vissza a cimoldalra
2019-02-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4240)
Haladjunk tovább... (230)
Milyen zenét hallgatsz most? (25008)
Társművészetek (1290)
Kedvenc előadók (2833)
Momus társalgó (6353)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61447)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2285)
Kedvenc felvételek (150)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11314)
A csapos közbeszól (95)

modern eszement rendezesek (260)
Opernglas, avagy operai távcső... (20190)
Balett-, és Táncművészet (5626)
Pantheon (2313)
José Cura (570)
Kimernya? (2936)
Élő közvetítések (7730)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3143)
Erkel Színház (9698)
Ilosfalvy Róbert (834)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4443)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1595)
Franz Schmidt (3280)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1281)
Kiss B. Atilla (197)
Operett, mint színpadi műfaj (3843)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: otello
Leírás:
Honlap:
   


otello (12 hozzászólás)
 
 
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak • 29292019-02-20 18:21:33

Netrebko jövőre debütál a Don Carlosban! A drezdai előadásban partnerei Yusif Eyvazov, Ekaterina Semenchuk, Ildar Abdrzakov és Georg Zeppenfeld lesznek. Christian Thielemann vezényel.



Személy szerint nagyon kíváncsi vagyok Elisabettájára - jobb irány, mint Izolda vagy a Turandot...


Élő közvetítések • 76752019-01-19 16:46:51

A keddi, második előadáson ott voltam! Lianna Haroutounian kezdeti bizonytalanságok, kissé kásás magasságok után (plusz takarásból nem hallatszik tökéletesen Csocsoszán belépője) hamar bemelegedett és megkapó Pillangót énekelt, hangja probléma nélkül szárnyalt a zenekar felett. Bár a mélységek néha nem kellő erővel szólaltak meg, egy percre sem esett ki az alakításból és hatalmas tapsot kapott – megérdemelten. Jorge de Leónt már régóta szerettem volna élőben is hallani – most összejött. Nagyon szép színű, homogén hang birtokosa a spanyol tenor, ami csúcshangoknál a Liceu utolsó sorába is székbe nyomja az embert. Sajnos azonban nem eléggé árnyaltan használja „eszközét”, sokszor a forte halkabb vagy hangosabb éneklésében kimerül a dinamika és ez monotonná teszi előadását. Továbbá statikus a színpadi jelenléte is, ami Haroutounian Pillangójával nagy kontrasztban állt. Suzuki (Ana Ibarra) szép mélységekkel tett hozzá az előadáshoz, míg Damiel del Castillo is korrektül hozta Sharplesst. Giampaolo Bisanti jól fogta össze az énekeseket a zenekarral, külön tetszett az ütősök sajátosan intenzív használata a dráma alakításában. Személyes kedvenc részem a keddi előadásból a híres szerelmi kettős, amelyben Haroutunian remekül mutatta be a felnőni/szárnyalni készülő Pillangó első lépéseit átalakulásában, és itt még de Leon is meggyőző volt színészileg: Butterfly kezdeti erőteljes vigasztalása után ellágyult, és megrendülten hevert a földön miután ráébredt, hogy valóban egy teljesen ártatlan lány életét teszi tönkre. A duett végére Pillangó bombasztikus, élete új fejezetét lelkesen nyitó csúcshangjába Pinkerton megrendült hangja szépen simult és tett pontot egy katartikus pillanatra.



Összességében nem kiemelkedő, de meggyőző előadás!



Addio, fiorito asil - Jorge de León, Damián del Castillo (videó)



Un bel di vedremo (részlet) - Lianna Haroutounian (videó)


