vissza a cimoldalra
2019-06-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11348)
A csapos közbeszól (95)

Társművészetek (1305)
Erkel Színház (10237)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61810)
Komlóssy Erzsébet (42)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3269)
Operett, mint színpadi műfaj (3938)
Erkel Ferenc (1058)
Momus-játék (5689)
Opernglas, avagy operai távcső... (20229)
Jonas Kaufmann (2389)
Új lemezek (99)
Élő közvetítések (7913)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1679)
Franz Schmidt (3349)
Pantheon (2355)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4504)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: alef
Leírás:
Honlap:
   


alef (20 hozzászólás)
 
 
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek • 43442019-04-28 00:42:34

Tényleg, tényleg, köszönöm az információt. Azon a Puritánokon én is ott voltam pedig, és azóta is az elmúlt három év legjobb általam látott (itthoni) operaelőadásaként emlékszem rá, pedig kb. százat láttam. Valamiért Demuro és Jessica Pratt jobban megmaradt bennem, pedig nagyon lelkesen írtam akkor Markovról is...


Eiffel Műhelyház – Bánffy terem • 112019-04-22 13:44:20

Én igazán azt nem értem, hogy miért "száműzték" a Gyöngyhalászokat a négyszáz fős Műhelyházba? Ez egyáltalán nem "rétegdarab" - a Bánffy termet elvileg ugye ilyenekre szánták -, abszolút operasláger is akad benne. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy egy előadásra az Erkelt is különösebb erőlködés, hírverés nélkül meg lehetne tölteni vele... Így most nagyon figyelni kell, hogy mikor indul meg a jegyértékesítés a darabra :-(


Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek • 43312019-04-22 13:14:26

Ezért is fogalmaztam óvatosan... :-) Mindenesetre köszönöm a tájékoztatást (Héterőnek és nickname-nek is). Ezzel együtt az látszik, hogy Magyarországon eddig csak 1-2 alkalmas, vendégfellépők által prezentált előadásai voltak a Jolantának. Miközben csak az operabase adatbázisában szereplő helyeken és csak a tavalyi (2017-2018) szezonban 30 különböző Jolanta-produkció volt a világon összesen 93 előadással, amivel épp az ötvenedik volt a rangsorban (alig elmaradva a Pikk dámától, és olyan műveket megelőzve, mint a Parsifal (sőt a Hollandit kivéve az összes Wagner!!), a Manon Lescaut, vagy A végzet hatalma és a Simon Boccanegra. Szóval ez engem meglepett.


Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek • 43262019-04-22 01:48:33

Szerintem is remek előadás volt. Nem ismertem a darabot, és Matthew Boyden más esetekben jó iránymutatást adó kézikönyvében csak annyit találtam róla,hogy "kevéssé sikerült". Ehhez képest ugyanolyan érzékenységű zenének találtam, mint mondjuk a Pikk dámát, sőt a történet is rendesen meg van írva (attól eltekintve, hogy nincs igazi konfliktus benne, mert tulajdonképpen mindenki mindvégig Jolánta javát akarja).



Egyébként még az is lehet, hogy magyarországi ősbemutató volt a darab, legalábbis WInkler Gábor operakönyve szerint 2003-ig nem volt hazai bemutatója. Érdekes ugyanakkor, hogy mostanában máshol is kezdhetik felfedezni, mert az operabase.com adatbázisa szerint az utóbbi években az 50. hely körül van az előadásszáma alapján az operák-operettek gyakorisági listáján, idén például a Met is játszotta.



Viszont nekem nem tetszett minden énekes, merthogy a férfi főszereplőt alakító üzbég tenor (Najmiddin Mavljanov, ha jól írom) számomra felejthető, legfeljebb közepes szintű volt (a MÜPA szakértő közönsége is elég visszafogott tapsban részesítette). A tulajdonképpen mellékszereplő Róbert herceget alakító Alekszej Markov simán "leénekelte", ő kapta az est legnagyobb tapsát, teljesen megérdemelten. (Otthon utánanéztem, hogy ki is ez az énekes, és kiderült, hogy a szereplők közül ő futotta eddig a legnagyobb nemzetközi karriert, a Met idei Jolanta-előadásain is ő volt Róbert és összességében már 61. Met-szereplésénél tart.) Rajta kívül a René királyt alakító Sztanyiszlav Trofimov egészen kitűnő lírai basszus volt, és jól megfelelt feladatának a címszereplőt alakító Irina Csurilova is, szerintem ők hárman "vitték a prímet", bár a mellékszereplőkre se lehetett különösebb panasz.


Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek • 43222019-04-20 11:48:01

Néhány korábbi felvételét meghallgatva nagy várakozásokkal ültem be Calleja koncertjére, és némi csalódással távoztam. Az "élő" koncert után is tartom, hogy elképesztő hangi adottságokkal rendelkezik, és mind hangszíne, mind megjelenése, mind az erőlködésmentes éneklése (sőt, még színpadi fellépése, személyisége is) valóban Pavarottira emlékeztet. Ugyanakkor, bár láthattuk-hallhattuk, hogy bravúros pianókra is képes, de alapvetően mintha kicsit túlságosan is bele lenne szeretve a saját hangjába, és több esetben ott is kezdettől fogva nagyon "nyomta", ahol nem kellett volna (pl. Recondita armonia), egyszóval az énekesi intelligenciát hiányoltam néhol. Emellett több esetben (legdurvábban mindjárt a belépő számban - a mantuai herceg áriája a Rigoletto első felvonásában - magasan intonált.). De egyébként abszolút színpadképes, megnyerő egyéniség, akinek szerintem nem Puccini, de még csak nem is Verdi, hanem a bel canto szerepek állnak a legjobban.


Eiffel Műhelyház – Bánffy terem • 72019-04-20 11:36:15

A második (ápr. 18) előadást látva nekem is hasonló a véleményem, mint az itt belinkelt kritika szerzőjének. Kedves, lelkes előadás, és tulajdonképpen "fogyasztható" a két részből "összefércelt" darab is (nem valószerűtlenebb a történet sok más operáénál, csak az első felvonás második részében éreztem komolyabb döccenőt, Chichibio és Auretta felbukkanása tűnt előkészítetlennek). Ráadásul az a kivételes helyzet adódott, hogy a rendezés tűnt a megvalósítás legjobb elemének. Ugyan azt nem értettem, hogy miért pakolgatják állandóan a háttérül szolgáló Mozart-"puzzle" tégláit, de a komikumot több kiváló rendezői ötlet is erősítette, részben pótolva libretto fogyatékosságait is, és a szereplők is láthatóan élvezték a komikus jeleneteket. Viszont az igazi nagy élmény azért valahogy hiányzott. Részben zeneileg (Mozart persze most is Mozart, de nekem túlságosan sok volt a recitativo), részben pedig mert az énekesi teljesítmények között se találtam kiugrót.  A második sorban ültem, és a hatalmas zenekari árokból akadály nélkül áramló hangokat a fortéknál csak ritkán sikerült "áténekelni" (ez tanulság is, a Műhelyházban biztosan a hátsó sorokba lesz érdemesebb jegyet venni, pláne ha "egységáras" lesz). Ha mégis választanom kéne, talán Váradi Zita (Lavina) nyújtotta a legegyenletesebb, legjobb teljesítményt, továbbá kellemes meglepetést jelentett Fülep Máté is, merthogy tőle korábban több nagyon gyenge produkciót hallottam, amihez képest most jelentősen előrelépett hangi teljesítményben (vivőerőben és minőségben egyaránt). Színészileg is ő, illetve Keszei Bori és Szerekován János volt a legjobb, ám sajnos hangilag nem voltak a topon. Ezzel együtt nagyon vicces volt Szerekován (Lionetto) hadaróáriája, amely az egész produkció leginkább "slágergyanús" eleme, kár, hogy az amúgy jó teljesítményt nyújó zenekar és karmester talán egy árnyalattal gyorsabbra vette a tempót a kelleténél.


