vissza a cimoldalra
2019-10-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

Kimernya? (3244)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4587)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3454)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7226)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4393)
Jonas Kaufmann (2413)
Momus-játék (5751)
Plácido Domingo (911)
Élő közvetítések (8194)
Erkel Színház (10330)
Erkel Ferenc (1065)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1779)
Franz Schmidt (3435)
Simándy József - az örök tenor (631)
Lisztről emelkedetten (961)
Beethovenről - mélyebben (695)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: otello
Leírás:
Honlap:
   


otello (42 hozzászólás)
 
 
Élő közvetítések • 81822019-10-11 10:22:54

Tegnap hallottam élőben ezzel a szereposztással. Jaho, úgy ahogy van, zsebre tette az előadást. 


Opernglas, avagy operai távcső... • 203202019-10-11 10:20:37

Kedves Telramund! nagyon köszönöm - egyelőre nevezzük csak lelkes beszámolónak...majd 20 év múlva kritika...talán :)


Opernglas, avagy operai távcső... • 203182019-10-08 16:17:39

A világ két legjobb Normája 24 órán belül – Marina Rebeka és Kolonits Klára Toulouse-ban (2019. október 5. 19.00, október 6. 15.00)



 



Jó ideje számoltam már vissza a napokat az elmúlt hétvégéig, amikor végre élőben hallhattam egyik kedvenc művészem Normáját. Az, hogy mellette a MET utóbbi éveinek legjobb Normáját (márpedig sok helyen ezt írják róla) meghallgathattam, igazi bónusz volt. Az első szereposztás tenorjának és a második szereposztás Adalgisájának rejtélyes eltűnésével úgy alakult, hogy ugyanabban a rendezésben és ugyanazokkal a partnerekkel (sőt, lényegében ugyanarról a helyről) sikerült a két karakteres szoprán előadását élveznem – ami azonnal adja magát egy részletes összehasonlításnak.  



Már Norma néma megjelenésekor meglátszott a két címszereplő eltérő szerepfelfogása. Míg Rebeka az őt egyfajta mágikus lényként tapogató gallok között a fájdalomba belefásult, büszke papnőként állt, addig Kolonits egy emberközelibb, a fájdalmában a reményét tán nem teljesen elvesztett, másokban még szeretet találó papnőt mutatott. Az ezt követő Casta Diva konzisztensen követte ezt a vonalat. A lett szoprán Casta Divája egy reprezentatív, a külvilágnak kötelezően elvégzendő ima „elmondása” volt, amelynek során a zenével összhangban néha előtört a mélyről jövő fájdalom. A másik interpretáció egy sokkal bensőségesebb felfogást tükrözött: a magyar Norma, mintha tán tudomást se venne a körülötte álló követőitől, egy teljesen introspektív imát énekelt, puhább hangütéssel. A felvonás fináléjához közeledve, miközben Adalgisa elbeszéli szerelembe esésének történetét, Rebeka lépésről lépésre olvad fel és engedi át magát az emlékeinek, míg Kolonits arca hamar felragyog és elönti az őszinte boldogság. Pollione megjelenésekor ismét máshogy reagálnak: a premierszereposztás Normájából egy pillanat alatt feltör a korábban gondosan elfedett szomorúság és igazi fúria válik, amit hatalmas tartott záróhang koronáz a felvonás végén. A spinto adottságait maximálisan kihasználva igazán katartikussá teszi az első felvonás végét. Ezzel szemben Kolonitsról egy reményvesztett alabástromszobor képe maradt meg emlékezetemben, egy megcsalt asszony kimondhatatlan fájdalmával arcán. Talán csak most tudatosult benne, hogy a római végleg elhagyta? Érdekes, hogy a két eltérő felfogás eredménye az volt, hogy Marina Rebeka helyett inkább Adalgisával tudott „menni” a néző, beütött időlegesen a Turandot-Liu effektus az első részben. A második felvonás elején mindkét Norma, a teljesen fekete, üres színpad közepén ülve és a gyermekek ruháját/pólyáját szorongatva, megindítóan mutatta be a papnő kétségbeesett vívódását, majd annak Adalgisával való kibékülését. A Mira, o Norma volt az első pont, ahol biztosan elkezdtem érezni, hogy az én Normám Kolonits Klára lesz. Az az ív, ahogy a színpad közepén összetörten, leszegett fejjel ülő Norma lépésről lépésre eljut a megkönnyebbülésig/boldogságig – csodálatos karakterábrázolás. A harcba hívásban ismételten megmutatkoztak a szerepfelfogások különbségei: Rebeka valódi amazon módjára, bosszúvágytól eltelve, az indulat hevében küldte csatába a gallokat és kezét „tábornokként” sokáig tartotta. Kolonits művésznő ezzel szemben hamarabb „lekapta” kezét és egy olyan hajigazítást csinált, ami azt sugallta, hogy néhány másodperccel döntése után meg is rettent annak következményeitől. Nem tudom, hogy utóbbi mozdulat mennyire volt szándékos, minden esetre a szereppel való teljes együttlélegzésre utal. Ha jól tudom, Schopenhauer a Norma zsenialitását abban látja, hogy a néző teljesen elveszíti életkedvét a Qual cor tradisti résznél. Azt kell mondjam, ezek szerint nem látott Kolonits Klárához fogható művészt életében a szerepben. Ami az In mia man alfin tu sei alatt történt, már azért a bruttó 8 percért megérte volna Toulouse-ba utazni. Ahogy eljutunk a Polliónéhoz a szeretetre vágyó arccal simuló papnőtől addig, hogy a hadvezér a lábai előtt hever és Norma kérdezi ’Preghi alfine? Indegno! È tardi’, végül egészen a duett zárlatáig – hát, ez maga volt a MŰVÉSZET. Végig libabőr, a kettős második részében még a szemem is bekönnyezett. Teljes érzelmi K.O.. Ezzel szemben Rebeka itt veszti el a csatát szerintem (vagyis mit veszti el? Kevésbé győz... :) ). Valahogy nem tud igazán szívhez szóló lenni az ő bosszúszomjas Normája, egy csipetnyi lélek hiányzik. Nem látjuk meg benne kellően a szeretetteljes emberi lényt. Ezek után a Qual cor tradisti már csak meggy a torta habján – mindkét előadásban remekül tolmácsolva. Norma végül pedig a színpad elejére jön, miközben a háttérben felcsapnak a lángok…Rebeka mint egyfajta megszabadított bukott angyal, a magyar szoprán pedig mint egy angyallá vált, megtisztuló papnő marad meg utolsó képként emlékezetünkben. Amikor ezek után mindkét Norma egyedül kijött a függöny elé, a színház valósággal felrobbant…



Még néhány gondolat a Normákról. Nagyon jó volt látni, hogy mindkét énekesnő mennyire a képességeinek tudatában alakította a szerepét ugyanazon rendezésen belül. Rebeka sötétebb matériájához, „vágósabb” hangjához, a gyakoribb (de)crescendo használattal karöltve, ez a szerepfelfogás jobban illett. Kolonits mesteri díszítései, leheletfinom megszólalásai pedig az ő Norma-képét tették teljesen hitelessé. Utóbbinál muszáj megemlítenem, hogy a YouTubeos Norma felvételeihez képest is jobbnak hallottam, különösen a mély hangokon. Többször a 20. század első felének historikus koloratúraszoprán felvételeken hallható mellregiszterére emlékeztetett a rendkívül hatásos hangképzés (Rebeka esetében is vannak mellhangok törés nélkül, de valahogy kevésbé kimunkáltak). Végezetül pedig, az egyik olasz barátom külön kiemelte, hogy a magyar szoprán olasz kiejtése jelentősen jobb volt.  



Adalgisa szerepét mindkét szereposztásban Karine Deshayes énekelte. Bár ő mezzónak brandeli magát, nekem egyértelműen telt lírai szopránnak tűnik, egy jó Donna Elvira/Giovanna Seymour hang. Ettől eltekintve azonban nagyon tetszett az, hogy minden frázisán érezni lehetett, hogy pontosan tudja, miről énekel, illetve hogyan kell azt hatásosan előadni. Minden mondatának jelentősége volt, még a sotto voce énekelt hangokat is jól projektálta, így érdekessé tette a szólam kevésbé ihletetten komponált részeit is.



A fiatal spanyol tenor, Airam Hernández most Toulouse-ban debütált a római hadvezér szerepében. Míg hangja jelenleg inkább Nemorino mint Pollione, mégis adottságaihoz szabva egészen korrekt alakítást nyújtott. Bár a szerep javában és főleg a középtartományban sikerült egy hősiesebb hangszínt kikevernie, a cabaletta (szerintem kissé túldíszített is volt, a szerephez nem feltétlen illő) és a nagy ensemble jelenetekben való vokális elveszés megoldása még várat magára. Viszont az Adalgisa-Pollione kettős, valamint a Qual cor tradisti tenor része kifejezetten tetszett. Összességében úgy tűnt, mintha ebben a rendezésben a korábban kalandozó, felelőtlen Pollione a darab végén nőne fel, válna férfivá és törne azonnal össze. Ezt hangban jobban mutatta meg a tenor, akinek színészi képességei még sajnos eléggé kezdetlegesek, a klasszikus kézemelgetés-köpenyrázás tengelyen mozog leginkább. Kíváncsian várom, hogy alakul karrierje!



Oroveso szerepében az első szereposztásban Szabó Bálint meglehetősen unalmas produkciót nyújtott matt hangon. Váltótársa, Julien Veronése ígéretes fiatal basszista – nagyobb, izgalmasabb hangon szólaltatta meg a szerepet. Külön kiemelném még a Clotilde szerepében fellépő remek Andrea Soare-t, igazi luxus volt a kis szerepben ilyen egészségesen csengő hangot hallani.   



A rendezés, egy franciául(!) beszélő szarvasembert kivéve, nagy újdonságot nem igazán hozott. Az, hogy „szarvasunk” pedig a zenére beszélt rá…miért nem lehetett művészi mozgással valahogy a kívánt tartalmat (ha jól tudom, a mondák misztikumát) sugallni? Másrészt igazán feliratozhatták volna, hogy mit mondott. A jelmeztervezőnek viszont gratula, Norma ruhái mesteriek voltak.