Opernglas, avagy operai távcső... • 201682018-12-17 20:48:19

Szombaton élvezetes Olasz nő Algírbant láttam Barcelónában! Egy alapvetően hagyományos megközelítés (rendező: Vittorio Borrelli) volt feldúsítva kitűnő rendezői ötletekkel (pl. a pappataci avató egyfajta olasz konyhai ceremóniaként tálalva vagy Lindorót második felvonásbeli áriája közben háremhölgyek próbálják kényeztetni, ami remekül átadta az Isabella után való érzéki vágyakozás hangulatát, az éneket jól kiegészítve). Az emlékezetes előadáshoz persze jó művészek is kellettek. A legnagyobb név kétségtelenül a Musztafaként fellépő Luca Pisaroni volt. Bár hangját kissé száraznak tartom és dúsabban zengő basszus jobb lenne a szerepre a basszbaritonja helyett, személyében tényleg Musztafa állt a színpadon és kiválóan hozta a bej figuráját. Lindorót Maxim Mironov keltette életre: szép hangú igazi Rossini-tenor, végtelen magasságokkal, aki ezen az estén nem hangzott zavaróan nazálisnak, mint több youtube-os felvételén – sajnos azonban eléggé kis volumen birtokosa. Az előadásra sikerült a második sorba last minute jegyet szereznem, így ez nem volt probléma, de a Liceu felsőbb emeletein nem tudom mit lehetett belőle hallani… Mindazonáltal én élveztem előadását, kiváló színész is az orosz tenor. Isabella szerepében Varduhi Abrahamyan lépett színpadra: előadása a mű előrehaladtával folyamatosan javult, az est legnagyobb tapsát ő aratta Pensa alla patria áriája után. Az örmény-francia mezzoszoprán igazi mélységeket is szépen szólaltatott meg, azonban a volumen néha kicsinek tűnt és elveszett az együttesekben. Külön ki szeretném emelni, hogy a Liceu Elvira és Taddeo szerepére milyen remek fiatal énekeseket castingolt! Elvirát a mindössze 29 éves Sara Blanch keltette életre – vívóerős, homogén szopránja nagyon szépen csengett, és az is látszott, hogy az énekesnő színpadra termett. Ha nem teszi tönkre hangját rossz szerepválasztással, szerintem hallunk még róla! Taddeo ziccer szerepében az olasz Giorgio Caoduro nyújtott emlékezeteset – hangilag és alakításban egyaránt.



Bár néhány idejétmúlt klisét mellőzhetett volna a rendező, örültem, hogy a lehető legteljesebben hagyta (parádésan) játszani énekeseit és ötleteivel csak hozzátett a ma is különösen aktuális mondanivalójú műhöz. Az előadást Riccardo Frizza vezényelte, a művészeket jól helyzetbe hozva. Összességében egy, a mai felhozatalban jó nemzetközi színvonalú előadást láttam. Ha minden igaz, a 18.-i előadást felveszik és közvetíti a spanyol tévé. Remélem itt is meg tudom majd osztani – jó kis kikapcsolódás lehet a karácsonyi napokban.


Opernglas, avagy operai távcső... • 201482018-10-20 14:30:31

Ami az F-et illeti, én úgy mentem, hogy nem lesz. Se a METben nem énekelte, se a madridi felvételen az utóbbi időben (ha jól tudom, itt Barcelónában egyik előadáson sem).  Amit erről találtam az interneten tavalyról: "While it is true that Bellini’s score calls for this note, the tenor has stated various times in interviews that he deliberately does not sing the note. For him it does not add anything to the music." Forrás 



Élőben Yende valahogyan jobban hatott, mint felvételről nézve. Teljes unalomnak semmiképp sem mondanám :)



Köszönöm a tippet! ;)


Opernglas, avagy operai távcső... • 201462018-10-20 13:24:02

Bellini: I Puritani – Gran Teatre del Liceu (2018. október 11.)



Megható pillanattal indult október 11.-én is, akár csak az összes Puritani előadás idén, Barcelónában. Az egész előadássorozatot Montserrat Caballé emlékének szentelték, aki itt a „hazai pályán” számtalanszor ajándékozta meg művészetével a katalánokat. Az előadás kezdete előtt egy rövid beszéd után Casta Divája töltötte be a teret még egyszer utoljára, majd a közönség zúgó álló tapssal emlékezett a múlt század egyik legnagyobb operaénekesére. Emlékéhez az elődás többé-kevésbé méltó volt.