Eiffel Műhelyház – Bánffy terem • 62019-04-20 11:03:22

Ez igaz... :-) De egyáltalán nem kényszer a 28-as (pláne a 37-es) igénybevétele, mert az 1-es villamos Könyves Kálmán körút-Kőbányai út megállóhelyétől  is jó 400 méter csak a Műhelyház. Ez kevesebb, mint a Keleti pályaudvar és az Erkel Színház közötti távolság, és alig több, mint a 4-es metró II. János Pál pápa téri megállóhelyétől az Erkel bejáratáig tartó út. Szóval szerintem megközelíthetőség szempontjából nincs baj. A max. 364 fős (megszámoltam, most ennyi, 13 sor * soronként 28 szék, mínusz a kocsival jövők) közönséget alapul véve pedig zsúfoltságot se fog okozni az intézmény.


Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek • 42542019-03-07 08:52:27

Ez a kritika nagyon tetszett (köszönöm a linket!), valahogy én is hasonló érzésekkel távoztam a Peretyatko-koncertről. Ahogy egy másik topikban írtam: Peretyatko hibái ellenére is "megvett", és hallhatóan az - amúgy a tapsokból ítélve elég szakértőnek tűnő, és zömmel nem feltétel nélküli rajongóként érkező - közönség nagy részét is. Az est fénypontja mindazonáltal tényleg Kállai Ernő Thais-meditációkja volt. Talán csak a zenekart illetően nem értek teljesen egyet Csabai Mátéval, nekem összességében jobban tetszett. Ebben persze annak is szerepe lehetett, hogy egy nappal korábban Garanca koncertjén hallottam a MÁO-zenekar másik részét Ion Marin szürke, lélektelen vezénylésével, és például az obligát Forza-nyitány egy klasszissal jobban szólt Michelangelo Mazza dinamikusabb, "olaszos" vezénylési stílusában.


Erkel Színház • 97622019-03-07 02:21:27

Szonja Joncsevára (én jobban szeretem a magyar helyesírási szabályok szerinti névírást), nemzetközi karrierjéről olvasva, de korábban sosem hallgatva őt, nagyon kíváncsi voltam. És elég nagy csalódást okozott (mint ahogy az egész Olasz estély is, az ígéretes műsor ellenére, eléggé „fékezett habzásúra” sikeredett sajnos). Vonzó, csinos nő, de az éneklésében semmi különös pozitívumot nem vettem észre, zavaró, helyenként „tremolós” hangképzést viszont annál inkább. Az Erkel-beli produkció alapján nem értem én ezt a nagy nemzetközi karriert… A múlt héten mindhárom külföldi sztár-énekesnő (Garanča, Peretyatko és Joncseva) fellépésén jelen voltam. És míg Garanča elsőszámú kedvencem maradt a ma aktív operaénekesek között ezen első „személyes találkozás” után is (a nem túlságosan izgalmas összeállítású program ellenére is „kijöttek” az erényei, különösen az Adriana Lecovreur-áriában), és kezdeti fenntartásaim, illetve a helyenként mesterkéltnek ható színpadi viselkedés, az erőltetetten megszólaló koloratúrák ellenére engem a műsora végére Peretyatko is „megvett”, Joncseva egyértelműen elmaradt még utóbbitól is. Ilyen (vagy jobb) kvalitású szoprán énekesnők, mint Joncseva, szerintem a hazai kínálatban is akadnak, nem is egy.


Erkel Színház • 97612019-03-07 01:49:20

A szombat délelőtti félárú (és, ennek megfelelően, örvendetesen csaknem teltházas) matinéelőadást láttam a Giocondából, és gondolkoztam, hogy írok hosszabban a számomra új (korábban egészében még hangfelvételen se hallott) darab Erkel-béli előadásáról. De ppp megelőzött, így csak hozzá kapcsolódóan egy-két megjegyzés, mert bár lényegileg ugyanazt láttam-hallottam az előadásból, mint ő, az értékelésem mégis egy kicsit "elfogadóbb".



Sok mindenben teljesen egyetértek ppp-vel (és vitatkozom részben korábbi hozzászólókkal). A legfontosabb, hogy ez a darab zenei értelemben jó. Gazdagon hangszerelt, áradó dallamokkal teli, változatos mű, ami kihívást jelent a zenekar és a hat főszereplő számára (bár azért korántsem azonos mértékűek és nehézségűek a feladataik), és zenei élmény lehetőségét a közönségnek. A librettója viszont nem jó: lehet vitatkozni rajta, hogy benne van-e az operairodalom három legrosszabbjában, hogy mekkorák a logikai bakugrásai - de sajnos az operák, még a "népszerű" operák körében is ez egyáltalán nem ritkaság: valljuk meg, többségünk nem a bennük elmesélt történetek miatt néz/hallgat operát. (Számomra amúgy ez a mű még az elviselhető librettók között van: legalább a cselekmény követhető, még ha a fordulatai gyakorta logikátlanok is.)



A rendezés/színpadi megjelenítés tényleg vacak. Az "újító" szándékok lényegében kivétel nélkül a visszájukra sülnek el. Az egyik legkevésbé lényeges a jelmezeké, de azért írom ezt, mert ezzel még kevesen foglalkoztak. A libretto alapjául szolgáló eredeti Hugo-mű 1549-ben játszódik. Ponchielli (vagyis inkább Boito) már eleve áthelyezte ezt a 17. századba. Erre a jelmeztervező szándékosan - a műsorfüzetben olvasható - az 1840-, -50-es évekbeli ruhákat adott a szereplőkre, "bár az inkvizíció emberei mindemellett visszautalnak a 17. századi világra, sőt megjelenik a rokokó és a szürrealitás is. Egyfajta időutazásra invitáljuk a nézőket, melybe még a mai korból is beleférnek motívumok". Én erre azt kérdezem (eredeti képzettségem szerint történész is lévén): miért? Mi célt szolgál ez a "katyvasz" egy történelmi operában??