Az operát mindkét alkalommal Giampaolo Bisanti vezényelte, az előadások java részében jól ráérezve az optimális belcanto tempókra, hogy a zene se túl gyorssá se túl unalmassá ne váljék. A zenekar néha viszont kicsit hangos volt (például a finálé végén mindkét szereposztás énekeseit eléggé elnyomta).



Összességében életem egy fantasztikus operai 24 óráján vagyok túl. Néhány részletet meg is osztanék belőle az érdeklődőknek. Ezen a linken letölthető [csak hang] mindkét Norma Casta Divája, az első felvonás fináléi (az „Oh! Rimembranza” résztől kezdve), mindkét In mia man.. és az azt követő egész finálé. Emellett a Pollione ária és cabaletta, Adalgisa-Pollione kettős, valamint a második felvonás eleje Kolonits Klárával (a Mira, o Norma végéig bezárólag). Jó zenehallgatást-összehasonlítást! ;)



Kiváló képek mindkét szereposztásról itt.


Élő közvetítések • 81762019-10-07 18:02:56

Mindent beleadnak ebbe a produkcióba, mivel ezzel ünneplik a 20 éves újranyitást (napra pontosan is a Turandot nyitott 1999-ben). Az Arte október 15.-én, ha minden igaz, élőben közvetíti a futurisztikus rendezést. Mellesleg a második szereposztás sem rossz (papíron): Lise Lindström és Gregory Kunde.


Élő közvetítések • 81392019-09-21 23:51:10

Van egy olyan érzésem, hogy nem ez az előadás lesz a Teatro Real idei büszkesége. Néhány perc késéssel kapcsolódtam be és azt hittem lemaradtam a bejelentésről, hogy Eyvazov énekli Carlót a megbetegedett címszereplő helyett. De nem. Nem hallottam még Puentét eddig, de ezután nem is nagyon szeretném – csúnya, túlzottan vibrátós hang. Agresta matériájában nincs meg a kellő drámai kraft a szerephez; sokszor éles volt, lenn pedig erőlködik csak sajnos. Salsi vegyes benyomást keltett bennem. Legalább Belosselskiy és Semenchuk jók voltak...


Plácido Domingo • 7942019-08-27 08:59:22

nagyon örülök, hogy Beczala ezek szerint Salzburgban is emlékezetes volt! A többieket még nem hallottam élőben...


Opernglas, avagy operai távcső... • 202942019-08-22 11:38:11

Ha esetleg ez az előadás mást is érdekel: tegnap este hirdették ki, hogy augusztus 5. és 7. az időpontok. A jegyeket ma délelőtt tíztől árulják.


Opernglas, avagy operai távcső... • 202902019-08-17 20:27:29

2020 augusztusában a Castell de Peralada fesztiválon debütál Piotr Beczala Radamesként. Aida Radvanovsky, Amneris Rachvelishvili, Amonasro pedig Carlos Álvarez lesz!


Opernglas, avagy operai távcső... • 202872019-07-30 17:43:53

Köszönöm! Így, hogy már többször hallottam Radvanovskyt élőben, azt kell mondjam, a felvétel őt negatív irányba torzítja. Élőben se angyali hang, de nagyon effektív, kevesebb kellemetlen éllel.


Opernglas, avagy operai távcső... • 202862019-07-30 17:41:41

Érdekes kérdés. Voltak olyan kritikushangok, akik szerint Radvanovsky túlságosan drámaira vette a figurát és Verdi/Schiller Luisája ennél jóval szelídebb, "kislányosabb" kellene, hogy legyen. Buratto jelenlegi optimális szerepei szerintem Mimi, Liu stb. lehetnek, amiket amúgy főleg énekel is (felteszem, nagyon jó bennük).  


Élő közvetítések • 80542019-07-30 17:33:53

Köszönöm a tippet, jó kikapcsolódás volt! Mennyire "mai" opera ez az Agrippina és milyen jó a librettó. Kár, hogy ilyen erős színészvezetéshez nem találtak pár jobb énekest, Alice Coote néha csak kiabált...Fagioli viszont remekül hozza az őrült és végtelenül fura Nerót.


Opernglas, avagy operai távcső... • 202802019-07-29 19:08:34

Igazán nincs mit! Nagyon jól esett kiírnom magamból magyarul...azt hiszem a két Beczalás előadást sosem fogom elfelejteni. 



Közben a YouTube feldobta (néha jó, hogy számon tartják, mi érdekel...) a beszámolómban említett "ráadásos előadás" egész kalóz hangfelvételét. Ha erre a linkre kattintatok, elvileg az első Quando le sere al placidónál indul a felvétel. 


Opernglas, avagy operai távcső... • 202772019-07-29 17:38:26

* az utolsó link véletlen nem a videó elején indul!


Opernglas, avagy operai távcső... • 202762019-07-29 17:34:30

Emlékezetes évadzárás Barcelonában – Verdi: Luisa Miller (július 20., 24. és 26.)



Mindhárom alkalommal, amikor felkeltem az elmúlt bő hétben a székemről, értetlenül vitattuk meg, hogy vajon miért szorult ennyire háttérbe a Verdi életműben a Luisa Miller. A Trubadúr 4 jó szereplője helyett itt 5/6 kell? A történet zagyvaságában legalábbis nincsen nagy különbség. Meglehet az első felvonás nem feltétlen Verdi zenéjének csúcsa, de amit a harmadik felvonásban kottára vetett, az szerintem a legjobbjai közül való (nekem mindhárom alkalom libabőr volt). Látva a közönség reakcióit a Liceuban, azt kell mondjam, nem vagyok egyedül, aki többet szeretné színpadon látni ezt a darabot.



Merthogy a távozó művészeti vezetés fantasztikus előadással búcsúzott. Luisát az első szereposztásban nem kisebb név, mint Sondra Radvanovsky énekelte. Bevallom, felvételről máig nem tartozik a kedvenceim közé a hangja – de a tavalyi Maddalena di Coigny után már biztos voltam, hogy élőben idén sem fogok csalódni. Azt hiszem, kimondhatjuk: a kanadai szoprán pályájának csúcsán van, és azt csinál a hangjával lényegében, amit akar. Luisa rendkívül összetett szerepe (az első felvonás teljesen más hangot kíván, mint az előadás második fele – akárcsak a Traviata) alkalmas is arra, hogy Radvanovsky művészete legjavát megcsillogtassa benne. Az érzelmek legszélesebb skáláján játszik tökéletes stílusismerettel: éteri pianók mellett olyan fortékat is énekel, amire szerintem rajta kívül gyakorlatilag senki sem képes jelenleg (lényegében ugyanarról a helyről hallottam, ahonnan egy hónapja Monastyrskát – még hozzá képest is nagyobb hang). Korábbi felvételeihez képest meglepett, mennyi mellhangot használ – hozzáteszem, nagyon hatásosan, a Wurm-iránti gyűlöletét/szégyenét kifejezve főleg. Például ahogyan a „che alimento sol per esso fido, immenso, ardente amore!” részt megvalósította, azt tanítani lehetne. Formátumos, nagy alakítás – nehéz kiemelnem bármely részét is. Remélem, egyszer kiad majd egy önéletrajzot, amiben megtudjuk, mi történt vele az utóbbi 5-10 évben, amikor egyszerre javult rengeteget hangilag és érett sokat színészileg is. Az alternatív szereposztásban Eleonora Buratto mutatta meg, hogy egy teljesen más hanggal hogyan lehet ugyancsak pazar Luisát énekelni. Az olasz lírai szoprán ezen Luisa Miller előadások nagy felfedezése számomra. Igen nagy, homogén, lírai hang birtokosa – és sok mai lírai szopránnal ellentétben lenn sem huhog/meleg levegőt fúj, ami jól jön az előadás második felében. Emellett nagyon jó ízléssel formálja a szólamot és van jelen a színpadon. Bár csak most debütált a szerepben, így is nagyon mély benyomást tett rám. Ha döntenem kellene a két igen különböző Luisa közt, talán Radvanovsky intenzívebb, hatásos drámai alakítása egy cseppet jobban megfogott, mint Buratto – a papírforma elképzeléshez közelebb eső - Luisája. 2x Brava!



Rodolfo megszólaltatására ma szerintem keresve sem találhattak volna Piotr Beczalánál megfelelőbb tenort. Hatalmas felüdülés volt a fülemnek annyi közepes, jól futó tenor (Jagde, La Colla, Aronica…) után végre egy IGAZIt hallani. Színészileg hiteles, hangilag pazar a nyaktörő szólamban – és mindennek tetejében remek kémia van közte és Radvanovsky között. Remélem idei bécsi Toscájuk és ezen előadások után többször fogják őket szerződtetni együtt – már csak korai Verdinél maradva is, bármikor jegyet vennék egy Lombardokjukra mondjuk. Már a huszadikai előadáson is a legnagyobb taps a Quando le sere al placidót fogadta, de az utolsó előadáson valami egészen emlékezetes következett. Beczala még líraibb hangvételben adta elő az áriát (tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhetően szerintem), mint korábban. A közönség pedig már vagy 3-4 perce tapsolt, amikor a színpad elfordult vele és a félhomályba került, hogy Wurmmal közös jelenetét elkezdje. Azonban mi lelkesen továbbra se hagytuk abba a bravózást, így Beczala kis hezitálás után az árnyak közül kilépett (hatalmas üdvrivalgás fogadta), hogy a díszlet előtt megismételje az áriát. És ebben a ráadásban érződött, hogy a művész szívét-lelkét kiteszi a színpadra – a közönség pedig már nem csak bravókkal, hanem a földszinten lábdobogással hálálta ezt meg. Felejthetetlen percek…



A második szereposztás Rodolfója, Arturo Chacon Cruz, sajnos (még) nem játszik egy ligában Beczalával. Lírai tenor hangját sokszor forszíroznia kell a szerepben, amit gyakorlatilag végig legalább mezzoforte énekel. Másrészt a hang két részre „osztható”: a csúcshangokig kissé jellegtelen, fémes csengésű – a csúcsokon viszont remek, amire a művész néhányszor rá is játszik. Összességében hiteles alakítás bizonyos hangi korlátokon belül.