Annilese Miskimmon rendezése (koprodukció 2 másik operaházzal) Elvira azon elejtett megjegyzésén alapul, hogy 300 évnek tűnt neki Arturo hiánya. Így a rendezés elején és végén a 20. század második felének északír katolikus-protestáns konfliktusában járunk – ez fogja közre Elvira őrült periódusát, ami a cromwelli polgárháború időszakába repít. A mű végén Arturo torkát elvágják, Elvira újra megőrül. A lecke érthető: semmit sem változunk. Sajnos ezen a kiinduló ponton túl sok ötlete nem támadt a rendezőnőnek: a színpad javarészt üres, Giorgio és Riccardo sokszor csak bóklászik a színpadon, statikusak a szereplők a javarészt szürkeségbe boruló színpadon. Azt viszont nem hallgatnám el, hogy néha különböző vizuális elemekkel (pl. fényjáték) jól sikerül éreztetnie az őrület mezsgyéjén lévő Elvira lelki állapotának kivetülését.



Az általam látott nagy alakítások közé került Javier Camarena Arturója. Nehezen tudok nála megfelelőbb énekest napjainkban a szerepre. Esetében pazar belcanto technika párosul kellő volumennel és minden szót értelmező énekléssel. Már megjelenésekor (A te o cara) elhalt a leghalkabb pisszenés is a nézőtéren, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta a párját ritkítóan elegáns előadásban (igen, talán az elegancia az a szó, ami legjobban leírja ezt az élményt) megszólaló Bellini sorokat. Camarena minden megszólalása remekül sikerült az estén, és még a videófelvételeken többször tapasztalható statikusságát is jobbára levetette, együtt lehetett vele lélegezni az estén. Számomra a legmaradandóbb pillanatok a Vieni fra queste braccia duett kezdő hangjai: a tenor hangjában lévő féltő szeretet kifejezését tanítani kellene, azok a „vieni”-k örökre megmaradnak. Hasonlóan ihletett volt a Credeasi misera is, bár az embertelen F nélkül.



Pretty Yende fiatal kora ellenére már most is egészen remek Elvira. A főhősnő drámája az ő (/rendező?) interpretációjában sokkal inkább egy belső folyamat, finom depresszív jelekkel operál látványos őrülési kitörések helyett – saját ízlésemnek néha tán túl visszafogottan is. Énekesi szempontból is élmény volt előadása (hosszan kitartott hangok, virtuóz variációk), bár néhány magas hang fátyolosra sikerült, illetve az együttesekben többször eltűnt, amire mindenképp figyelni kellene (földszint 14. sorból hallgattam). Camarenával szép párost alkottak, utólag fedeztem fel, hogy e szezonban Münchenben, Párizsban és New Yorkban is együtt énekelnek majd.    



A basszus és bariton szerepek alakítóival részben mostohán bánt a rendezés, részben nem felelnek meg a szerep követelményeinek teljességében. Mariusz Kwiecien hangja végig túlságosan száraznak hangzott, néhány hangadás a kelleténél durvábban is sikerült. Ezen az estén sajnos nem sikerült meggyőznie, hogy miért ő napjaink egyik legkeresettebb baritonja (bár színészi képességeit elismerem). Marko Mimica, a horvát basszbariton énekelte Giorgio szerepét – egy szerepet, amiben én az övénél kormosabb basszust képzelnék el, akinél a mélységek zengőn szólalnak meg és nem elhalnak a zenekarban. A híres kettős volt számomra a rendezés mélypontja: semmi "kémia" a két szereplő között, sőt – a rendező leülteti Giorgiót egy könyvet/naplót lapozgatni Riccardo sorai alatt, akinek végig kardját kell szorongatnia anakronisztikus módon. A mellékszereplők jobbára megfeleltek a követelményeknek.



Christopher Franklin vezénylése megfelelő volt, különösen az előadás második felében. Néha tán az örömteli pillanatokat vehette volna az érzést jobban átadó dinamikával.



Végezetül, az egész előadás felvétele megtalálható még pár hétig itt: I Puritani - teljes rádiófelvétel



Néhány kedvenc részletem YouTubeon fellelhető kalózfelvételen:



A te, o cara (J. Camarena, P. Yende)



Vieni fra queste braccia (J. Camarena, P. Yende)


Opernglas, avagy operai távcső... • 201242018-08-07 16:14:16

egy kissé megkésett beszámoló… :)



Donizetti: La Favorite (Gran Teatre del Liceu, 2018. július 14.)