A "színpadi medence" a műsorfüzet szerint egyrészt "a velencei közlekedés fizikai nehézségeire utal". Tényleg? A színpadon azt látjuk, hogy az énekesek gondtalanul tapicskolnak, sőt énekelnek benne, az Órák táncának utolsó két percét pedig egyenesen ebben táncolják a táncosok. Ez utalna a közlekedés fizikai nehézségére, vagy ez mutatná - folytatva az idézetet - "az emberi viszonyok korlátoltságát, az egymással való kommunikáció lehetetlenségét, a kapcsolatok közötti eligazodás nehézségét"??? Hiszen pont azt látjuk, hogy elég a szereplőkre egy-egy gumicsizma, és máris minden lehetséges... A darab végkifejletének megváltoztatása pedig nettó mű-hamisítás, ahogy ezt már többen is megírták - még akkor is, ha egyesek szerint ez teszi "logikusabbá" a cselekményt. Ilyen alapon átírhatta volna akár a zenét is Almási-Tóth András, mondván, hogy - például - adott helyen d helyett f lenne a jobb...



De a lényeg persze tényleg a zenei megvalósítás, és az értékelésem itt tér el némiképp ppp-étől (avagy csak az ingerküszöböm más, a hozzáállásom "megengedőbb", talán azért is, mert 2010 előtt összesen kétszer jártam operában...). A darab hat főszereplője közül ugyanis négy alapvetően jó volt. Agache most is a megszokott karakteres és tiszta hangot, átélt szerepformálást hozta. Gál Erika és Cser Krisztián között én nem tudnék különbséget tenni: mindkettőjük erőssége a mai MÁO-nak, hangi adottságaik és színészi képességeik egyaránt jók, külső megjelenésük (ebben a műfajban ugye ez is fontos), vitathatatlanul alkalmassá teszik őket szerepeikre (kicsit be is vannak tán skatulyázva, Gál a nőiességével, Cser marcona férfiasságával "hódít" legtöbb szerepében). Én is érzem Gál alsó, Cser felső tartományainak valamelyest gyengébb voltát, de ezzel együtt is nagyra értékelem őket. Wiedemann Bernadett is megfelelően teljesített, bár hallottam már jobb produkciót is tőle.



Sümegi Eszter és Boncsér Gergely viszont valóban szereposztási tévedés áldozatai ebben a darabban. Sümegi választását azért sem tudom mire vélni, mert nyilvánvalóan van olyan drámai szopránunk, aki alkalmas lett volna a szerepre - ráadásul ott voltam tavaly a "Lukács 30" koncerten, amelynek második része lényegében egy kivonat volt a Giocondából, és ott emlékeim szerint el is hangzott, hogy Lukács az idei színpadra állításban a szerep várományosa. Különösen izgalmas lett volna őt Agachéval egyszerre hallani....! Szóval nem értem. Ezzel együtt tisztelem Sümegi hallható erőfeszítéseit, hogy megpróbálja elénekelni, ami nem neki való. Noha az eredmény kétségtelenül kétséges: gyakorta sötétít, forszíroz az énekesnő, mindezt ráadásul egy idétlen szőke parókában, ami azontúl, hogy elfedi természetes szépségét, teljesen idegen a darab helyszínétől (látott már valaki természetesen szőke olasz nőt??). Ám végül is gikszer nélkül elérünk az opera végére, és a tapsrend azt is jelezte, hogy a kevésbé szakavatott közönségnek nem tűnt fel a problémákból sok...



Boncsér Gergelynek valóban még ez sem sikerült. Az Ókovács által is több helyen említett akut tenorhiánynak tudom be, hogy lépten-nyomon próbálkoznak vele, de erre a szerepre tényleg nem volt alkalmas. (Persze Enzo esetében nem olyan könnyű alkalmas alternatívát találni a jelenlegi hazai kínálatból, mint Giocondát illetően: László Boldizsár így is rendre túlvállalja magát, talán egy megfontoltabban éneklő Fekete Attilának jó lehetne ez a szerep, de ő mostanában nagyon eltűnt - jobb ötletem meg nincs). Sajnos Boncsér egy ekkora zenekart csak a számára legkényelmesebb magasságokban tud úgy-ahogy áténekelni, de a zenekari forte részeknél nagyon fülelnem kellett, pedig a 3. sorban ültem. És hát ugye Enzo nagyon nem az a lírai szerep, ami a "bonvivánságból" érkező, és (mondjuk Mozart-szerepekhez) jó adottságú Boncsérnak testhezálló lenne. Ezzel együtt, én rendkívül szimpatikus személyiségnek tartom, szerény, alázatos énekes, most is érzékelhető volt a törekvése önmaga "meghaladására", sajnálom, hogy nem tudott nemet mondani erre a felkérésre.


Erkel Színház • 97602019-03-07 01:41:04

Vörös Szilviát én is nagyon kedvelem, bár nem minden szerepében nyújtott azonosan jó teljesítményt. Ami különösen szimpatikus volt vele kapcsolatban, hogy jópárszor összefutottam vele a nézőtéren is a MÁO vagy a MÜPA előadásain, láthatóan érdekelték a kollégák (avagy a "konkurencia") produkciói is. Remélem, Bécsben tovább fejlődik - mint ahogy persze ezt is, hogy néha azért itthon is láthatjuk majd.


Erkel Színház • 97582019-03-06 14:11:47

Egyetértek. Nem terveztem, de egy "félárú ajánlatnak" köszönhetően tegnap újra láttam/hallottam a Cosi-t az Erkelben. Bár szeretem ezt a darabot (azon ritka operák egyike, amelyiknek a tartalam, cselekményvezetése is viszonylag sikerült, logikai "bakugrásoktól" mentes, és a megírása óta eltelt évtizedek-évszázadok óta sem vesztett befogadhatóságából, a ma közönsége is élvezi), igazából csak azért mentem el, mert a tavaly látotthoz képest négy főszereplő is más volt a hatból, a "megmaradt" kettő (Balga Gabriella és Szemere Zita) pedig már akkor is jó benyomást tett rám. A három "új" férfi énekest (Pataky Dániel, Nagy Zoltán, Wolfgang Bankl) egyáltalán nem ismertem eddig, az ígéretes Horti Lillát pedig eddig még csak kisebb szerepekben hallottam. Nos, nem várt élményben volt részem. Már az első pillanat kellemes meglepetés volt, Ferrando és Guglielmo megszólalásakor: egészséges, jól képzett tenor- és baritonhangokat hallottam - a 20. sorban is! Oké, az Erkelben jól terjed a hang, és a Cosi "karcsú" zenekari hangzását relatíve könnyű feladat "áténekelni", de azért a közelmúltban (különösen a tenor "vonalon") inkább kellemetlen tapasztalatokat szereztem e téren. Ráadásul mindkét énekes kiváló színészi játékot is nyújtott, s láthatóan kedvükre volt a játék a hölgyekkel, ami kiváló atmoszférát teremtett a produkciónak még úgy is, hogy a közönség - számomra kevéssé érthetően - elég kevéssé vette a lapot az este folyamán (erősen visszafogott tapsok voltak csak az előadás közben és után is, sokkal többet érdemelt volna a produkció). Utólag "rákeresve" a két énekesre persze kiderült, hogy jelentős nyugat-európai operaszínpadi karrier van mögöttük, így érthetőbbé vált a (nem feltétlenül "világklasszis", de mindenképpen nagyon jó) teljesítmény. (Végre egy példa arra, hogy jól kiválasztott, de nem világsztár "külföldi" énekesek meghívásával is lehet érdemben javítani a MÁO produkcióinak színvonalát.) Nekem különösen Nagy Zoltán baritonja tetszett. Most sem okozott csalódást Balga Gabriella, Szemere Zita pedig újfent igazolta, hogy jól állnak neki az effajta operai "szubrett" szerepek. Benjamin Bayl dirigálása kiválóan megteremtette az egyensúlyt a zenekar és az énekesek között (bár az első felvonásban akadt egy-két "szétcsúszás"). Számomra Wolfgang Bankl Don Alfonsója volt a legkevésbé meggyőző alakítás, hangilag és színészileg is - "hozta a kötelezőt", de egyéb semmi különös.