Miller szerepét az első szereposztásban, Luca Salsi évközi lemondása után, a főként a tengerentúlon fellépő Michael Chioldi énekelte. Amikor először láttam az első felvonásban nem győzött meg különösebben, csak a harmadikban Radvanovskyval énekelt kettősük és a záró tercett volt igazán ihletett. Másodszorra már a Miller ária is jól sikerült, összességében egész pozitív kép alakult róla ki bennem. Nagy hang, nem a legszebb fajtából, bár ahogy több spanyol kritikus is észrevette, néhány helyen Milnes-ra emlékeztet élőben. Továbbá, Chioldi színészi részvétele a drámában meggyőzőbb volt, mint váltótársáé – Juan Jesús Rodriguez-é. Viszont most végre megértettem, hogy utóbbi miért a nagy spanyol baritonkedvenc Carlos Alvarez mellett. Rodriguez egy vérbeli Verdi-bariton, aki gyakorlatilag hibátlanul énekelte a szólamot. Csodálkozom, hogy neki nincs (még) Alvarezhez hasonló nemzetközi híre.



A másik apa szerepét a premierszereposztásban Dmitry Belosselskiy énekelte. Ő korábbi MET-es közvetítésekben nem keltette fel az érdeklődésem, így élőben viszont nagyon jónak találtam. Bár a szerep legmélyebb hangjain szólhatna kissé kormosabban, összességében „egy tömbből faragott”, erőteljes basszus hang, ami hiteles színpadi jelenléttel párosul. Walter gróf szerepéből szerintem kihozta a maximumot. A másik Walterről, Carlo Colombaráról sajnos nem lehetek ilyen pozitív véleménnyel. A művésznek már „csak” a kormos mélységek vannak meg, a szerep magasan fekvő részein érezhetően görcsöl, a hangokat pedig csak meg-megcsípi. Így alakítása mind hangilag, mind színészileg darabos és felejthető.



Végezetül a kisebb szerepekről. Wurm szerepében két igen karakteres énekes lépett fel. A mindössze 32 éves horvát basszbariton, Marco Mimica most sokkal jobb benyomást tett rám, mint ősszel a Puritánokban. Bár a hangnak még be kell érnie, már most is jelentős – színészileg pedig intenzíven hozza az ármánykodó figurát. Marco Spotti hangilag kiváló, alakításban kissé visszafogott, elnagyolt Wurm. Federica az első szereposztásban J’nai Bridges hangján szólalt meg. Érdekes módon az amerikai mezzo hangja a szerep alt fekvésében szól hatásosan, de már a szólam középső hangjain is projekciós problémákkal küzd. Így, bár ez a rádión nem annyira hallható, kissé megborult a színpadon a „hangi egyensúly” a Federica-Rodolfo kettősben, ami így vesztett erejéből. Remélem ezeket a problémákat sikerül legyűrnie a fiatal énekesnőnek, mivel nagyon ígéretes matéria birtokosa. Váltótársa, Sonia Prina, viszont a két szereposztás mélypontja. Bár elvileg alt, a szerep mély hangjai nem szólalnak meg, a középfekvéstől felfelé pedig olyan érces, csúnya hangon énekel, amit már régen hallottam. Gemma Coma-Alabert Laura szerepének méretéhez képest meglepően jó énekes.



A zenei irányítás Domingo Hindoyan kezében volt. A fiatal venezuelai karmester jól tartotta a színpad és zenekar közötti összehangot, bár a mű új árnyalatait nem fedeztem fel dirigálásában az ismert felvételekhez képest. A rendezés Damiano Michieletto korábbi zürichi rendezésének a felújítása volt. A darabról a rendező érezhetően nem gondolt sokat és nagy teret kaptak az énekesek egyéni megvalósításai. A hangsúly talán az elnyomó szülők szerepén volt, amire a gyermek Rodolfo és Luisa gyakori színpadra lépései emlékeztettek minket, „mi lett volna ha” jelleggel. Néhány részlet viszont egészen szépen megoldott volt. Luisa nyitóáriája alatt egy kis emelvényen mesél szerelméről, aki végig némán mellette játszik (lásd videók lejjebb) – egyfajta boldogságbomba ellenpontot adva a drámának. Továbbá a zárófelvonás során megalkotott háttérvetítés (gyakorlatilag a méreg feloldódása a vérben) is jó hangulatfokozó elem volt.



Ha a beszámoló felkeltette az érdeklődést, itt az előadás rádiófelvétele (még három hétig) & gyűjtöttem néhány kalózvideót is a YouTuberól:



Tu puniscimi, o signore (Radvanovsky)



A brani, a brani o perfido (Radvanovsky)



A brani, a brani o perfido (Buratto) *ezt a felvételt különösen ajánlom annak, aki még nem hallotta Burattót



Quando le sere al placido (Beczala)



La tomba è un letto sparso di fiori (Buratto-Rodriguez)



Ah! fu giusto il mio sospetto! (Rodriguez)



Lo vidi, e’l primo palpito, majd duett (Radvanovsky-Beczala) 



A finálé a három verzióban (az utolsó előadást Radvanovsky betegség miatt lemondta):



Finálé /1 (Buratto-Beczala-Chioldi) 



Finálé /2 (Buratto-Beczala-Chioldi)



Finálé (Buratto-Chacon Cruz-Rodriguez)



Az utolsó felvonás java (Radvanovsky-Beczala-Chioldi)



 


Élő közvetítések • 80312019-07-21 21:20:48

kis félreértés történt - Odabellára gondoltam. Lady Macbeth ügyben jóval nehezebb a kérdés!


Élő közvetítések • 80292019-07-21 20:48:06

Nekem Anna Pirozzi abban a nyerő manapság! :)


Élő közvetítések • 80232019-07-21 15:36:59

Tanúsíthatom! Az előadás végén a közönség nagy része állva ünnepelt. Mondjuk már a Quando le sere al placido után is csak akkor apadt el a tapsorkán, amikor Beczalát elfordították a színpaddal együtt. A plusz meglepetés nekem Belosselskiy volt - a MET-es felvételekről nem gondoltam, hogy ilyen jól szól élőben.


Opernglas, avagy operai távcső... • 202582019-07-18 16:45:01

Az alábbi ajánlásokon felbuzdulva én is javasolnék néhány eseményt a Liceu következő évadából – különös tekintettel a 35 éven aluli fórumozó társaknak. Mivel a közönség elöregedése itt Barcelónában talán még aggasztóbb, mint odahaza (legalábbis 4-5 évvel ezelőtti pesti emlékeim szerint biztosan), a Liceu az idei májustól új kedvezménnyel állt elő a 35 éven aluli nézőknek. Minden széria megkezdése előtt két héttől bármelyik (igen, az első sorba is – és általában vannak nagyon jó szabad ülőhelyek) megmaradt helyre 30 eurós áron lehet jegyeket váltani. Egyébként ezek a jegyek sajnos igen drágák, 130 euró alatt lehetetlen ülni a földszinten bérlet nélkül.  



A következő évad pedig a Liceu újranyitásának huszadik évfordulója lesz, így a helyi anyagi keretek között eléggé kitettek magukért. Néhány érdekesebb program: az októberi évadnyitány Turandot lesz Théorin-de León-Jaho és Lindström-Kunde-Hartig felállásban, decemberben pedig jön az elvileg igen jó ROH-os ParBaj rendezés. Januárban itt mutatkozik be Aida szerepében Angela Meade (Yonghoon Lee lesz Radames és Clementine Margaine Amneris), februárban pedig igazi ritkaság, a Titusz kegyelme lesz szcenírozottan műsoron. Április végén egy másik ritkaság lesz kétszer koncertszerűen – Rossini Szemiramisza, júniusban pedig Carment énekel Rachvelishvili és Margaine Castronovo Don Joséjával. Koncertet ad Camarena, Flórez és Netrebko (utóbbi természetesen férjurával). Talán ennyi dióhéjban. Ryanairrel és Wizz-zel szezonon kívül már nagyon olcsón ki lehet jutni, érdemes lehet összekötni operával egy városlátogatást. Aki siet, most júliusban még elcsípheti a Radvanovsky-Beczala párost a Luisa Miller főszerepeiben! :)



PS: a katasztrófaturistáknak is van ajánlatom: Katharina Wagner új Lohengrin rendezése itt debütál Vogttal a címszerepben március végén.



 


Élő közvetítések • 80092019-07-16 18:49:06

Köszönöm - ez azt hiszem részben válasz a kérdésemre...


Élő közvetítések • 80052019-07-16 11:57:05

Hétvégén Londonban jártam, és ha már ott voltam, elmentem a ROH-os Carmenre. A jegyem már régen megvolt (a YouTube-ra felkerült verziót pedig az előadás utánig nem hallgattam meg), mivel kíváncsi voltam Barrie Kosky megosztó rendezésre és Hymelre élőben. Míg előbbi – bár etalon nem lesz – nekem tetszett és a szimbolikus, friss értelmezése gyakorlatilag végig vitt magával, utóbbi….hát, finoman szólva is árnyéka felvételeken hallható önmagának. Bár a virágária (a záró csúcshang gikszer határán szólt) után valamennyire magára talált, jelen hangi állapotában egyértelmű csalódás. Legalább ennyire rossz volt Escamillo szerepében Luca Pisaroni. Decemberben Barcelónában hallottam először az Olasz nő Algírban Musztafájaként. Ott még erős színészi képessége részben pótolta a hangi hiányosságokat. Májusban az Il pomo d’oro Agrippina turnéján még világosabbá vált, nemhogy a basszus,  a basszbariton címkéhez sincs köze: hanem bariton – igaz annak se valami szép matériával. Most pedig Escamillóként élvezhetetlen volt: lenn nem szól, fent meg csúnyán. Miért nyomják őt ennyire??



Szerencsére a női vonalon sokat fejlődött az előadás a YouTube felvételhez képest. A címszerepet most Anaik Morel énekelte (az egész sorozatot Clementine Margaine még tavasszal lemondta). A francia mezzoszoprán korrekt Carment hozott, bár nem vagyok meggyőződve hogy 30-40 éve is mezzo lett volna. Az egyetlen ROH-hoz méltó szereplő pedig Ailyn Pérez Micaélája volt – meg is kapta a maga nagy tapsát.



A felemás a legpozitívabb jelző, amit használnék.


Opernglas, avagy operai távcső... • 202482019-07-06 11:20:34

Szerintem inkább a felvétel minőségével van a gond. Én végül kétszer láttam velük az előadást, de csak az első alkalom első felvonásában éreztem soknak a vibratót (vagy hozzászoktam? :) ) - élesnek pedig nem hallottam. Összességében szerintem a rádió felvételén jobb volt, mint a videóra vett előadáson.   