A barcelónai Liceu idén júliusban Donizetti Kegyencnőjének eredeti, francia változatával zárta az évadát. Tekintve, hogy a belcanto operák állnak legközelebb szívemhez, kifejezetten nagy izgalommal léptem be a Házba.



A leginkább talán a Fernand szerepében fellépő Michael Spyres alakítását vártam. A YouTube-on sokat hallgattam felvételeit és összességében nem csalódtam. A belcanto technika a kisujjában, remek díszítésekkel énekli többször nyaktörő magasságokba emelkedő szólamát. Mindehhez átélt (a rendezésről lejjebb) alakítás is társult, így Fernand áriái számomra az est csúcspontjai voltak. Ahhoz azonban, hogy mégse arasson orkánszerű tapsviharban megnyilvánuló sikert, hozzájárult egy, a felvételeiről számomra nem nyilvánvaló probléma (más napok előadásairól írt kritikák is említik, tehát nem egyedi esetnek tűnik): Spyres hangja a csúcshangok közelében veszít fényéből, és jelentősen volumenéből is. Így a legelegánsabb díszítés is veszt értékéből, ami a nézők (szerintem túlzottan) visszafogott reakciójában meg is nyilvánult. Emellett a hang jelenleg nem birtokol különösebben nagy vívóerőt, az együttesekben gyakran eltűnt – így csak a kevésbé dús zenei kíséretű áriákban csilloghatott igazán az énekes. Ezek után meglepőnek találom, hogy a következő évadban Florestánt és Polliónét énekel majd…Remélem, technikája megóvja ezt az értékes hangot.



Az est pálmáját kétségkívül a francia mezzoszoprán, Clémentine Margaine vitte. Végre egy igazi, dúsan zengő mezzoszoprán hang, valós mélységekkel. A napjainkban főleg Carmeneket (a Metben is) éneklő művész esetében különösen kíváncsi voltam, hogyan old meg egy belcanto szerepet - a válasz: remekül! Sőt, esetében a technika jelentős volumennel is társul, amit viszont bölcsen visszafogott a tenorral és baritonnal való kettősökben. Leonore ismert áriája (O mon Fernand…Venez cruels? Qui vous arrete!) méltán kapta az est legnagyobb ovációját. Remélem, lesz még alkalmam hallani élőben az énekesnőt!



Ugyancsak reveláció volt Ante Jerkunica Balthazár szerepében. A basszus mind kiállásával, mind zengő hangjával uralta a színpadot és emelte Balthazár mellékes szerepét a főszerepekkel egy szintre.



A szereposztás egyetlen baklövése Markus Werba felléptetése volt Alphonse szerepében. Lehet erős kijelentés, de szerintem az énekes nem bariton, inkább "baritenor". Hangja nélkülözi az elvárható mélységet, vívóerő híján pedig cabalettájának javát teljesen elnyomta az amúgy nem hangosan muzsikáló zenekar és Gaspar (Roger Padullés) is leénekelte. Meglepődve olvastam, hogy a bécsi és berlini Staatsoperben a Don Giovanni címszerepében lép fel – Erwin Schrott sokunk által hallott interpretációjával ezt a hangot nem lehet egy lapon említeni. Nekem ő Papageno-hang. (Más napokról szóló kritikák is említik hiányosságait, így nem hiszem, hogy pillanatnyi indiszpozícióról lett volna szó.)



Az előadás Derek Gimpel korábbi rendezésének felújítása volt – bár inkább félig szcenírozottnak kellene hívni. A díszlet egy színpad közepén álló hatalmas szikla volt, amely körül például Alphonse palotáját mindössze egy szék jelezte. A jelmezek sem győztek meg, viszont gratuláció jár az énekeseknek, akik a láthatóan hiányos színészvezetéssel is kihozták figuráikból, amit lehet.  Az előadást Patrick Summers vezényelte – jó érzékkel, a Fernand kolostorból való indulása és Leonore-hoz érkezése közti táncbetét interpretációja különösen tetszett. Érdekesség, hogy az összes eredeti táncbetétet előadták – viszont leengedett függöny előtt, táncosok nélkül…



Összességében nagy élmény volt ez az előadás – az egyébként kiváló zenei megvalósítás még egy gyengébb Alphonse-t is elbírt.