Az este kiugró teljesítményét azonban vitán felül Horti Lilla produkciója jelentette. Tehetsége vitathatatlan, és úgy tűnik, jó úton jár karrierje építésében is, Mimi és Fiordiligi is optimálisak "első főszerepeknek". De Horti hangképzése kiérlelt, már most nagyon széles dinamikai tartományokat képes bejárni, s magabiztosan szól minden regiszterben: engem különösen az érzékeny pianói és a szopránhoz képest meglepő könnyedséggel és erővel megszólaló mélységei fogtak meg. A II. felvonásbeli "Per pieta"-t pedig, ami egyértelműen a darab "legnehezebb"  száma, azt kell mondjam, világszínvonalúan szólaltatta meg, katartikus élmény volt. Megjelenése és színészi adottságai is abszolút alkalmassá teszik arra, hogy a közeljövő egyik vezető hazai szopránja váljon belőle, s ha így halad tovább, akár fényes nemzetközi karrier is állhat előtte.


Rost Andrea • 19972018-03-17 21:29:12

Huhh, én viszont meglepődtem. Számomra - bár a Hollerung-féle "kísérletekben" mindig van kockázat - ez a "Rost-mint-Marica" nem tűnt eleve hamvába holt ötletnek, úgyhogy vettem is rá jegyet, a hangja és a megjelenése alapján is el tudtam képzelni operettprimadonnaként. Rálikot sokkal kevésbé tudom - most már tuti, hogy ő lesz a helyettes, a Müpa honlapján is szerepel - de megpróbálok előítélet nélkül bemenni holnap este az előadásra, hátha... Meg persze a többi operaénekesre is kíváncsi vagyok az operettszerepben. Esetleg kiderülhet például, hogy mikroport nélkül is lehet operettet énekelni (?!). :-)


Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek • 39542018-03-05 01:03:46

Még sok van hátra 2018-ból, de a Budapesti Fesztiválzenekar - egészen pontosan a színlap szerint a "Fischer Iván Operatársulat" - tegnap a MüPában bemutatott Falstaffja nálam már most nagyon esélyes "az év legszínvonalasabb hazai operaprodukciója" címre. Minden vonatkozásban a lehetséges maximumhoz közeli előadást láttam. Az énekesek kivétel nélkül kiválóak voltak (persze nem véletlen, mind régóta énekli már a szerepét, jórészt a nemzetközi elithez tartozó színházakban), hangban és színészi teljesítményben egyaránt. Számomra a Falstaffot alakító Nicola Alaimo mellett Yvonne Naef (Mrs. Quickly) volt különösen meggyőző, de ez csak ízlés dolga, tényleg csaknem maradéktalanul, egységesen jó volt a vokális teljesítmény - beleértve a Fentont alakító 23 éves spanyol (vagyis inkább baszk) tenoristát is. (Talán egy picit nazális volt néhol, de ó, bár lenne egy ilyen szintű fiatal magyar tenorunk..!). Fischer Iván olyan lazán, és mégis precízen irányította a zenekart, mintha világéletében Verdi-operákat dirigált volna (pedig ugye nagyon nem). A színpadra állítás módja (rendező: Fischer Iván és Marco Gandini) is nagyon "ült": ugyan egyáltalán nem gondolom, hogy a Fischer által favorizált "minimalizmus" lenne általában véve a jövő útja a zenés színházakban, de itt és most ez a konkrét produkció zseniálisan volt kitalálva és megvalósítva is, a Nemzeti Hangversenyterem szerény adottságait maximálisan kihasználva. Ugyan először igencsak meglepődtem, amikor a terembe lépve azt láttam, hogy a zenekar foglalja el a színpadot, a díszletet meg szinte keresnem kellett - de mégis teljesértékű színházi produkció jött ki belőle. A rengeteg apró ötlet, finom geg mind működött, és nem történt semmi baleset se a tényleg zsebkendőnyi területen, pedig még a karmester és a zenekar jelentős része is szereplővé, s a zenekar vonósainak többsége pedig énekkarrá lépett elő egy ponton (a konkrét poénokat most nem lövöm le azok kedvéért, akik elmennek a még hátralevő két előadásra). Szerintem ez az az eset volt, amikor a "klasszikus" és a "modern" rendezések hívei egyaránt remekül érezték magukat. Végül, de nem utolsó sorban: az egész előadás a végletekig kidolgozottnak, alaposan, precízen bepróbáltnak tűnt, és minden közreműködőn az volt érzékelhető, hogy - a professzionalizmuson túl - ők is élvezik, amit csinálnak.



Ahogy látom, még van néhány jegy a 6-i és 7-i előadásra - aki esetleg idáig nem tervezte, de szeretne részese lenni egy emlékezetes operaélménynek, szerintem csapjon le valamelyikre! 


Erkel Színház • 88512018-02-06 12:48:01

Egyetlen kiegészítés még, csak a félreértések elkerüléséért: nem állt szándékomban a felsorolt énekesek (Molnár, Fekete, Miklósa, pláne Rost) „becsmérlése”, nem akarok „szekértáborokhoz” csatlakozni, mivel szinte mindegyikükről írhatnék számomra pozitív benyomásokat is. (Rost Andreát például nagyon jó Neddának hallottam két éve, és megfelelő Desdemonának tavaly, a tíz-húsz évvel ezelőtti produkciói és a nemzetközi karrierje pedig vitán fölül elismerésre méltók; Feketét A köpenyben és különösen A tenorban elfogadhatónak találtam, Miklósának pedig a kilencvenes évekbeli néhány felvételén még egy egészen más hangminőség szól, mint amit mostanság hallok, és azért is elismerem, hogy a „celebségét” fontos ügyek támogatására használja). A hozzászólásban említett kritikáim tehát csupán a konkrét produkcióknak szóltak.


Erkel Színház • 88502018-02-06 12:29:01

Csak röviden, ha már rákérdeztél: alapvetően "új fórumozó" vagyok, sőt, némi alapfokú zenei tanulmányok és – szigorúan amatőr keretek között folyt – pár évnyi komolyzenei "gyakorlat" után az opera világa iránt is csak jó két éve kezdtem el intenzívebben érdeklődni, és azóta követem a momust (legalábbis a "pörgősebb" topikokat), majd kb. egy éve regisztráltam is, de eddig csak egyetlen hosszabb "kritikát" írtam (a tavalyi MÜPÁ-s Puritánokról a Vincenzo Bellini topikba – arra is reagáltál).