Opernglas, avagy operai távcső... • 202462019-07-05 10:19:09

Közben felkerült az Instagramra Schrott majdnem teljes Scarpiája videóval.

Itt lényegében az egész második felvonás, itt pedig Scarpia első felvonásbeli jelenetei. Jó szórakozást annak, akit érdekel! :) 


Opernglas, avagy operai távcső... • 202362019-06-23 11:55:07

Kedves Edmond! Érteni vélem, amit mondasz. Az első felvonás után egyik olasz barátom hasonló véleményen volt, mint te, de a darab végére Schrott teljesen meggyőzte (az első felvonásban az ember talán egy arisztokratikusabb, félelmet keltőbb megformálást vár, így a második felvonás privát szférájában jobban érvényesül a jelen koncepció). Szerintem a titok nyitja abban van, hogy színészileg egészen perverz és visszataszító tud lenni ez a Scarpia. Ez a rádióban annyiban jön át, ahogy Schrott bizonyos szavakat hangsúlyoz vagy hangszínt választ. Továbbá Monastyrska abszolút nem olyan vagány Toscát hozott, aki csak úgy beleugrana Scarpia karjaiba egy éjszakára. Ami a külsőt illeti, Tetelman ott volt ellenpontnak mint fiatal, sármos szerető, ami még kevésbé tette hihetetlenné, hogy Tosca nem enged Scarpiának (persze ez véletlen alakult így – mi lett volna, ha az eredetileg kiírt Sartori énekli…). Mindenesetre ízlések és pofonok. Ami biztos, hogy nem egy szokványos alakítás! :)


Opernglas, avagy operai távcső... • 202332019-06-22 21:43:22

Giacomo Puccini: Scarpia Tosca (Gran Teatre del Liceu, június 8. és 21.)



Júniusban Paco Azorin Tosca rendezése harmadszorra tért vissza Barcelonába. Bár néhány elemét nem egészen értem, szerintem úgy sikerült színpadra állítani a klasszikust, hogy nem poros, de mégis teljesen tiszteletben tartja az eredeti szerzői szándékot. Azorin és csapata alapvetően a három főszereplő lelki világára/jellemére koncentrál és az érzéseiket mind erős színészvezetéssel, mind vizuális effektekkel jól erősítik - utóbbiakat szépen összehangolva a zenei csúcspontokkal (pl. a második felvonás egy tetőpontján Scarpia lerántja az irodáját kétoldalt plafonig szegélyező vörös függönyt, ami mögött rácsok és szenvedő elítéltek mutatják be a valós háttért).



Látva mindkét szereposztást, az operát akár Scarpiának is nevezhetnénk. Az első szereposztásban éneklő Erwin Schrott tegnapi produkciójára még mindig keresem a szavakat (pedig legelső pesti Don Giovannija után már nagyon magasan voltak a várakozásaim). Amikor az előadás végén ő jött meghajolni, valósággal tombolt a közönség. Ez a Scarpia egy kissé labilis idegzetű (néha egy csepp túlzással Heath Ledger Jokerére is emlékeztetett), végtelenül perverz és cinikus rendőrfőnök. Elképesztő, ahogy Schrott szimplán a kézfeje ökölbe szorításával (amikor Tosca magára hagyja a templomban) vagy egy sátáni gurgulázással visszakérdezve (’Quanto?’) képes feszültséget teremteni. Minden pillanatban él a színpadon: míg Tosca és Mario végre újra találkoznak (a Vittoria előtti részben), ő rögtönzött borkóstolót rendez Spolettával, majd hamarosan valóságos szexuális ragadozóként üldözi a főhősnőt hatalmas ’Mia!’-kat énekelve. Szokásához híven most is saját szája íze szerint formálja, néha kissé önkényesen is (suttogva kezdi például a Te Deumot vagy beiktat egy kacajt a ’vini diversi’ után), énekelni válóját – így tényleg egy egészen Schrottos Scarpiát kapunk. Énekében különösen tetszett, hogy ellentétben a sok mai Scarpiát éneklő baritonnal, kellő súllyal szólaltak meg a szerep mély hangjai (apropó, miért Lucic-csal vagy Terfellel büntetnek a nagyobb házakban, ha ilyen fantasztikus Scarpia is lehetne?), valamint bármely részben (igen, még a Te Deum végén is) tisztán hallható volt. Hatalmas bravo! Schrott váltótársa a valamennyire Scarpia specialistának is tekinthető, általam korábban nem ismert Lucio Gallo volt. Bár hangi kvalitásai nem mérhetők Schrottéhoz (kicsit tán mély neki a szerep), összességében remek Scarpiát hozott, aki Toscával szemben kezdetben megalázkodó, de mindenki mást eltipró alak. Egy tenyérbemászó modorú arisztokrata figura, akire szintúgy minden pillanatban oda kellett figyelni.



Floria Toscát az első szereposztásban Liudmyla Monastyrska keltette életre. Mindenek előtt, tavalyi felemás Manonja után ebben a szerepben sokkal jobban meggyőzött. Színészileg a második és harmadik felvonásban teljesen jó, az elsőben volt pár üresjárata. Viszont egy évvel ezelőtti In quelle trine morbide-jéhez képest Tosca imája sokkal bensőségesebbre, emlékezetesebbre sikerült (csodálkoztam is a közönség rádión is hallható visszafogott reakcióján). Színészi alakításával együtt javult a szerep hangi megvalósítása is. Míg az első felvonásban egy cseppet sok volt nekem a vibrato, a darab második felében abszolút világklasszis szinten énekelt. A második felvonásban kicsit vissza is repültem lélekben az általam már csak elképzelt régi nagy előadások világába, ahol két hangnagybirtokos (jelen esetben Schrott, illetve Monastyrska) feszül egymásnak és felizzik a nagybetűs zenedráma. Az ukrán szoprán különösen a csúcshangokon (néhányat igen hosszan kitartva) csillogott, és egyetlen hiányérzetem talán a mellhangok visszafogott használata volt. Ha tudja használni a ’Quanto?’ vagy ’Sogghigno di demone’ részekben, miért nem ad például nagyobb nyomatékot Scarpia meggyilkolása közben néhány frázisnak, ami így nem sikeredett túlságosan ütősre. Monastyrska váltótársa a Bolsojból érkezett Tatjana Serjan volt. Az orosz szoprán mélyen és középen nagyobb vibrato nélkül, remekül szól (bátrabban is használ mellhangot, mint váltótársa), a hang azonban jelentősen veszít volumenéből és matt lesz a csúcshangokra. Kár érte, mivel színészileg egy rendkívül intenzív Tosca az övé: ha kell fúria, ha kell bájosan szerelmes, ha kell összetört. Összességében, egyik Toscát se cserélném el egy Opolais-re vagy Gheorghiura, az biztos!  



Úgy érzem mindkét előadás gyenge pontja a tenor volt. Az első szereposztásban a fiatal Jonathan Tetelman ugrott be az eredetileg kiírt Fabio Sartori helyett az összes előadásra. Bár most debütált a szerepben és a premierkritikák nem voltak túl hízelgőek, úgy érzem néhány előadás alatt is sokat fejlődhetett. Azt le kell szögezni, hogy szépen csengő hang birtokosa, ami kissé meglepően (néhány éve még bariton volt) a csúcshangokon szól a legjobban. Továbbá viszonylag széles skálán mozog dinamikailag is, az E lucevan le stelle egészen megkapóra sikeredett összességében. Azonban amellett nem lehet elmenni szó nélkül, hogy középen a hangot gyakran elfedi a zenekar – így bár például a Vittoria jól szólt, sok köztes rész elveszett (az ötödik sorban ültem a földszinten). Kár érte, mivel a tenor egyértelműen színpadra termett, a friss debüt ellenére egészen meggyőző Mariót hozott színészileg. Ha megoldja a projektálás problémáját, nagyobb összegben fogadok, hogy a következő évtizedben róla (is) fog a vita zajlani, hogy vajon sármja miatt ennyire keresett-e (itt az egész második és harmadik felvonást teljesen nyitott ingben énekelte - váltótársa nem). Viszont gyorsan leszögezem, hogy semmi irritáló nincs játékában, mint például sz.v.sz. Grigolóéban. Mindenesetre jövőre már a ROH-ban debütál mint Rodolfo. A második szereposztás Mariója Roberto Aronica volt. Kétségtelen, nagyobb hang birtokosa, mint Tetelman és nem érzékeltem semmi komoly technikai gikszert...de ennyi. Cavaradossija „el volt énekelve”, de sajnos valahogy nem fogott meg az interpretációja.



A kisebb szerepek alakítói vegyes színvonalon teljesítettek. Az egész Tosca sorozatot John Fiore vezényelte – a korábbi előadásban remekül, míg tegnap inkább már bejáratott rutinként.



Végezetül, mindenkinek ajánlom a Haandel fórumtárs által közzétett linken (Élő közvetítések – 7925) legalább a Te Deumtól Scarpia haláláig terjedő rész meghallgatását! Már csak Schrott eddig keveset hallott rendőrfőnöke miatt is megéri.


Élő közvetítések • 78782019-05-26 10:06:09

Egy hete láttam ezzel a szereposztással. Korchak óriási Nadirt énekelt, érdemes meghallgatni! Elhomályosította az első szereposztásban éneklő, egyébként igencsak jó John Osbornt is. Kulchynska jó Leila, bár nekem váltótársa, Ekaterina Bakanova ideálisabb a szerepre. Borja Quiza korrekt Zurga.


Jonas Kaufmann • 23842019-05-21 13:59:12

Szerencsére letöltöttem magamnak korábban emlékbe. Ezen a linken egy hétig hozzáférhető! :)


Jonas Kaufmann • 23822019-05-14 15:44:50

A napokban elérhetővé vált a YouTube-on egy közel másfél órás összeállítás (a főbb áriák, jelenetek mind benne vannak) a tavalyi barcelonai Andrea Chénier-ből. A címszerepben Kaufmann, Maddalena az akkor debütáló Sondra Radvanovsky, Gérard pedig Carlos Álvarez. link

Jó szórakozást!


Opernglas, avagy operai távcső... • 202112019-04-16 13:52:05

Három remek Gioconda és a többiek – Ponchielli: La Gioconda (Gran Teatre del Liceu, 2019. április 2.,10.,11. és 15.)