Végezetül álljon itt két részlet coloraturafannak hála:

Leonore áriája (Clémentine Margaine)



Részlet és Fernand áriája a 4. felvonásból (Michael Spyres, Ante Jerkunica)


Opernglas, avagy operai távcső... • 200902018-06-19 20:45:08

Közben - mivel az előadást aznap Katalónia sok pontján szabadtéren közvetítették -  elérhetővé vált a teljes előadás profi felvétele, amit a katalán tévé adott le. 



Link (az opera körübelül a 9. percben kezdődik): http://www.ccma.cat/tv3/alacarta/programa/manon-lescaut/video/5772266/



Jó szórakozást! :)


Opernglas, avagy operai távcső... • 200762018-06-17 11:17:15

Manon Lescaut a barcelónai Liceuban (2018. június 16.)



Ha az ember jegyet vesz a Manon Lescaut-ra, általában a két főszereplő neve alapján dönt. Jelen esetben Liudmyla Monastyrska és Gregory Kunde neve állt a színlapon – meggyőző. Azonban ekkor még nem tudtam, hogy Davide Livermore rendező mennyire elbánt a darabbal…



A történet át lett helyezve az amerikai nagy migráció korába, az Ellis Islandre (Párizs neve legalább tízszer elhangzik a műben, sebaj…). Manon egy érkező bevándorló Livermore olvasata szerint, akit látva Des Grieux szerelembe esik. Az egész opera a lovag visszaemlékezése: az előadás legelején az öreg Des Grieux-t játszó színész megérkezik a bezárásra ítélt Ellis Islandre és visszaemlékezésbe kezd. A történet során gyakran meg-megjelenik, számomra a mű élvezetéhez/megértéséhez semmit se hozzáadva. Az igazi baklövések a második és negyedik felvonásban koncentrálódnak. Geronte villája gyakorlatilag elegáns bordélyház, míg a darab végén sivatag helyett egy kórházban (?) járunk, ahol több mint groteszk az ivóvíz keresése négy betegágy mellett. Egy szó mint száz, úgy tűnik a rendezőnek sajnos semmi koherens ötlete nem támadt, miért is lehet ma aktuális ez a történet.



Ilyen ellenszéllel kellett a szereplőknek megküzdenie. Azt hiszem, a címszerepet éneklő Monastyrska repertoárján nem Manon szerepe lesz az emblematikus alakítás. Különösen az első felvonásban érezhető, hogy az énekesnő (színészvezetés híján?) nem tud mit kezdeni a szereppel. Iskoláslánynak öltöztetve szökése a 64 éves Kundéval úgy hat, mint amikor egy ártatlan kislányt csal el a cukrosbácsi az iskola sarkán. A második felvonásban már-már magára talál, de Des Grieux viszontlátásakor ismét „leveti” magáról a szerepet. Az előadás második fele érezhetően jobban fekszik az énekesnőnek. Mégis az In quelle trine morbide kezdetű ária vésődött be leginkább néhány elegáns megoldás miatt alakításából. Ahogy az felvételekről sejthető, Monastyrska valóban nagy hang, gond nélkül „átjön” a sűrűbb zenekari kíséreten és piánói is élvezetesek (most hallottam először élőben). Ami meglepett és nem fedeztem fel korábban felvételein – bár lehet ez csak az adott nap/ állapot eredménye -, hogy magasságai néha túlzottan vibrátóssá válnak. Összességében szívesebben hallgatnám nagy Verdi szerepeiben, amik a statikusabb, kevésbé szenvedélyes jellemábrázolást jobban elbírják.



Lehet kedvelni vagy nem, de a férfi főszerepet ezen az estén éneklő Gregory Kunde egy hangi csoda: hatvan felett nagyobb gikszer és fáradás nélkül, biztos (bár fakuló) magasságokkal végigénekelni a lovag szólamát több mint megsüvegelendő teljesítmény. De Kunde nem csak egy helyben állva énekel és tartalékolja energiáit, hanem éli is szerepét. Számomra az est fénypontját a kapitányhoz való könyörgése jelentette, illetve a második felvonásbeli duettben is kifejezetten meggyőző volt. Azonban több „kémia” közte és a szoprán között mindenképp jót tett volna az előadásnak.