Esetleg annyi  érdekes lehet mások számára is, és talán még nem "off-topic", hogy hogy is találtam rá a momusra. Első operalátogatásaim egyikére, egy 2016 januári Bohéméletre - az opera világában még legfeljebb "félműveltként" – a színlapon hirdetett "világsztár" Rost Andrea, a "Metropolitanben is fellépő kiváló bariton" Molnár Levente, és "az Operaház legjobb tenorja" Fekete Attila miatt váltottam jegyet (korábban egyiket se hallottam még élőben). Ehhez képest a produkciót megnézve Molnár Levente kapcsán a "semmi különös" érzése alakult ki bennem, Fekete Attilát már ott is túl harsánynak éreztem - ellenben a Rost helyett beugró, és számomra totálisan ismeretlen Pasztircsák Polinánál már a "Si, mi chiamano Mimi" első hangjaitól fogva elakadt a lélegzetem. (Ez a szerep, ma is úgy vélem, nagyon passzol hozzá.) Ugyanakkor furcsán éreztem magam, mert a közönség mindenkinek ugyanúgy tapsolt. Aztán tíz nappal később elmentem Miklósa Erika, a "világhírű magyar operaénekes" 25 éves jubileumi koncertjére az Erkelbe (nagy várakozással, és örülve a véletlen szerencsének, hogy sikerült jegyet szereznem a rég telt házas koncertre). Ahol is az Éj királynőjével kezdte - én pedig azon vettem észre magam, hogy néhány ütem után azért szurkolok, hogy sikerüljön befejeznie végzetes lecsúszás vagy még nagyobb gikszer nélkül befejeznie az áriát. Sikerült, és az est további részére valamennyire összeszedte magát - de így is mélységes csalódást éreztem. Ugyanakkor a közönség nagy része a végén felállva ünnepelt, és ezek után immár végképp kétségek fogtak el, hogy ennyire hozzánemértő, rossz hallású lennék netán. És mivel sajnos a jelenlegi környezetemben egyetlen operakedvelő sem él (eltekintve apámtól, aki viszont 250 km-re lakik Budapesttől, így vele jobbára csak "általánosságban" beszélhetek vele e kérdésekről) elkezdtem a neten keresni, hogy van-e olyan hely, ahol mások, köztük nálam hozzáértőbbek véleményét is megismerhetem. Hát így akadtam a momusra (és persze néhány más oldalra is, de itt volt "legszínesebb" a kínálat, meg igazi vitákat csak itt találtam). Azonban amíg nem szereztem szélesebb tapasztalatokat, addig nem akartam hozzászólni, csak élvezettel figyeltem, hogy mikor kihez áll legközelebb a véleményem az általam is látott előadásokról, illetve hogy milyen új ismereteket szerezhetek (elárulhatom: szinte mindegyik "aktív" tagtól tanultam valamit, persze nyilván vannak különbségek, láthatóan kinek-kinek mások az erényei, meg persze az ízlésbeli eltérések is számottevőek).  



Újabban már többször is "majdnem megszólaltam", főleg az általam jobbnak ítélt, vagy szerintem kevés figyelmet kapó produkciókról, de vagy valaki nagyjából elmondta azt, amit én is gondoltam, vagy időm nem volt, és napokkal később már okafogyott lett volna írnom. Csak egyetlen példa: a tavaly májusban a MÁO énekkari művészei által az Erkel raktárában előadott A bűvös szekrény c. előadás szerintem a maga nemében egészen kiváló volt - mégis csak kétszer adták elő, kb. 150-150 embernek. Emlékszem Csiki Gábor rezignált beírására, kb. hogy "ezzel is megvolnánk" - pedig szerintem iszonyú pazarlás ennyi ember ilyen sok munkájával készült produkciót ilyen kevésszer előadni. Ráadásul ez a darab abszolút közérthető is, én például simán el tudnám képzelni ifjúsági előadásokon, a középiskolások körében is "működne". De hasonlóan jó emlékeim vannak például a (szintén "háttéremberek" által megvalósított - ez nem a színvonalat minősíti, sőt pl. Kiss András egészen kiváló énekesi produkciót nyújtott benne!) gödöllői kastély-béli Élet a Holdon előadásról.



Vagy (legfrissebb élményem, most vasárnapi) a Pomádé király új ruhája az Erkelben. Nyilván erre majd mindenki a gyermekei kedvéért megy el: én is a hétéves kislányom első operaélményét kívántam ezzel biztosítani, annál is inkább, mivel nekem is ez volt „az első”, kb. ekkora koromban, egy operatársulat nélküli vidéki megyeszékhely úttörőházában, még arra is emlékszem, hogy Tréfás György volt Pomádé. Nos, a fő célt elértem (a lányom értette és élvezte az előadást), de ezen felül én is remekül szórakoztam, pedig egyik szereplő sem tartozott a legnagyobb énekes zsenik közé (Szvétek László, Bátki Fazekas Zoltán, Ujvári Gergely, Rezsnyák Róbert, Cseh Antal, Rácz Rita). Így ez is egy jó példa arra, hogy a meglevő énekes-állománnyal jól gazdálkodva, őket számukra alkalmas feladatokba állítva, akár igen egyszerű színpadi eszközökkel operáló, de jó rendezésekkel (itt most: Toronykőy Attila) sokaknak képes élményt nyújtani a mai, a 30-40 évvel ezelőttieknél összességében lényegesen szerényebb „erőkből” álló operaházi „társulat” is. (Annyit hozzá kell tennem persze, hogy előrelátó módon a földszint első sorába váltottam jegyet, nem csak lányom testmagasságára tekintettel, hanem mert – a tapasztalatom alapján alighanem okkal – tartottam attól, hogy az emelet 10. sorban már nem feltétlenül hallottam volna elégséges hangerővel minden szereplőt.)



Bocsánat, mégis sikerült „hosszút” írnom, elnézést.


Erkel Színház • 88152018-02-04 08:45:23

Kedves ppp, nagyon köszönöm. Palerdi és mások érdemtelen túlfoglalkoztatása olyan szakmai hibája az Operaház vezetésének, aminek észrevételéhez mégcsak szakembernek sem kell lenni. (Hozzáteszem: az "érdemesek" túlfoglalkoztatása is hiba lenne, de ilyesmire nem emlékszem mostanából, javítson ki valaki, ha tévednék... esetleg László Boldizsár jut eszembe, de nála is egyenetlen a teljesítmény, amiben szerintem biztos szerepe van a túl sok vállalásnak is). Palerdit az operaház weboldala ebben az évadban 12 szerepben sorolja fel, ami már önmagában sok egy évadra, bár ilyen "5 nap egymás után" sorozat szerencsére csak most van. Ráadásul most csütörtökön még Porgy volt (egy 4 óra hosszú előadásban!), péntek este meg már Fiesco - ami már a művészi átélés szempontjából sem lehet könnyű feladat, a hangszálak túlterhelésén túl. Így nemcsak korábbi önmagához, hanem e terheléshez képest különösen meglepő és értékelendő Palerdi immár ppp által is "megerősítést nyert" jó teljesítménye pénteken - de ezt akkor sem szabadna csinálni. Én Palerdi helyében saját "művészi érdekemből" is ellenállnék a vezetés túlfoglalkoztatási törekvéseinek. OK, Bretz lemondása most nyilván kényszerhelyzet lehetett, de a másnaponkénti előadás is sok.