Az utóbbi hetekben életem első élő Giocondáira készültem, és bár eredetileg csak kétszer láttam volna a művet, végül Irene Theorin betegsége és a szereposztások összekavarodása miatt kétszer hallgathattam Saioa Hernándezt (első és második szereposztással is énekelt), egyszer Anna Pirozzit (második szereposztással), illetve magát a meggyógyult Theorint az első szereposztással.



A rendezés egy korábbi, hagyományos jellegű előadás felújítása (Pier Luigi Pizzi); ugyanaz, mint ami a YouTube-on fellehető Deborah Voigttal a Liceuból. Itt semmilyen rész nincs eltávolítva a darabból (az előadás este 8-tól éjfélig tart!), a balett egészen magával ragadó többszöri megnézésre is. Azonban a negatívumok között meg kell említenem a színész/énekesvezetés látható hiányát, illetve az előadás jelentős részeit uraló hatalmas, nyitott teret, ami érezhetően megnehezíti a hátulról éneklők dolgát.



Az énekesekről – mindenek előtt a három címszereplő. Saioa Hernández első előadását (április 2.) megelőzően, ha jól tudom, egyetlen nappal érkezett Barcelonába megmenteni a második szereposztás premierjét és mindössze egyetlen díszletjárást kapott. Mindezek ellenére már első fellépése (végül összesen háromszor kellett beugrania) is formátumos alakítás volt, alig volt érezhető a próbák elmaradása. Az ő Giocondája színészileg egy naiv énekes lány alakja, amely még a Suicidiójában is drámai túlzásoktól mentes - egy befelé forduló sorstragédia. Hangilag pedig megkerülhetetlen a (mai felhozatalban) elképesztően kidolgozott mellhangja. Ennek hibátlan alkalmazása miatt Laurával való összetűzése alatt „felszántották a színpadot”, számomra ez volt alakításának csúcspontja. Negatívumként (ezek eltörpülnek erényei mellett) azt jegyezném meg, hogy Hernández pianói eléggé vibrátósak, valamint hangadása – a másik 2 énekesnőhöz viszonyítva – monoton, ő járja be a legkevésbé széles skálát. Anna Pirozzi vokális interpretációja általam eddig fel nem fedezett színeket tárt fel Gioconda szólamából. A megvalósítás az éteri piánóktól (azt hiszem, jó ideig nem fogom elfelejteni az ’Enzo adorato, ah, come t’amo’ borzongató szépségét) a székbe szegező csúcshangokig terjedt, korrektül énekelt mellhangokkal. Ez a széles skála Suicidiójára is igaz, ami az általam látott előadás legemlékezetesebb pillanata volt. A „hármasból” nekem hangilag ő Gioconda, van valami egészen szép szín, különösen a felső regiszterben, ami szerintem nagyon passzol ehhez a szerephez. A címszerep megformálása még valószínűleg érni fog (Pirozzi most debütált), színészileg néhol kicsit több kellene. Végül Irene Theorin. Nem tudom milyen lett volna, ha nem betegségből felépülve énekel (a Laurával való duettben volt néhány furcsa megoldása), de amit az előadás második felében bemutatott, az maga a nagybetűs alakítás. Mind színészi, mind hangi teljesítménye izzásba hozta a negyedik felvonást, nem tudtam róla levenni a szemem. Minden mozdulatában benne volt a mély érzelmi vívódás, hangjában pedig Gioconda tragédiája vibrált a térben. Egyedül azt sajnálom, hogy talán kissé későn találta meg ez a szerep. 



Az előadás erős pontjai kétségtelenül a női szólamok éneklői voltak. Talán meglepő, de még csak most debütált Laura szerepében a legendás Dolora Zajick. Ha eltekintünk attól, hogy a közel ülők számára illúzióromboló lehet Enzo vonzódása lényegében a „nagyanyja” felé, sok szépet felfedezhetünk alakításában. Hangja még 67 éves korában is gond nélkül megtölti a Liceut (azért középfekvés projekciójában és néhány kissé nyersebb hangadásban már látszik az idő múlása), a forték remekül szólnak és a mélységek is stabilan megvannak. Nagyon örülök, hogy még sikerült élőben elcsípnem vele 2 előadást! Laura második szereposztásbeli megformálója a fiatal grúz mezzo, Ketevan Kemoklidze volt. Az énekesnő alapvetően kellemes, a csúcson nekem túl vibrátós hang birtokosa, aki alakításban természetesen sokkal jobban hozta Laurát. A technika viszont nem túl acélos még – a Gioconda-Laura duett énekest próbáló részeiben például zongorázni lehetett közte és Zajick között a különbséget. A vak asszony szerepéből Maria José Montiel, egy vérbeli alt hang, csinált gyakorlatilag főszerepet. Áriája minden alkalommal az est egyik legnagyobb tapsát kapta.



Enzo szerepét az első szereposztásban a Met-ben jövőre debütáló fiatal amerikai tenor, Brian Jagde énekelte. Hangban érezhetően nem erőlködik, megvan neki Enzo. Viszont többször éreztem, hogy túl egysíkúan énekel, nem visz elég színt az énekébe, ami egy Cielo e mar igazán jó megvalósításához elengedhetetlen lenne. Színészileg, bár eszközei néha korlátozottnak tűnnek, viszonylag együtt lehetett vele „menni” a zenedráma folyamán, különösen szépen vezette a harmadik felvonás fináléját. Korábban nem gondoltam volna, hogy létezik Jorge de Leónnál jelentősen hangosabb tenor – ma már tudom, hogy őt Stefano La Collának hívják. És azt is tudom, hogy a közeljövőben nem szeretném újra hallani. La Colla Enzója lényegében abból áll, hogy bejön a színpadra, megáll és elharsogja szólamát – legjobban talán az angol park-and-bark kifejezés írja le tapasztalatom. Előadásában hemzsegnek a stílusidegen megvalósítások és konstans érzelemmentes forte hangadásával minden intim pillanatot (pl. Laura-Enzo búcsúja Giocondától vagy szerelmi duettje Laurával) hazavág. Értetlenül állok az előtt, hogy hogyan énekelhet Berlinben, Münchenben vagy a Scalában…



Barnaba első szereposztásbeli alakítója Gabriele Viviani volt. Az énekes egy nem túl szép, de jó volumenű matéria, valamint remek színészi képességek birtokosa. Így összességében korrekt alakítást hozott. Váltótársa, Luis Cansino haloványabb teljesítményt nyújtott, hangban erejét a szerep csúcspontjaira tartalékolta. Alvise basszus szerep, így Carlo Colombara megvalósítását hitelesebbnek találtam, mint Ildebrando d’Arcangeloét. Mindkettőjüknél kicsit több volumen nem jött volna rosszul. A kisebb szerepek alakítói mind megfelelőek voltak.



Az összes előadást Guillermo Garcia Calvo tartotta kézben, inkább az énekeseiből az adott estén a maximumot kihozva, mint egy saját interpretációt megvalósítva.



OFF: Saioa Hernándezről csak most tudtam meg, hogy madridi születésű spanyol létére még sosem énekelt a Teatro Realban, a Liceuban most debütált beugrással, és egyik házban sincs még jövőre se kiírva semmire. Úgy tűnik, nem csak nálunk nem lehet otthon próféta az ember…







 


Élő közvetítések • 78012019-04-04 18:45:00

Kis pontosítás: Irene Theorin beteg, Anna Pirozzi énekel ma helyette.


Élő közvetítések • 77622019-03-09 11:46:03

Csütörtökön ott lehettem a hallgatóság soraiban - korábban nem ismertem ezt az operát, de nagyon jó benyomást tett rám (Daniel Oren remekül vezényelt!). Carlos Álvarez szenzációs volt, egyenletesen magas színvonalon énekelte a kifejezetten hosszú címszerepet. Micsoda homogén, vívóerős hang! Ugyancsak ki kell emelnem a királyné szerepében Eve-Maud Hubeaux-t. A francia mezzoszoprán és a címszereplő kettőse hozta az este legintenzívebb perceit. Damrau szerintem elkésett ezzel a szereppel (most debütált), bár az első felvonásban kissé tartalékos kezdés után alapvetően meggyőzött (őrülési jelenetét remek játékkal is kísérte a koncertjelleg ellenére). A hangból már hiányzik az Oféliát jellemző kislányos csengés, túl nehéz, de az énekesnő a tapasztalatot/éveket előnyére is fordítja hatásos dinamikai váltásokkal és szép pianókkal. Nicolas Testé basszbariton, így Claudius basszus szerepében érthetően hiányérzetet kelt. A többi szereplő korrektül énekelt. Aki szeretne egy vérbeli baritonhangot hallani egy ritkaságnak számító operában, annak mindenképp ajánlom a meghallgatást (1 hónapig elérhető még a felvétel itt)!


Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak • 29292019-02-20 18:21:33

Netrebko jövőre debütál a Don Carlosban! A drezdai előadásban partnerei Yusif Eyvazov, Ekaterina Semenchuk, Ildar Abdrzakov és Georg Zeppenfeld lesznek. Christian Thielemann vezényel.



Személy szerint nagyon kíváncsi vagyok Elisabettájára - jobb irány, mint Izolda vagy a Turandot...


Élő közvetítések • 76752019-01-19 16:46:51

A keddi, második előadáson ott voltam! Lianna Haroutounian kezdeti bizonytalanságok, kissé kásás magasságok után (plusz takarásból nem hallatszik tökéletesen Csocsoszán belépője) hamar bemelegedett és megkapó Pillangót énekelt, hangja probléma nélkül szárnyalt a zenekar felett. Bár a mélységek néha nem kellő erővel szólaltak meg, egy percre sem esett ki az alakításból és hatalmas tapsot kapott – megérdemelten. Jorge de Leónt már régóta szerettem volna élőben is hallani – most összejött. Nagyon szép színű, homogén hang birtokosa a spanyol tenor, ami csúcshangoknál a Liceu utolsó sorába is székbe nyomja az embert. Sajnos azonban nem eléggé árnyaltan használja „eszközét”, sokszor a forte halkabb vagy hangosabb éneklésében kimerül a dinamika és ez monotonná teszi előadását. Továbbá statikus a színpadi jelenléte is, ami Haroutounian Pillangójával nagy kontrasztban állt. Suzuki (Ana Ibarra) szép mélységekkel tett hozzá az előadáshoz, míg Damiel del Castillo is korrektül hozta Sharplesst. Giampaolo Bisanti jól fogta össze az énekeseket a zenekarral, külön tetszett az ütősök sajátosan intenzív használata a dráma alakításában. Személyes kedvenc részem a keddi előadásból a híres szerelmi kettős, amelyben Haroutunian remekül mutatta be a felnőni/szárnyalni készülő Pillangó első lépéseit átalakulásában, és itt még de Leon is meggyőző volt színészileg: Butterfly kezdeti erőteljes vigasztalása után ellágyult, és megrendülten hevert a földön miután ráébredt, hogy valóban egy teljesen ártatlan lány életét teszi tönkre. A duett végére Pillangó bombasztikus, élete új fejezetét lelkesen nyitó csúcshangjába Pinkerton megrendült hangja szépen simult és tett pontot egy katartikus pillanatra.