David Bizic Lescaut szerepében stabil pontja volt az estnek, míg Carlos Chausson remek választás Geronte szerepére. Az előadást Emmanuel Villaume vezényelte érzelmekkel dúsan, néha tán a kelleténél lassabb tempókat választva. 



A Liceu közönsége nem díjazta túlságosan ezt a Manon Lescaut "Light” előadást. A néhány perces taps és visszafogott bravók után (szerintem Verdi Attilája után áprilisban háromszor ennyi ideig tapsoltak, sokkal lelkesebben a nézők ugyanitt) mindenki hazafelé vette az irányt.



Végezetül álljon itt két részlet a darabból:

Donna non vidi mai (G. Kunde)



Sola perduta abbandonata (L. Monastyrska)


Opernglas, avagy operai távcső... • 200252018-04-15 10:42:34

Kedves Klára,

sajnálom, ha nyavajgásnak hangzik írásom - nem annak szántam. Csak az éppen adott napi pozitív és negatív benyomásokat szerettem volna kifejezni, semmiképp sem pálcát törni az énekesek felett. Valóban jobban ki kellett volna domborítanom az adott napon, saját ülőhelyemen hallottak vonalat. Ami a többszöri hallgatást illeti normális helyen: azt hiszem, ez ilyen kaliberű énekesek esetében ábránd marad - számomra.


Opernglas, avagy operai távcső... • 200242018-04-15 10:31:56

kedves telramund,

tényleg első megszólalásom ez. És annyi bizonyos, hogy nem fog gyakran olvasni, mivel még jó ideig a tanulás színtere ez a fórum nekem. :)



Ami a Cheniert illeti: amikor kisebb volumenproblémákra utaltam a férfi főszereplők esetében, az szimplán azt jelenti, hogy az általam hallott előadáson a zenekar többször is elnyomta hangjukat. Illetve Kaufmann esetében még annyi kiegészítést tennék, hogy Radvanovsky hangja jobbára első kettősükben nyomta el (lehet, hogy saját vesszőparipám, de nagyon szeretem duettek páros csúcshangjait kiegyenlítetten hallani). A finálé viszont már sokkal meggyőzőbb volt! Összességében az lepett csak meg, hogy „A Tenort” (nekem így jön át a médiából) el lehet egyáltalán nyomni bármikor.  (Véleményemmel a kritikákat olvasva nem vagyok egyedül, azt hiszem: „This is the fare you have to pay for the opera stars, for listening to the most famous tenor of the decade, and from whom, on the opening night, the co-star Sondra Radvanovsky stole the limelight.” –> https://bachtrack.com/critica-liceu-andrea-chenier-kaufmann-radvanosky-alvarez-steinberg-march-2018 egy kritika a sok hasonló tartalmú közül) De a félreértések elkerülése végett: természetesen nagyon várom, hogy újra hallhassam, ha tudom! Egy jobb helyről...higgye el, szívesen ültem volna a negyediken, ha elég vastag a pénztárcám :)



Az Attilához lenne két kérdésem (bár nem tudom, a két nap közül melyik felvétele van birtokában). Önnek nem zavaró Ladyuk első megszólalása a prológusban? Az általam hallott előadáson eléggé dallamot tördelve szólt, de ezen kívül valóban remek volt a későbbi részekben. Illetve Brost Ön milyennek hallja? Az én készülékem rossz vagy tényleg nem annyira jó, amennyire a spanyol közönség éljenzi?


Opernglas, avagy operai távcső... • 200232018-04-15 10:09:36

kedves parampampomli, így igaz. Elfelejtettem említeni, az Attilán a földszinten sikerült ülnöm.


Opernglas, avagy operai távcső... • 200162018-04-14 18:00:58

Tisztelt Fórumozók!