Bretz problémáit illetően is egyetértek (a korábban szólókkal is), annak ellenére, hogy én az ő éneklésmódját nagyon kedvelem. Ő sincs túlfoglalkoztatva (idén 3 darab, hat előadás - merthogy ma estére még most is ő van kiírva Fiescóként, kíváncsi vagyok, hogy tényleg ő lép-e fel), ezért is lettem volna rá kíváncsi. De az ő esetében az a legnagyobb baj, hogy ha felléptetik, sem "neki való" lírai bariton szerepekben léptetik fel. Ez legalább akkora baj. Ezekben a szerepekben - pl. Zakariás, vagy legutóbb Marcel a Hugenottákban -, bár én értékeltem az intelligens szerepértelmezéseit és a képzett éneklését, de se szerep kívánta mélységek, se a szükséges volumen nem volt nem az ő adottságainak megfelelő. Így esély sincs arra, hogy ez a tehetséges művész "visszataláljon" korábbi önmagához, pedig (mint azt például a MÜPA tavalyi frenetikus Puritánok produkciójában hallhattuk), neki való szerepekben most is igen jó teljesítményekre lenne képes.



Feketével kapcsolatban úgy tűnik, teljes a "konszenzus" a mostani alakításával kapcsolatban, legfeljebb annyival egészíteném ki a korábban leírtakat, hogy most több esetben egészen nyilvánvaló alacsony intonációkat is hallani véltem, főleg a mű első felében (persze ennek oka is lehet a forszírozott éneklésmód).



Pasztircsák Polinát illetően köszönöm ppp szakértő tájékoztatását: magam nem vagyok a hangképzés szakértője (sem), de amit a művésznőről ezzel kapcsolatban ír, az nagyon hihetően hangzik. Az is nyilvánvaló számomra is, hogy volumenben nem egy Joan Sutherland :-) - de szerintem ha akar, akkor tud ő abszolút elégséges fortékat is énekelni, hallottam már ilyet is tőle néhány ízben. Úgyhogy úgy vélem, annak is szerepe lehet benne, hogy néha "kevésnek" érzékeljük, hogy szándékosan - a szerepértelmezéséből kifolyólag, vagy mert ő is tudja, hogy a pianók az ő legfőbb erősségei - ereszti ki kevésbé a hangját sok esetben, mint kellene.  Akárhogy is, mindezzel együtt, szerintem ő is a MÁO-ban indokolatlanul alulfoglalkoztatott művészek közé tartozik - idén ez a 3 Amelia az összes fellépése az Erkelben, slussz -, miközben több, nála sokkal kevésbé kvalitásos szoprán sokkal nagyobb lehetőségeket kap (hazaiak, és érdemtelenül meghívott külföldiek egyaránt).



A pénteki előadásra visszatérve: én se értettem a közönség visszafogott reagálását, különösen az első felvonásban - de a finálé utáni tapsok "adagolása" most egybeesett az én ítéletemmel, hisz Agache után Pasztircsákot majd Palerdit "díjazták" legjobban, és Fekete érzékelhetően jóval kevesebbet kapott (bár tudom, hogy neki is vannak rajongói).



Végül egy kérdés más témában a fórumozókhoz, akiknek már van tapasztalatuk: érdemes-e elmenni a Porgyra? Nekem a 8-i előadásra (Bakonyi-Sáfár szereposztás) van foglalásom, mert bár nem vagyok Gershwin-rajongó, de a mostani botrány után nyilvánvalóan nem sokszor lesz lehetőség a művet Magyarországon élőben meghallgatni, ezért foglaltattam egyet. De hallva a rendezésről, még inkább elbizonytalanodtam (merthogy már a szereposztás sem volt túl sokat ígérő), és a lemondást fontolgatom. Előre is köszönöm a véleményeket.


Erkel Színház • 88122018-02-03 18:18:22

Bennem pozitív érzések dominánsak a tegnapi előadással kapcsolatban. Nem hallottam még soha a Boccanegrát egészében, de Verdi és a beígért szereposztás (Agache, Pasztircsák, Bretz, Fekete) "háromnegyede" (Fekete az egynegyed) számomra igen kívánatosnak tűnt, az elmúlt két és fél évben általam megnézett bő ötven MÁO-produkció átlagos színvonalát alapul véve különösen. Amikor a színlapot böngészve kiderült, hogy Bretz helyett Palerdi lesz Fiesco, nem örültem, mert bár  nyilvánvaló volt, hogy ez jóval mélyebb szerep Bretz ideális hangfekvésénél, Palerdi "szétenekelt" basszusa és színészi középszerűsége eddig csaknem mindig csalódást keltett számomra. Meglepetésemre azonban Palerdi most hiteles alakítást nyújtott, és hangilag is csaknem végig meggyőző volt: ebben a szerepben alig mutatkozott a hang "rekedtes", fáradt volta: úgy tűnik, ez végre egy olyan szerep, ami való neki.





A lényeg persze nem ő, hanem a két főszereplő. Agache most is rendkívül kifejező, meleg hangon, árnyalt dinamikával énekelt, hangján kívül egyénisége, alkata is tökéletesen "passzol" Boccanegrához, most is nagy élmény volt, ezt nem is ragoznám tovább.



Fekete Attila is "hozta magát" - az ő esetében azonban ehhez azt kell hozzátennem: sajnos. Soha nem fogom megérteni, hogy ez az énekes, akinek vitathatatlanok a hangi adottságai, a "hőstenor" hangszíne és a nagy vivőereje, néhány kivételes pillanattól eltekintve miért csak forte és a fortissimo közötti dinamikai tartományokban képes énekelni?? Miért erőlteti, ha kell, ha nem - amikor őt enélkül is hallanák még az emelet utolsó sorában is, ráadásul ezzel csak a hang torzulását éri el?? Nem ismerem a személyiségét, de nagyon úgy tűnik, mintha extrém módon becsvágyó és akarnok lenne, aki azt akarja, hogy még a duettekben, tercettekben stb. is elsősorban rá figyeljenek. Ez tegnap is így volt érzékelhető, szinte látni véltem Agache és Pasztircsák arcán, hogy szinte könyörögnek neki a közösen énekelt részekben, hogy egy kicsit legyen már visszafogottabb, ebben a szerepben jelentős részben kifejezetten lírainak kéne lenni - de sajnos nemigen jártak sikerrel.



Eddig tehát nagyjából egyetértek Pristaldusszal, ám a továbbiakban már nem. Pasztircsák Polina (Amelia) megítélésében különösen nem. Én ugyan általában is kedvelem őt (Pasztircsákot), az intelligens szerep-értelmezéseit és a rendkívül jól "iskolázott" éneklését (különösen a gyönyörűen formált pianóit, ezekkel "vett le a lábamról" már első megszólalásánál bő két éve egy januári operaházi "matiné" Bohémélet előadáson, ami előtt még nem is hallottam róla), de elismerem, hogy nem minden szerepében nyújtott kifogástalan teljesítményt. Tegnap Ameliaként viszont legjobb formáját mutatta, énekhangban és színészileg is! Takatsa fórumtárs 8797-es hozzászólásával értek egyet: szerintem ideális erre a szerepre. Agachéval előadott duettjük az első felvonásban például katartikus élmény volt, még a "világszínvonalú" jelzőt is megkockáztatnám, ha ez a minősítés nem értékelődött volna le az elmúlt évtizedekben. Érezni véltem rajtuk, hogy örülnek annak, hogy a partnerük is méltó teljesítményt nyújt, nagyon "egy hullámhosszon" voltak, s kedvező volt az is, hogy valós életkoruk is jól illeszkedett a darabbeli apa-lánya szerepkörhöz.