Összességében nem kiemelkedő, de meggyőző előadás!



Addio, fiorito asil - Jorge de León, Damián del Castillo (videó)



Un bel di vedremo (részlet) - Lianna Haroutounian (videó)


Opernglas, avagy operai távcső... • 201682018-12-17 20:48:19

Szombaton élvezetes Olasz nő Algírbant láttam Barcelónában! Egy alapvetően hagyományos megközelítés (rendező: Vittorio Borrelli) volt feldúsítva kitűnő rendezői ötletekkel (pl. a pappataci avató egyfajta olasz konyhai ceremóniaként tálalva vagy Lindorót második felvonásbeli áriája közben háremhölgyek próbálják kényeztetni, ami remekül átadta az Isabella után való érzéki vágyakozás hangulatát, az éneket jól kiegészítve). Az emlékezetes előadáshoz persze jó művészek is kellettek. A legnagyobb név kétségtelenül a Musztafaként fellépő Luca Pisaroni volt. Bár hangját kissé száraznak tartom és dúsabban zengő basszus jobb lenne a szerepre a basszbaritonja helyett, személyében tényleg Musztafa állt a színpadon és kiválóan hozta a bej figuráját. Lindorót Maxim Mironov keltette életre: szép hangú igazi Rossini-tenor, végtelen magasságokkal, aki ezen az estén nem hangzott zavaróan nazálisnak, mint több youtube-os felvételén – sajnos azonban eléggé kis volumen birtokosa. Az előadásra sikerült a második sorba last minute jegyet szereznem, így ez nem volt probléma, de a Liceu felsőbb emeletein nem tudom mit lehetett belőle hallani… Mindazonáltal én élveztem előadását, kiváló színész is az orosz tenor. Isabella szerepében Varduhi Abrahamyan lépett színpadra: előadása a mű előrehaladtával folyamatosan javult, az est legnagyobb tapsát ő aratta Pensa alla patria áriája után. Az örmény-francia mezzoszoprán igazi mélységeket is szépen szólaltatott meg, azonban a volumen néha kicsinek tűnt és elveszett az együttesekben. Külön ki szeretném emelni, hogy a Liceu Elvira és Taddeo szerepére milyen remek fiatal énekeseket castingolt! Elvirát a mindössze 29 éves Sara Blanch keltette életre – vívóerős, homogén szopránja nagyon szépen csengett, és az is látszott, hogy az énekesnő színpadra termett. Ha nem teszi tönkre hangját rossz szerepválasztással, szerintem hallunk még róla! Taddeo ziccer szerepében az olasz Giorgio Caoduro nyújtott emlékezeteset – hangilag és alakításban egyaránt.



Bár néhány idejétmúlt klisét mellőzhetett volna a rendező, örültem, hogy a lehető legteljesebben hagyta (parádésan) játszani énekeseit és ötleteivel csak hozzátett a ma is különösen aktuális mondanivalójú műhöz. Az előadást Riccardo Frizza vezényelte, a művészeket jól helyzetbe hozva. Összességében egy, a mai felhozatalban jó nemzetközi színvonalú előadást láttam. Ha minden igaz, a 18.-i előadást felveszik és közvetíti a spanyol tévé. Remélem itt is meg tudom majd osztani – jó kis kikapcsolódás lehet a karácsonyi napokban.


Opernglas, avagy operai távcső... • 201482018-10-20 14:30:31

Ami az F-et illeti, én úgy mentem, hogy nem lesz. Se a METben nem énekelte, se a madridi felvételen az utóbbi időben (ha jól tudom, itt Barcelónában egyik előadáson sem).  Amit erről találtam az interneten tavalyról: "While it is true that Bellini’s score calls for this note, the tenor has stated various times in interviews that he deliberately does not sing the note. For him it does not add anything to the music." Forrás 



Élőben Yende valahogyan jobban hatott, mint felvételről nézve. Teljes unalomnak semmiképp sem mondanám :)



Köszönöm a tippet! ;)


Opernglas, avagy operai távcső... • 201462018-10-20 13:24:02

Bellini: I Puritani – Gran Teatre del Liceu (2018. október 11.)



Megható pillanattal indult október 11.-én is, akár csak az összes Puritani előadás idén, Barcelónában. Az egész előadássorozatot Montserrat Caballé emlékének szentelték, aki itt a „hazai pályán” számtalanszor ajándékozta meg művészetével a katalánokat. Az előadás kezdete előtt egy rövid beszéd után Casta Divája töltötte be a teret még egyszer utoljára, majd a közönség zúgó álló tapssal emlékezett a múlt század egyik legnagyobb operaénekesére. Emlékéhez az elődás többé-kevésbé méltó volt.



Annilese Miskimmon rendezése (koprodukció 2 másik operaházzal) Elvira azon elejtett megjegyzésén alapul, hogy 300 évnek tűnt neki Arturo hiánya. Így a rendezés elején és végén a 20. század második felének északír katolikus-protestáns konfliktusában járunk – ez fogja közre Elvira őrült periódusát, ami a cromwelli polgárháború időszakába repít. A mű végén Arturo torkát elvágják, Elvira újra megőrül. A lecke érthető: semmit sem változunk. Sajnos ezen a kiinduló ponton túl sok ötlete nem támadt a rendezőnőnek: a színpad javarészt üres, Giorgio és Riccardo sokszor csak bóklászik a színpadon, statikusak a szereplők a javarészt szürkeségbe boruló színpadon. Azt viszont nem hallgatnám el, hogy néha különböző vizuális elemekkel (pl. fényjáték) jól sikerül éreztetnie az őrület mezsgyéjén lévő Elvira lelki állapotának kivetülését.



Az általam látott nagy alakítások közé került Javier Camarena Arturója. Nehezen tudok nála megfelelőbb énekest napjainkban a szerepre. Esetében pazar belcanto technika párosul kellő volumennel és minden szót értelmező énekléssel. Már megjelenésekor (A te o cara) elhalt a leghalkabb pisszenés is a nézőtéren, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta a párját ritkítóan elegáns előadásban (igen, talán az elegancia az a szó, ami legjobban leírja ezt az élményt) megszólaló Bellini sorokat. Camarena minden megszólalása remekül sikerült az estén, és még a videófelvételeken többször tapasztalható statikusságát is jobbára levetette, együtt lehetett vele lélegezni az estén. Számomra a legmaradandóbb pillanatok a Vieni fra queste braccia duett kezdő hangjai: a tenor hangjában lévő féltő szeretet kifejezését tanítani kellene, azok a „vieni”-k örökre megmaradnak. Hasonlóan ihletett volt a Credeasi misera is, bár az embertelen F nélkül.



Pretty Yende fiatal kora ellenére már most is egészen remek Elvira. A főhősnő drámája az ő (/rendező?) interpretációjában sokkal inkább egy belső folyamat, finom depresszív jelekkel operál látványos őrülési kitörések helyett – saját ízlésemnek néha tán túl visszafogottan is. Énekesi szempontból is élmény volt előadása (hosszan kitartott hangok, virtuóz variációk), bár néhány magas hang fátyolosra sikerült, illetve az együttesekben többször eltűnt, amire mindenképp figyelni kellene (földszint 14. sorból hallgattam). Camarenával szép párost alkottak, utólag fedeztem fel, hogy e szezonban Münchenben, Párizsban és New Yorkban is együtt énekelnek majd.    



A basszus és bariton szerepek alakítóival részben mostohán bánt a rendezés, részben nem felelnek meg a szerep követelményeinek teljességében. Mariusz Kwiecien hangja végig túlságosan száraznak hangzott, néhány hangadás a kelleténél durvábban is sikerült. Ezen az estén sajnos nem sikerült meggyőznie, hogy miért ő napjaink egyik legkeresettebb baritonja (bár színészi képességeit elismerem). Marko Mimica, a horvát basszbariton énekelte Giorgio szerepét – egy szerepet, amiben én az övénél kormosabb basszust képzelnék el, akinél a mélységek zengőn szólalnak meg és nem elhalnak a zenekarban. A híres kettős volt számomra a rendezés mélypontja: semmi "kémia" a két szereplő között, sőt – a rendező leülteti Giorgiót egy könyvet/naplót lapozgatni Riccardo sorai alatt, akinek végig kardját kell szorongatnia anakronisztikus módon. A mellékszereplők jobbára megfeleltek a követelményeknek.



Christopher Franklin vezénylése megfelelő volt, különösen az előadás második felében. Néha tán az örömteli pillanatokat vehette volna az érzést jobban átadó dinamikával.



Végezetül, az egész előadás felvétele megtalálható még pár hétig itt: I Puritani - teljes rádiófelvétel



Néhány kedvenc részletem YouTubeon fellelhető kalózfelvételen:



A te, o cara (J. Camarena, P. Yende)



Vieni fra queste braccia (J. Camarena, P. Yende)


Opernglas, avagy operai távcső... • 201242018-08-07 16:14:16

egy kissé megkésett beszámoló… :)



Donizetti: La Favorite (Gran Teatre del Liceu, 2018. július 14.)



A barcelónai Liceu idén júliusban Donizetti Kegyencnőjének eredeti, francia változatával zárta az évadát. Tekintve, hogy a belcanto operák állnak legközelebb szívemhez, kifejezetten nagy izgalommal léptem be a Házba.