Jómagam évek óta követem ezt a fórumot, de csak most szántam rá magam, hogy megosszam itt saját élményeimet is, tekintve hogy viszonylag új (de rendkívül lelkes!) vagyok ezen a művészeti területen. Két előadásról írnék röviden és szubjektíven a barcelonai Liceuból:  Giordano-Andrea Chenier (premier: Kaufmann, Radvanovsky, C. Alvarez) és Verdi-Attila (koncert verzió: Abdrazakov, Pirozzi, Bros, Ladyuk)



Andrea Chenier (2018. március 9.):

Nagy várakozás előzte meg Jonas Kaufmann bemutatkozását egy, a maga teljességében színpadra állított operában Spanyolországban. David McVicar rendezése teljesen hagyományosnak mondható, korábban már Londonban és San Fransiscóban is látható volt. Nem adott hozzá a történet értelmezéséhez, de el sem vett belőle felesleges modernkedéssel. Az előadást Pinchas Steinberg vezényelte, a Pesten már megismert érzelemmentes és gépies módján. Az énekesek áriái után szűnni nem akaró tapsorkánok ellenére sem engedett ráadást egyiküknek sem. És akkor lássuk az énekesek...

Sokat olvastam már e fórumon hideget-meleget Kaufmannról, ezért talán rá voltam leginkább kíváncsi a "sztárszereposztás" tagjai közül. Az előadás végén összességében vegyes érzésekkel távoztam. Mindenképp pozitívumként emelném ki az átélt, rendkívül magas színvonalú éneklést, de... az ötödik emeleten ülve mindkét kettősben csak Radvanovskyt lehetett hallani, a tenort "elvétve". Hasonlóképp, a címszereplő két áriája sem szegezett székembe - meg kell hogy említsem, a közönséget sem. Maddalena és Gerard áriái jelentősen nagyobb ovációt kaptak. "Meglepő módon" a Liceu által feltöltött videófelvételeken e volumenprobléma abszolút nem hallatszik...

A nap pozitív meglepetése számomra Sondra Radvanovsky volt. Bevallom, sosem voltam nagy rajongója az énekesnőnek, talán csak a Devereux Erzsébete fogott meg. Az este kezdetén zavarba is jöttem, debütálása Maddalena szerepében néhány csúnyácska hanggal indult az első felvonásban. De aztán mire eljött nagyáriája bemelegedett: óriási hangvolumen, átélt éneklés - és egyszer sem kellett fülemhez kapnom éles hang miatt! Negatívumként csak nekem kevésbé tetszetős hangszínét tudnám megjegyezni. A La mamma mortát az est legnagyobb ovációja követte.

Végezetül: Carlo Gerard szerepében Carlos Alvarezt hallhatta a nagyérdemű. Őt korunk egyik legnagyobb Verdi baritonjaként aposztrofálja sok kritika. Azt kell mondjam, személyében a szerep egy rendkívül intelligens tolmácsolóra lelt, bár nála is éreztem kisebb volumenproblémát az ötödik emeleten ülve. 

Az előadás a rendkívül hosszú (néha indokolatlanul...) tapsorkánok miatt 20 perccel az eredeti kiírás után ért véget.  

PS: Madelon rövidke szerepében Anna Tomowa-Sintow tért vissza - meghatóan.



Attila (2018. április 8.):



Ezt az előadást sosem fogom elfelejteni, azt hiszem! A magyar választások délutánján a történet nem is lehetne aktuálisabb: a magát legyőzhetetlennek hívő hun vezért élteti népe, akit egy urakkal szövetkező hölgy szeretne eltávolítani a hatalomból, hazája jövőjét féltve. Ellenség, aki csak víziókban jelenik meg vagy hazafias szólamok - nem is ragozom tovább. Kíváncsi lettem volna, milyen érzés, ha mindez Pesten történik. No de lássuk az előadást...

Ez a koncert kitűnő példája volt annak, hogy egy kottaállvány mögött is teljes értékű produkciót lehet kiállítani. A Liceu kórusa és zenekara remekül, érzelemdúsan szólt a számomra korábban ismeretlen olasz karmester hölgy, Speranza Scappucci dirigálásban. Nagy odafigyeléssel kísérte énekeseit, hogy azok legjobbjukat nyújthassák a koncerten.

A címszerep Ildar Abdrazakov tolmácsolásában szólalt meg. Nagy házak gyakori vendége ő, azt kell mondjam - nem véletlenül. Több kritika is úgy említi, mint korunk Attilája és egyet kell értsek ezzel a véleménnyel. Opcionálisan kitartott hangok, mély átélés jelezte (sosem felejtem el, ahogy a kottatartó mögött állva is gyakorlatilag transzban adta elő Attila vízióját), hogy az énekes a szerep teljeskörű birtokosa. Hangjának remekül fekszik Attila szólama, viszont szereplését más házakban Fülöp királyként ennek fényében kevésbé értem...