Emellett a többi közreműködőről is inkább pozitív a véleményem, ha máshogy nem is, legalább önmagukhoz képest. Szegedi Csaba például, ha nem is volt átütő (ezen persze korábbi alakításait ismerve alaposan meglepődtem volna), most számomra "vállalhatóan"  elénekelte a szerepét. A hallhatatlan Dobák Attilának pedig szerencsére nagyon kevésszer kellett egyedül megszólalnia.  :-) Mások pedig abszolút értelemben is jók voltak. Én például nem fedeztem fel komoly kritizálni valót a zenekar, az énekkar és Kocsár Balázs teljesítményében sem - persze tévedhetek, kíváncsi lennék "szakmailag" nálam képzettebb kritikusok véleményére (például ppp vajon jegyet vált-e vajon erre a darabra?! ;-)).



És amiről eddig senki nem beszélt - persze miután nem új rendezésről van szó, ez érthető, de "egy újszülöttnek minden vicc új" -, végre egy, a szerző szándékainak és a közönségnek is megfelelő színőadra állításban lehetett részem, a MÁO-ban is többségbe került, gyakran öncélú és kétséges értelmű "rendezői színházi" megoldások után. Üdítő volt látni a korhű (és szép"!) diszleteket, és jelmezeket - engem nem zavartak, és érteni véltem a szándékot a színpadon időnként átszaladó négy "hüllőszerű lény" (?) megjelenésében is. Üdítő volt látni, hogy a rendezés is arról szólt, amiről Verdi (+Piave és Boito) műve: közvetlenül egy XIV. századi genovai történetről, közvetve pedig "magánbűnök és közerkölcsök", politikai és magánéleti szerepek időtlen konfliktusairól. Úgyhogy részemről köszönet a (számomra amúgy ismeretlen) Ivan Stefanuttinak, aki rendező, és díszlet- és jelmeztervező is volt egyben, de láthatóan a közönség "rajtam kívüli" része is díjazta ezt a felfogást. Nem tudom, hogy ez a 2011-es színpadra állítás még az Ókovács előtti korszak hagyatéka volt-e, amit csak "kényszerből", még a szerepre először beharangozott Domingo miatt vett elő most a direktor, és amikor ő lemondta, már nem tudta visszavonni - de akár igen, akár nem, ez egy példa lehetne számára is: több ilyen kéne!  (Amivel nem azt mondom, hogy az "átértelmező" felfogású rendezéseknek egyáltalán nincs létjogosultsága, csak azt, hogy olyan arányban és színvonalon, ahogy a MÁO-produkciókban megjelennek mostanság, biztosan nincs.)



Szerintem tehát (ebben a szereposztásban legalábbis) mindenképp érdemes megnézni az előadást, jegyek, ahogy látom, még vannak 4-ére és 6-ára is. És, hogy erről is mondjak valamit, mert mégiscsak ez a lényeg: Verdi zenéje miatt is. Számomra az volt különösen feltűnő, hogy mennyivel modernebb szerkesztésű ez a, bemutatott formájában 1881-es mű, mint a 20-30 évvel korábbi operái. Sokkal kevesebb benne a zárt szám, talán ezzel is összefügg, hogy - ha jól tudom - egyetlen részlete sem vált "operaslágerré". De ezzel együtt, vagy talán épp ezért a "klasszikus" Verdi hívei, és a "modernebb" operák kedvelői számára is jól "fogyasztható" ez a darab, akárcsak a mindenkori közönség többségét adó, nem vájtfülű, csak melódiákra éhes "mezei nézők" számára