A leginkább talán a Fernand szerepében fellépő Michael Spyres alakítását vártam. A YouTube-on sokat hallgattam felvételeit és összességében nem csalódtam. A belcanto technika a kisujjában, remek díszítésekkel énekli többször nyaktörő magasságokba emelkedő szólamát. Mindehhez átélt (a rendezésről lejjebb) alakítás is társult, így Fernand áriái számomra az est csúcspontjai voltak. Ahhoz azonban, hogy mégse arasson orkánszerű tapsviharban megnyilvánuló sikert, hozzájárult egy, a felvételeiről számomra nem nyilvánvaló probléma (más napok előadásairól írt kritikák is említik, tehát nem egyedi esetnek tűnik): Spyres hangja a csúcshangok közelében veszít fényéből, és jelentősen volumenéből is. Így a legelegánsabb díszítés is veszt értékéből, ami a nézők (szerintem túlzottan) visszafogott reakciójában meg is nyilvánult. Emellett a hang jelenleg nem birtokol különösebben nagy vívóerőt, az együttesekben gyakran eltűnt – így csak a kevésbé dús zenei kíséretű áriákban csilloghatott igazán az énekes. Ezek után meglepőnek találom, hogy a következő évadban Florestánt és Polliónét énekel majd…Remélem, technikája megóvja ezt az értékes hangot.



Az est pálmáját kétségkívül a francia mezzoszoprán, Clémentine Margaine vitte. Végre egy igazi, dúsan zengő mezzoszoprán hang, valós mélységekkel. A napjainkban főleg Carmeneket (a Metben is) éneklő művész esetében különösen kíváncsi voltam, hogyan old meg egy belcanto szerepet - a válasz: remekül! Sőt, esetében a technika jelentős volumennel is társul, amit viszont bölcsen visszafogott a tenorral és baritonnal való kettősökben. Leonore ismert áriája (O mon Fernand…Venez cruels? Qui vous arrete!) méltán kapta az est legnagyobb ovációját. Remélem, lesz még alkalmam hallani élőben az énekesnőt!



Ugyancsak reveláció volt Ante Jerkunica Balthazár szerepében. A basszus mind kiállásával, mind zengő hangjával uralta a színpadot és emelte Balthazár mellékes szerepét a főszerepekkel egy szintre.



A szereposztás egyetlen baklövése Markus Werba felléptetése volt Alphonse szerepében. Lehet erős kijelentés, de szerintem az énekes nem bariton, inkább "baritenor". Hangja nélkülözi az elvárható mélységet, vívóerő híján pedig cabalettájának javát teljesen elnyomta az amúgy nem hangosan muzsikáló zenekar és Gaspar (Roger Padullés) is leénekelte. Meglepődve olvastam, hogy a bécsi és berlini Staatsoperben a Don Giovanni címszerepében lép fel – Erwin Schrott sokunk által hallott interpretációjával ezt a hangot nem lehet egy lapon említeni. Nekem ő Papageno-hang. (Más napokról szóló kritikák is említik hiányosságait, így nem hiszem, hogy pillanatnyi indiszpozícióról lett volna szó.)



Az előadás Derek Gimpel korábbi rendezésének felújítása volt – bár inkább félig szcenírozottnak kellene hívni. A díszlet egy színpad közepén álló hatalmas szikla volt, amely körül például Alphonse palotáját mindössze egy szék jelezte. A jelmezek sem győztek meg, viszont gratuláció jár az énekeseknek, akik a láthatóan hiányos színészvezetéssel is kihozták figuráikból, amit lehet.  Az előadást Patrick Summers vezényelte – jó érzékkel, a Fernand kolostorból való indulása és Leonore-hoz érkezése közti táncbetét interpretációja különösen tetszett. Érdekesség, hogy az összes eredeti táncbetétet előadták – viszont leengedett függöny előtt, táncosok nélkül…



Összességében nagy élmény volt ez az előadás – az egyébként kiváló zenei megvalósítás még egy gyengébb Alphonse-t is elbírt.



Végezetül álljon itt két részlet coloraturafannak hála:

Leonore áriája (Clémentine Margaine)



Részlet és Fernand áriája a 4. felvonásból (Michael Spyres, Ante Jerkunica)


Opernglas, avagy operai távcső... • 200902018-06-19 20:45:08

Közben - mivel az előadást aznap Katalónia sok pontján szabadtéren közvetítették -  elérhetővé vált a teljes előadás profi felvétele, amit a katalán tévé adott le. 



Link (az opera körübelül a 9. percben kezdődik): http://www.ccma.cat/tv3/alacarta/programa/manon-lescaut/video/5772266/



Jó szórakozást! :)


Opernglas, avagy operai távcső... • 200762018-06-17 11:17:15

Manon Lescaut a barcelónai Liceuban (2018. június 16.)



Ha az ember jegyet vesz a Manon Lescaut-ra, általában a két főszereplő neve alapján dönt. Jelen esetben Liudmyla Monastyrska és Gregory Kunde neve állt a színlapon – meggyőző. Azonban ekkor még nem tudtam, hogy Davide Livermore rendező mennyire elbánt a darabbal…



A történet át lett helyezve az amerikai nagy migráció korába, az Ellis Islandre (Párizs neve legalább tízszer elhangzik a műben, sebaj…). Manon egy érkező bevándorló Livermore olvasata szerint, akit látva Des Grieux szerelembe esik. Az egész opera a lovag visszaemlékezése: az előadás legelején az öreg Des Grieux-t játszó színész megérkezik a bezárásra ítélt Ellis Islandre és visszaemlékezésbe kezd. A történet során gyakran meg-megjelenik, számomra a mű élvezetéhez/megértéséhez semmit se hozzáadva. Az igazi baklövések a második és negyedik felvonásban koncentrálódnak. Geronte villája gyakorlatilag elegáns bordélyház, míg a darab végén sivatag helyett egy kórházban (?) járunk, ahol több mint groteszk az ivóvíz keresése négy betegágy mellett. Egy szó mint száz, úgy tűnik a rendezőnek sajnos semmi koherens ötlete nem támadt, miért is lehet ma aktuális ez a történet.



Ilyen ellenszéllel kellett a szereplőknek megküzdenie. Azt hiszem, a címszerepet éneklő Monastyrska repertoárján nem Manon szerepe lesz az emblematikus alakítás. Különösen az első felvonásban érezhető, hogy az énekesnő (színészvezetés híján?) nem tud mit kezdeni a szereppel. Iskoláslánynak öltöztetve szökése a 64 éves Kundéval úgy hat, mint amikor egy ártatlan kislányt csal el a cukrosbácsi az iskola sarkán. A második felvonásban már-már magára talál, de Des Grieux viszontlátásakor ismét „leveti” magáról a szerepet. Az előadás második fele érezhetően jobban fekszik az énekesnőnek. Mégis az In quelle trine morbide kezdetű ária vésődött be leginkább néhány elegáns megoldás miatt alakításából. Ahogy az felvételekről sejthető, Monastyrska valóban nagy hang, gond nélkül „átjön” a sűrűbb zenekari kíséreten és piánói is élvezetesek (most hallottam először élőben). Ami meglepett és nem fedeztem fel korábban felvételein – bár lehet ez csak az adott nap/ állapot eredménye -, hogy magasságai néha túlzottan vibrátóssá válnak. Összességében szívesebben hallgatnám nagy Verdi szerepeiben, amik a statikusabb, kevésbé szenvedélyes jellemábrázolást jobban elbírják.



Lehet kedvelni vagy nem, de a férfi főszerepet ezen az estén éneklő Gregory Kunde egy hangi csoda: hatvan felett nagyobb gikszer és fáradás nélkül, biztos (bár fakuló) magasságokkal végigénekelni a lovag szólamát több mint megsüvegelendő teljesítmény. De Kunde nem csak egy helyben állva énekel és tartalékolja energiáit, hanem éli is szerepét. Számomra az est fénypontját a kapitányhoz való könyörgése jelentette, illetve a második felvonásbeli duettben is kifejezetten meggyőző volt. Azonban több „kémia” közte és a szoprán között mindenképp jót tett volna az előadásnak.



David Bizic Lescaut szerepében stabil pontja volt az estnek, míg Carlos Chausson remek választás Geronte szerepére. Az előadást Emmanuel Villaume vezényelte érzelmekkel dúsan, néha tán a kelleténél lassabb tempókat választva. 



A Liceu közönsége nem díjazta túlságosan ezt a Manon Lescaut "Light” előadást. A néhány perces taps és visszafogott bravók után (szerintem Verdi Attilája után áprilisban háromszor ennyi ideig tapsoltak, sokkal lelkesebben a nézők ugyanitt) mindenki hazafelé vette az irányt.



Végezetül álljon itt két részlet a darabból:

Donna non vidi mai (G. Kunde)



Sola perduta abbandonata (L. Monastyrska)


Opernglas, avagy operai távcső... • 200252018-04-15 10:42:34

Kedves Klára,

sajnálom, ha nyavajgásnak hangzik írásom - nem annak szántam. Csak az éppen adott napi pozitív és negatív benyomásokat szerettem volna kifejezni, semmiképp sem pálcát törni az énekesek felett. Valóban jobban ki kellett volna domborítanom az adott napon, saját ülőhelyemen hallottak vonalat. Ami a többszöri hallgatást illeti normális helyen: azt hiszem, ez ilyen kaliberű énekesek esetében ábránd marad - számomra.


Opernglas, avagy operai távcső... • 200242018-04-15 10:31:56

kedves telramund,

tényleg első megszólalásom ez. És annyi bizonyos, hogy nem fog gyakran olvasni, mivel még jó ideig a tanulás színtere ez a fórum nekem. :)



Ami a Cheniert illeti: amikor kisebb volumenproblémákra utaltam a férfi főszereplők esetében, az szimplán azt jelenti, hogy az általam hallott előadáson a zenekar többször is elnyomta hangjukat. Illetve Kaufmann esetében még annyi kiegészítést tennék, hogy Radvanovsky hangja jobbára első kettősükben nyomta el (lehet, hogy saját vesszőparipám, de nagyon szeretem duettek páros csúcshangjait kiegyenlítetten hallani). A finálé viszont már sokkal meggyőzőbb volt! Összességében az lepett csak meg, hogy „A Tenort” (nekem így jön át a médiából) el lehet egyáltalán nyomni bármikor.  (Véleményemmel a kritikákat olvasva nem vagyok egyedül, azt hiszem: „This is the fare you have to pay for the opera stars, for listening to the most famous tenor of the decade, and from whom, on the opening night, the co-star Sondra Radvanovsky stole the limelight.” –> https://bachtrack.com/critica-liceu-andrea-chenier-kaufmann-radvanosky-alvarez-steinberg-march-2018 egy kritika a sok hasonló tartalmú közül) De a félreértések elkerülése végett: természetesen nagyon várom, hogy újra hallhassam, ha tudom! Egy jobb helyről...higgye el, szívesen ültem volna a negyediken, ha elég vastag a pénztárcám :)



Az Attilához lenne két kérdésem (bár nem tudom, a két nap közül melyik felvétele van birtokában). Önnek nem zavaró Ladyuk első megszólalása a prológusban? Az általam hallott előadáson eléggé dallamot tördelve szólt, de ezen kívül valóban remek volt a későbbi részekben. Illetve Brost Ön milyennek hallja? Az én készülékem rossz vagy tényleg nem annyira jó, amennyire a spanyol közönség éljenzi?