Odabella szerepében az olasz drámai szoprán, Anna Pirozzi lépett fel. Az előadás kezdetén gyorsan át kellett hangolódnom Kolonits művésznő előadásáról egy olyan szopránéra, aki Madridban nemrég Aidát, Londonban Lady Machbetet vagy a világ házaiban sorban Abigéleket énekelt. Összességében meggyőző előadóra talált Odabella szerepe, aki értelemszerűen a drámai részekben remekelt és az együttesekben sose tűnt el. Meg kell azonban említsem, hogy véleményem szerint az énekesnő komoly hibát követ el a hanggyilkos szerepek sorozatban való éneklésével: a csúcshangok éneklése, arca torzulásáról olvasva, néha nagy koncentrációt igényel. Így aggódom értékes hanganyagának jövőjéért - főleg jövő évi terveit látva (pl. Turandot Münchenben és további Abigélek).

Foresto szerepében Josep Brost hallhatta a közönség. Már az előadás előtt is félve gondoltam felléptetésére, látva kifejezetten kevés előadását az operabase-en. És részben sajnos igazam lett. Magas hangjai bár kijönnek, rendkívüli módon lebegnek, illetve csúnya nazalitás (?) rontja éneklésének élvezetét. A közönség viszont eléggé ünnepelte, számomra érthetetlen módon. 

Végezetül Ezio szerepében a fiatal orosz bariton, Vasily Ladyuk lépett a Liceu deszkáira. Az énekes hatalmas hanganyag birtokosa, de egy belcanto operában e hang nagy odafigyelést is érdemelne. Míg volumenproblémái abszolút nem voltak, darabos dallamvezetése hagyott némi kívánnivalót maga után, bár áriája jól és átélten szólalt meg az előadás vége felé. 

 


   
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Erkel Színház

PONCHIELLI: Gioconda

18:30 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

I Bassifondi:
Simone Vallerotonda (theorba, gitár, művészeti vezető), Stefano Todarello (lant, gitár), Gabriele Miracle (ütőhangszerek)
FOSCARINI: Gagliarda francese; Passacaglio sopra la lettera del O; Aria di Firenze per la A e C
KAPSBERGER: Toccata II; Sfessania; Passacaglia; Colascione
CARBONCHI: Scaramanzie; Mariona
BARTOLOTTI: Passacaglia per la D
CORBETTA: Passacaglia per la X
PICCININI: Partite sopra quest’aria francese detta l’Alemana (Corrente)
SANZ: Jacaras
MURCIA: Folias gallegas; Zarambeques o Muecas; Cumbées; Tarantelas

19:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Budafoki Dohnányi Zenekar
Hangversenymester: Berán Gábor
"Budafoki hangversenyesték 5"
BRITTEN: Simple Symphony
BACH: a-moll hegedűverseny BWV 1041
PÁNCZÉL: Átváltozások
STRAUSS: Metamorfózisok

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mariangela Vacatello (zongora)
Nemzeti Filharmonikusok
Honvéd Férfikar (karigazgató Strausz Kálmán)
Vezényel: Hamar Zsolt
LISZT: Les Préludes
LISZT: Esz-dúr zongoraverseny, S. 124
LISZT: A négy elem (Les quatre éléments) - Gémesi Géza rekonstrukciója
19:00 : Szombathely
AGORA – Művelődési és Sportház

Horváth István, Kriszta Kinga, Haja Zsolt, Rácz Rita etc.
Győri Nemzeti Színház kórusa, karvezető: Balogh Eszter
Paragvári Utcai Általános Iskola gyerekkórusa, karvezető: Sándorfi Olga
Savaria Szimfonikus Zenekar
Rendező: Hábetler András
Vezényel: Madaras Gergely
PUCCINI: Bohémélet
az opera szcenizált előadása
A mai nap
elhunyt:
1903 • Hugo Wolf, zeneszerző (sz. 1860)
1983 • Adrian Boult, karmester (sz. 1889)
2010 • Ágai Karola, énekes (sz. 1927)
2013 • Wolfgang Sawallisch, karmester (sz. 1923)