Vincenzo Bellini • 4552017-05-20 02:00:52
Egyetértek. Én is ott voltam, kiváló előadás volt. Az elmúlt két évben - némi zenei előképzettséggel, de az operaműfajban csaknem "újoncként" - bő negyven operaelőadást néztem meg Budapesten, és bár láttam jó, sőt néha kiváló teljesítményeket is, de ez az előadás kiemelkedett mind közül elsősorban abban, hogy egységesen magas színvonalú volt. Én nagyon tudom értékelni az intelligensen éneklő énekeseket - ezen azt értem, hogy azokat, akik tudatosan használják a hangi adottságaikat és a tanult készségeiket, akik tehát először értelmezik a szerepüket, illetve a darab egyes pillanatainak jelentését, és ehhez igazítottan alakítják az éneklésüke (a kotta meg a karmester jelzésein túl persze, meg nyilván a saját korlátaikat is figyelembe véve). És ebben az előadásban ez történt: azon túl, hogy minden énekesnek legalább igen jó, némelyiküknek kiváló, vagy rendkívüli hangi adottságai voltak, mindegyik végiggondoltan, értelmezően használta azokat.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden énekes egyformán jó volt. Az első helyre szerintem egyértelműen Jessica Pratt kívánkozik. Furcsa, de az első megszólalásánál még azt éreztem, hogy jó-jó, de semmi extra - aztán azonban rá kellett jönnöm, hogy ez is a tudatos szerepformálás része volt, ha nem ilyen visszafogottan kezdte volna, akkor a későbbiekben nem lett volna hova fokoznia - a szerep megkívánta érzelmi hullámoknak megfelelően - a dinamikát, változtatni a hangképzést. És az is kiderült, hogy minden hangi adottsággal rendelkezik, ami a bel canto repertoárhoz szükséges, és - a tudatosság mellett is - magától értetődő természetességgel használja azokat, a színészi játékot is beleértve. Számomra egyszerűen zseniális volt (engem különösen a rendkívül kifejező pianoi bűvöltek el, amik bár pianok voltak, de olyanok, amit vélhetően a harmadik emeleten is hallani lehetett - ez persze csak tipp, én a kilencedik sorban ültem - de hát ez már ízlés dolga).
A második helyen nálam a Riccardót alakító Alekszej Markov áll, aki mindvégig nagyon magabiztosan, és gyönyörűen formált, nagyon szép tónusú bariton hangon énekelt, ideális választás volt ő is a szerepre (talán nem véletlen, hogy idén a Met Puritani-jaiban is ő volt Riccardo).
A többiek nálam utánuk következnek. Francesco Demuro, aki - mint azt Jessica Pratt facebook-os bejegyzéséből megtudtam - most először állt színpadra Arturo szerepében, végig hibamentesen birkózott meg a bitang nehéz szereppel (közte a azzal a "hírhedt" magas F-fel, aminek a nehézségét szerintem tovább növeli, hogy az előadás 3. órájának végén kell "produkálni"). Nem falzett volt, tisztának tűnt - az más kérdés, hogy ezzel a hanggal valóban csak "megbirkózni" lehet, még a legjobb "adottságú" tenoroknak is, de neki "megvolt" (míg pl. Pavarottinak csak falzettben). Szerintem előzetesen neki is lehettek nehézségei a szereppel - de ez leginkább csak abból derült ki, hogy az előadás utolsó hangját követően azonnal egy megkönnyebbült, és fáradtsággal keveredett örömteli mosoly ült ki az arcára, és végig ottmaradt, amíg az ünneplés tartott. Ezt egyébként vitán felül megérdemelte, és Jessica Pratt is joggal dicsérte meg a Facebook-on, de nekem az "ideálisnál" vékonyabbnak tűnik a hangja (amúgy igen jó tenorhang ez, sokért nem adnám, ha lenne egy ilyen magyar énekes az Operában - de engem a betegsége utáni Carrerasra emlékeztetett egy kicsit), szóval Pavarotti, Gedda, vagy a maiak közül Lawrence Brownlee youtube-on hallható Arturo-felvételeinek hangszíne egy kicsit azért jobban tetszik.
Ezzel együtt ez az előadás szerintem a Metropolitan-nek is díszére vált volna, méghozzá a magyar énekeseket - Bretz Gábor, Sebestyén Miklós, Szántó Andrea - is beleértve. Bretz intelligens éneklése - parampampoli írta valamelyik hozzászólásában nemrég, nagyon egyetértek vele - nekem még úgy is "bejön" a legtöbb szerepében, hogy nem a legnagyobb hang, és bár ezúttal mintha egyszer hibázott volna, mindig rendkívül felkészültnek láttam/hallottam. Sebestyén Miklóst a tavaly decemberi "Schrott-os" Don Giovanniban hallottam először, és ott számomra rendkívül emlékezeteset alakított Leporellóként - most nem volt ekkora szerepe, és nem is emelkedett ki olyan nagyon, de ő is intelligensen és üzembiztosan hozta, amit kellett. Szántó Andreát korábban nem hallottam, és neki sem volt nagy terjedelmű szerepe, de ő sem lógott ki a "mezőnyből". A nálunk tanuló vietnami Ninh Duc Hoang Long nem tűnik túl nagy volumennek, de néhány ütemnyi önálló feladatát ő is megoldotta, és még van lehetősége fejlődni (bár ha, mint olvasom, Kiss B. Atilla a tanára, akkor vannak kétségeim).
A zenekar (a Pannon Filharmonikusok), a karmester (Riccardo Frizza) és a kórus (a Kolozsvári Magyar Opera kórusa) megítélését nehezíti, hogy nyilvánvalóan nem volt túl sok lehetőségük az "összepróbálásra". Ezzel együtt ilyen problémát sem sokat véltem felfedezni - talán egyedül a zenekar és az énekesek között nem volt néha (3-4 alkalommal) tökéletes a tempók összhangja. Az énekkar is, néhány kezdeti bizonytalanságot leszámítva, hamar felnőtt a feladathoz, a nem túl nagy létszám is elégnek bizonyult a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem kedvező adottságai közepette. A nagyon imponáló előélettel rendelkező, bár általam eddig nem ismert karmester tempóválasztásai nekem tetszettek, szerintem egy picit gyorsabb volt, mint az interneten hallható felvételek többsége, és ezt én egyáltalán nem találtam hátrányosnak, sőt. És érezhető volt, hogy ő is nagyon "érzi" a bel canto, Bellini világát.
Amiről még szólni kell, az a rendezés. Számomra a félig szcenírozott előadás is tökéletes színházi illúziót keltett, szerintem Némedi Csaba nagyon jól sáfárkodott a szerény lehetőségekkel. Nekem célszerűnek tűnt a díszlet, és az énekesek, illetve a több közreműködő is nagyon profin "közlekedtek" a színpadon a rövid próbalehetőség ellenére - ebből a szempontból már ez az első előadás is érettnek tűnt. Előzetesen kicsit tartottam Maria Callas "belekeverésétől" a darabba, de - bár nem mondhatom, hogy Aleszja Popova minden mozdulatának szándékolt jelentését egyértelműen megértettem - de egyáltalán nem zavarta a mű eredeti gondolatmenetének követését, miközben "átjött" az a rendezői szándék, hogy felhívja a figyelmet Callasnak az egyebek mellett e bel canto darab újrafelfedezésében játszott szerepére, és az előadás nagyobb részében való színpadi jelenléte azt az illúziót keltse, mintha Callas "odafentről" most is figyelne, és biztatna Bellini műveinek színpadra állítására, s "megdicsérné" az egyes szereplőket. Egyszóval intelligens alkotói munka volt a rendezés is, amely élt, de nem élt vissza a rendezői szabadság adta lehetőségekkel. Érthetetlennek - vagy legalábbis számomra megfejthetetlennek - csupán a szereplők öltöztetését találtam. Egyes szereplők (Arturo, Lord Walton, Bruno) és a kórus férfitagjai öltönyben, mások (Giorgio és Enrichetta) jelmezben voltak, míg Elvira nadrágban-vállkendőben, aztán fehér menyasszonyi ruhában, majd végül újra az eredeti nadrágos-vállkendős öltözékben jelent meg (ez utóbbi ráadásul nem is állt jól a kicsit "királynői alkatú", de amúgy helyes és jól öltöztethető Jessica Pratt-nek).
Ezek azonban lényegtelen problémák az átütő erejű, nagy zenei élményt kínáló előadáshoz képest. Akiknek a még hátralevő alkalmakra van jegyük, ritka magas színvonalú operaelőadásra készüljenek. Ha nekem, illetve a fórumban eddig megnyilvánult más nézőknek nem hisznek, higgyenek Kolonits Klárának, aki lájkolta Jessica Prattnek az előadásról szóló facebook-bejegyzését (és aki ezzel tovább növelte bennem az iránta érzett nagyrabecsülésemet: ha helyes a feltételezésem - bár nem láttam a nézők között - ő is jelen volt, és megnézte az előadást, illetve a Pratt alakította Elvirát, és neki is tetszett a "konkurencia").
Erkel Színház • 77752017-04-21 10:15:15
Én jártam - ezernyolcszázadmagammal együtt. :-) Rendkívül látványos és szórakoztató, az előttem ülő hatéves gyerekek ugyanúgy élvezték, mint az idősebbek, általános volt a siker. Tényleg filmszerű volt az egész előadás, ahogy a beharangozók ígérték. Ezzel együtt ez egy olyan "modern rendezés", ami egyáltalán nem értelmezte át a darabot, a különleges vizuális megoldások (és az ezzel összefüggésben szükséges kisebb zenei módosítások) ellenére tartalmilag egy "normál" Varázsfuvolát láttunk. "Mellesleg" pedig a zenekari produkció is kiváló volt, és csaknem egységesen jó énekesi teljesítményeket hallottunk. Általában véve azt lehetett érezni, hogy nagyon kidolgozott, kiválóan "összepróbált" a produkció. Én 7900Ft-ot fizettem az erkély 8. sori jegyért, de abszolút megérte.
   
Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Az álarcosbál
A mai nap
történt:
1821 • A bűvös vadász bemutatója (Berlin)
született:
1927 • Ilosfalvy Róbert, énekes († 2009)
1943 • Marton Éva, énekes