem tökéletesen uralt megszólalási készlet. Beckett nyelvi hiányossága, tökéletlensége Kurtág szemében a legfőbb erény: egy tökéletesen birtokolt, minden pillanatban ellenőrzött nyelven nem lenne képes megszólalni. A nyelvi és szellemi simaság vagy kiglancoltság hazugság lenne világképében. Ha nincs köznyelv, a nyelv nélküliek makogása a valódi beszéd.

És maga Kurtág éppen ezt csinálja a zenében. Hogy a zenei köznyelv felbomlott, ez régi közhely és igazság. Hogy Thomas Mann (és persze ideológus tanácsadója, Adorno) szerint már csakis az ördöggel szövetkezve lehet nagy művet létrehozni (Doctor Faustus), ez is értelmiségi bon mot. Kurtág azonban más utat talált (neki nemcsak ördöge, de Istene is van), ő nem hajlandó lemondani az európai örökségről, állandóan felmutatva annak felbomlását, műveiben minden alkalommal újból felépíti azt. Megszüntetve őrzi meg, hogy a Hegel-tanítvány Adornonak is kedvére tegyünk.

Ám Kurtág nem frivol játékos, belőle hiányzik bármiféle ideologikus kacérság vagy siránkozás az Elveszett Egész sírdombján. Legnagyobb alkotásaiban - és persze annyiban is J. S. Bach rokona, hogy nála minden, még a legapróbb, néhány másodperces darabka is ugyanarról, a lényegről szól - minden pillanatban elmegy a legvégső bomlás ábrázolásáig. Másrészt viszont visszamegy a legelemibb mozzanatokig. Emlékezzünk, a Bornemisza-kantátában a záró, Tavasz feliratú tételben az elgondolható nagy, bonyolultabb, legtépettebb hangzások és zenei gesztusok után egyszerre csak megjelentek a tiszta, üres kvintek a zongorán, hirtelen díszítés nélkül, a maguk pőre valójában szólaltak meg az európai műzene legviseletesebb, legüresebb, leginkább jelentés nélküli hangzatai. És éppen ez hatott elemi erővel. Ugyanakkor ez utalás is volt a hagyományra, mondjuk Beethoven Kilencedikjének nevezetes indítására, a vonóskar üres kvintjeire, hogy csak egyetlen, valóban találomra kiemelt példát hozzak.

E tiszta kvintek ott szólnak a lemezen most is, elég legyen megemlíteni a Jelek, játékok és üzenetek sorozat Ligatura Y elnevezésű darabját. Ezzel függ össze a hangolás effektusa, ez a zene előtti elem, mely megteremti egyáltalán a megszólalás lehetőségét. Jó példa erre a Perpetuum mobile B című darab, melynek kvintes-kvartos hangolása egyrészt a téboly felé közelít, másrészt ismét felvillant a közeli tradícióból egy emléket: ugyan ki ne hallaná bele a hegedű indulásába Alban Berg 1935-ben írott Hegedűversenye első ütemeinek hangolókvintjeit?! A másik elemi és agyoncsépelt motívum a skála. Kurtágnak sikerül visszaadnia ennek a végleg levitézlett zenei eszköznek az értelmét és értékét. A Perpetuum mobile A darabban a géphegedülésig fajul a skálázás: őrület és epés gúny kéz a kézben jár itt. Másrészt, az e lemezen most nem hallható darabban, a Kroó György emlékére írott cselló-etűdben a lefelé hajló skála a sírba szállás pokoli egyszerűséggel megfogalmazott ábrázolása.

Noha Kurtág a legmélyebbre figyel, sosem hagyja el humora. Mi sem természetesebb, hogy súlyosan morbid humor ez. Hallgassuk meg az a shocking case című Beckett-dalt, a tébolyig fokozott \"galopp!\" kiáltásokkal, melyben a katonai indulót pergető kisdob persze Mahler Revelge című híres zenekari dalának (Des Knaben Wunderhorn) paródiáját adja. Rettenetes gúnnyal hangzik fel a Carmen \"Fel torreádor!\" motívuma (No. 48. de pied ferme...). És megbékélő humor állít emléket a magyar groteszk egyik legnagyobb alakjának, Ránki Györgynek (No. 56. Pizzicato keringő). Pokol és Paradicsom felcserélődik ebben a végsőkig bátor, mindenre elszánt művészetben, amelynek egyik leglényegesebb mozzanata, hogy Kurtág szerint igenis létezik Pokol és Paradicsom. Miként Beckett írja az egyik töredékben: a legszívesebben a Paradicsom kapujára tűzné a híres dantei feliratot: \"Hagyjatok fel minden reménnyel!\"

De a végkicsengés mégis vigasztaló. Felemelő és megbékítő. Mert Kurtág végül mindig eléri azt, amit - dalai főhőseihez hasonlóan maga is keresve-kapkodva a szavakat - egyik balatonföldvári előadásán mondott: \"szorongó dolce\".






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.