Opernglas, avagy operai távcső... • 200232018-04-15 10:09:36

kedves parampampomli, így igaz. Elfelejtettem említeni, az Attilán a földszinten sikerült ülnöm.


Opernglas, avagy operai távcső... • 200162018-04-14 18:00:58

Tisztelt Fórumozók!

Jómagam évek óta követem ezt a fórumot, de csak most szántam rá magam, hogy megosszam itt saját élményeimet is, tekintve hogy viszonylag új (de rendkívül lelkes!) vagyok ezen a művészeti területen. Két előadásról írnék röviden és szubjektíven a barcelonai Liceuból:  Giordano-Andrea Chenier (premier: Kaufmann, Radvanovsky, C. Alvarez) és Verdi-Attila (koncert verzió: Abdrazakov, Pirozzi, Bros, Ladyuk)



Andrea Chenier (2018. március 9.):

Nagy várakozás előzte meg Jonas Kaufmann bemutatkozását egy, a maga teljességében színpadra állított operában Spanyolországban. David McVicar rendezése teljesen hagyományosnak mondható, korábban már Londonban és San Fransiscóban is látható volt. Nem adott hozzá a történet értelmezéséhez, de el sem vett belőle felesleges modernkedéssel. Az előadást Pinchas Steinberg vezényelte, a Pesten már megismert érzelemmentes és gépies módján. Az énekesek áriái után szűnni nem akaró tapsorkánok ellenére sem engedett ráadást egyiküknek sem. És akkor lássuk az énekesek...

Sokat olvastam már e fórumon hideget-meleget Kaufmannról, ezért talán rá voltam leginkább kíváncsi a "sztárszereposztás" tagjai közül. Az előadás végén összességében vegyes érzésekkel távoztam. Mindenképp pozitívumként emelném ki az átélt, rendkívül magas színvonalú éneklést, de... az ötödik emeleten ülve mindkét kettősben csak Radvanovskyt lehetett hallani, a tenort "elvétve". Hasonlóképp, a címszereplő két áriája sem szegezett székembe - meg kell hogy említsem, a közönséget sem. Maddalena és Gerard áriái jelentősen nagyobb ovációt kaptak. "Meglepő módon" a Liceu által feltöltött videófelvételeken e volumenprobléma abszolút nem hallatszik...

A nap pozitív meglepetése számomra Sondra Radvanovsky volt. Bevallom, sosem voltam nagy rajongója az énekesnőnek, talán csak a Devereux Erzsébete fogott meg. Az este kezdetén zavarba is jöttem, debütálása Maddalena szerepében néhány csúnyácska hanggal indult az első felvonásban. De aztán mire eljött nagyáriája bemelegedett: óriási hangvolumen, átélt éneklés - és egyszer sem kellett fülemhez kapnom éles hang miatt! Negatívumként csak nekem kevésbé tetszetős hangszínét tudnám megjegyezni. A La mamma mortát az est legnagyobb ovációja követte.

Végezetül: Carlo Gerard szerepében Carlos Alvarezt hallhatta a nagyérdemű. Őt korunk egyik legnagyobb Verdi baritonjaként aposztrofálja sok kritika. Azt kell mondjam, személyében a szerep egy rendkívül intelligens tolmácsolóra lelt, bár nála is éreztem kisebb volumenproblémát az ötödik emeleten ülve. 

Az előadás a rendkívül hosszú (néha indokolatlanul...) tapsorkánok miatt 20 perccel az eredeti kiírás után ért véget.  

PS: Madelon rövidke szerepében Anna Tomowa-Sintow tért vissza - meghatóan.



Attila (2018. április 8.):



Ezt az előadást sosem fogom elfelejteni, azt hiszem! A magyar választások délutánján a történet nem is lehetne aktuálisabb: a magát legyőzhetetlennek hívő hun vezért élteti népe, akit egy urakkal szövetkező hölgy szeretne eltávolítani a hatalomból, hazája jövőjét féltve. Ellenség, aki csak víziókban jelenik meg vagy hazafias szólamok - nem is ragozom tovább. Kíváncsi lettem volna, milyen érzés, ha mindez Pesten történik. No de lássuk az előadást...

Ez a koncert kitűnő példája volt annak, hogy egy kottaállvány mögött is teljes értékű produkciót lehet kiállítani. A Liceu kórusa és zenekara remekül, érzelemdúsan szólt a számomra korábban ismeretlen olasz karmester hölgy, Speranza Scappucci dirigálásban. Nagy odafigyeléssel kísérte énekeseit, hogy azok legjobbjukat nyújthassák a koncerten.

A címszerep Ildar Abdrazakov tolmácsolásában szólalt meg. Nagy házak gyakori vendége ő, azt kell mondjam - nem véletlenül. Több kritika is úgy említi, mint korunk Attilája és egyet kell értsek ezzel a véleménnyel. Opcionálisan kitartott hangok, mély átélés jelezte (sosem felejtem el, ahogy a kottatartó mögött állva is gyakorlatilag transzban adta elő Attila vízióját), hogy az énekes a szerep teljeskörű birtokosa. Hangjának remekül fekszik Attila szólama, viszont szereplését más házakban Fülöp királyként ennek fényében kevésbé értem...

Odabella szerepében az olasz drámai szoprán, Anna Pirozzi lépett fel. Az előadás kezdetén gyorsan át kellett hangolódnom Kolonits művésznő előadásáról egy olyan szopránéra, aki Madridban nemrég Aidát, Londonban Lady Machbetet vagy a világ házaiban sorban Abigéleket énekelt. Összességében meggyőző előadóra talált Odabella szerepe, aki értelemszerűen a drámai részekben remekelt és az együttesekben sose tűnt el. Meg kell azonban említsem, hogy véleményem szerint az énekesnő komoly hibát követ el a hanggyilkos szerepek sorozatban való éneklésével: a csúcshangok éneklése, arca torzulásáról olvasva, néha nagy koncentrációt igényel. Így aggódom értékes hanganyagának jövőjéért - főleg jövő évi terveit látva (pl. Turandot Münchenben és további Abigélek).

Foresto szerepében Josep Brost hallhatta a közönség. Már az előadás előtt is félve gondoltam felléptetésére, látva kifejezetten kevés előadását az operabase-en. És részben sajnos igazam lett. Magas hangjai bár kijönnek, rendkívüli módon lebegnek, illetve csúnya nazalitás (?) rontja éneklésének élvezetét. A közönség viszont eléggé ünnepelte, számomra érthetetlen módon. 

Végezetül Ezio szerepében a fiatal orosz bariton, Vasily Ladyuk lépett a Liceu deszkáira. Az énekes hatalmas hanganyag birtokosa, de egy belcanto operában e hang nagy odafigyelést is érdemelne. Míg volumenproblémái abszolút nem voltak, darabos dallamvezetése hagyott némi kívánnivalót maga után, bár áriája jól és átélten szólalt meg az előadás vége felé. 

 


   
Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

ERKEL: Hunyadi László – OperaKaland

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Bogáti-Bokor Orsolya (hegedű), Lászlóffy Réka (zongora)
"A Bukaresti Magyar Zene Fesztivál különdíjasainak hangversenye"
BARTÓK: Román népi táncok, BB 68
KODÁLY: Adagio
MÁRKOS ALBERT: A táncban
DEBUSSY: g-moll hegedű-zongora szonáta
DEBUSSY: Bergamaszk szvit – 3. Clair de Lune
DEBUSSY: Kis szvit – 1. Csónakon
HORVÁTH LÁSZLÓ-LÁSZLÓFFY ZSOLT: Téma és Változat
MESSIAEN: Téma és variációk
LENDVAY: Rapszódia

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Kohán István (klarinét), Yamagami Souhei (zongora)
SCHUMANN: Intermezzo - az FAE szonátából
BRAHMS: Scherzo - az FAE szonátából
BRAHMS: f-moll szonáta, op. 120, No. 1
PROKOFJEV: D-dúr szonáta, op. 94a
HOROVITZ: Szonatina

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Maxim Vengerov (hegedű)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Hamar Zsolt
"A tánc apoteózisa"
RAVEL: La Valse
BRUCH: 1. (g-moll) hegedűverseny, op. 26
RAVEL: Tzigane
R. STRAUSS: A rózsalovag – szvit

19:30 : Budapest
Festetics Palota Tükörterme

Meláth Andrea, Kósa Lőrinc (ének), Ábrahám Márta, Könczei Zsombor, Selmeczi Gábor (hegedű), Baranyai Barnabás, ifj. Major István (gordonka), Dratsay Ákos (piccolo), Berényi Bea, Oross Veronika (fuvola), Báll Dávid, Madarász Éva, Szabó Ferenc János, Virág Emese (zongora)
"Mini-Fesztivál • 4.3"
FEKETE GYULA: Trió
SZALAI KATALIN: Hagyaték (Dalciklus Arany János verseire)
TÓTH PÉTER: Trió
HORVÁTH BARNABÁS: Hegedűpartita
MAROS MIKLÓS: Processes
BALASSA SÁNDOR: „Még egy csokrot”
VAJDA JÁNOS: 8 Arany – ősbemutató
19:00 : Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

PUCCINI: A köpeny / Gianni Schicchi
A mai nap
elhunyt:
1837 • Johann Nepomuk Hummel, zeneszerző (sz. 1778)
1849 • Frédéric Chopin, zeneszerző (sz. 1810)