vissza a cimoldalra
2018-01-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1230)
Kedvenc előadók (2819)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60415)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3889)
Milyen zenét hallgatsz most? (24992)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11213)
A csapos közbeszól (95)

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (538)
Begányi Ferenc művészete (50)
Pitti Katalin (807)
Élő közvetítések (6855)
Udvardy Tibor (180)
Franz Schubert (304)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (607)
Angela Gheorghiu (209)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1287)
Franz Schmidt (3027)
Kimernya? (2635)
Erkel Színház (8787)
Balett-, és Táncművészet (5449)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4152)
Jonas Kaufmann (2156)
A Porgy és Bess Magyarországon (251)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (3650 hozzászólás)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4552017-12-28 13:34:23

VASÁRNAPI UJSÁG – 39. SZÁM, 1908, 55. ÉVFOLYAM:



„TAKÁTS MIHÁLY JUBILEUMÁHOZ.



A magyar énekművészet büszkeségét ünneplik most a budapesti operaházban: Takáts Mihályt, a kinek negyedszázaddal ezelőtt legelső ízben jelent meg a színlapon a neve. Akkoriban kezdődött a budapesti Nemzeti Színházban az operaelőadások utolsó esztendeje; csak egy évre rá készült el az operaház, és Takáts akkor még csak ösztöndíjas éneknövendék volt.



A művészi pályán sokan vannak még az elsőrangúak közt olyanok, a kik egy másik, megkezdett pályát félbeszakítottak a mindennél jobban vonzó művészet végett. Ezek közé tartozik a mi mesteri dalosunk is, a ki e napokban, szeptember 19-én, 47 éves lett, és a ki 21-dik születésnapjáig nem is sejtette, hogy a papi reverendát csakhamar fölcseréli a legfényesebb, legtarkább jelmezekkel. A nagybányai születésű nagyváradi theologust még fölebbvalói beszélték rá a művészpályára, olyan erőteljes és szép volt énekhangja. Talán papnak is jó lett volna Takács, de hogy operai művésznek elsőrangú lett: ezt ma már elismeri mindenki.



A nagy énekes egyszersmind sokoldalú színművész. Az érzelgős Säckingeni trombitás, a torz Rigoletto, a léha udvari bolondból tragikusan bűnhődő bosszuló, Figaro az eleven, minden lében kanál Szevillai borbély, Lohengrin cselszövő Telramundja, Tannhäuser Wolframja, a jóbarát nemes eszménye, a nőhódító Don Juan, a feketelelkű, kapaszkodó Alberich (A Nibelung gyűrűje cziklusban), André Chénier csőcselékvezére, a szerelme által meglisztult Gérard, a Bibliás ember vergődő bűnöse,Tosca véres kegyetlenségű Scarpiája, a Bohémek kedélyes, víg ficzkó festője, Hamlet, az Otelló Jagója — de ki győzné mind a 90 jelentősebb szerepét felsorolni? A fődolog az, hogy még a hasonló alakokat is más-más vonások segítségével külön, erősen határolt jellemekül, egyénítve mutatja be ez az istenáldotta művész. Pedig egyet sem említettünk föl ama három tuczat jelentős szerep közül, a melyeket magyar szerzők műveiben játszott.



Hatásának titka nyílt titok: az, a mit nem énekes színésznél dikcziónak neveznek, az opera világában pedig — szó szerint fordítva a Wagner Rikárd-adta elnevezést: — ének beszédnek. A kritika régen megegyezett abban, hogy a mi a legkisebb zenés műfajban, a népdalban olyan nagy művésznővé avatta Blahánénkat, hogy neve halhatatlan lesz: az a szívet és elmét egyszerre megfogó igaz előadás, hogy éneklése a legtermészetesebben tagolt, legértelmesebb beszéd egyszersmind,  tökéletesen ez a főerénye Takátsnak is, akár a Tetemre hívás (Farkas Ödön operája) népdalszerű áriáját adja elő, akár a legnagyobb igényű wagneri zenésdrámák valamelyik hősét vagy félistenét testesíti meg. Az egészséges művészet mindig első sorban igazságra, kifejezésre törekedett; a szépen csengő úgynevezett «bel canto», ha nem törődik szövegével, egyszerűen jogosulatlan; hiszen szöveg nélküli operát írni senkinek sem jutna eszébe! A Wagner-követelte együttes művészet voltaképen már az ó-görög drámában is megvolt, a műfajnak elkorcsosulása után pedig időről-időre többször fölmerült az eszméje; így született meg 1600 felé az első opera is, de ugyanezt a drámai jellemzést, kifejezésbeli igazságot követelte meg Gluck is, a XVIII. század második felének korszakos nagy zeneköltője, és a világ a lehető legnagyobb hálával tartozik mind amaz előadó művészeknek, operaénekeseknek, a kik a legnagyobb szellemek ama követelményének megfelelnek. Minden énekmű a benne rejlő költői és pszihologiai tartalmának teljével, egész intenzitásával csakis a teljesen érthető előadás útján képes hatni. Sajnos ezt a művészi követelményt épen a magyar énekesek nagyobb része — talán nem is ismeri, de legalább is nem teljesíti. Annál biztosabban, szinte felfedezés, reveláczió erejével hat a Takáts-féle, tökéletesen értelmes, ellenállhatatlan hatalmú előadás. Nagy érdeme Takátsnak az is, hogy épen az érthető tolmácsolás érdekében rendesen gyökeresen átjavítja szerepeinek szövegét, mert — a milyen sajnálatos, annyira csodálatos — sem magyar zeneszerzőink, sem az idegennyelvű szövegek magyar fordítói, nem fordítanak kellő művészi gondot arra, hogy a szöveg és a zene frazeológiáját, a kiemelni való és a hangsúlytalan elemek arányát, egyenlően, megegyezően alakítsák; ebben a tekintetben mélyen az «európai színvonal» alatt állanak. Az is megtörtént már eredeti magyar dalműben, hogy Takáts a szöveget, a versek értelmét drámai igazsággal, gyönyörűen kiemelve, teljesen összetörte a dallam úgynevezett vonalszépségét; a közönség lebilincselve, megindultan hallgatta, észre sem véve, hogy ária, hogy kerek dallam szakad foszlányokra a más beosztású szöveg összeroppantott vázáról; a hibásan dolgozott zeneszerző pedig kétségbeesve hallgatta, hogy az ő édes dallama milyen formátlanná lett, sőt, hogy a közönség észre sem vette a melódia létezését! Ez az eset nagyon tanulságos, elvi jelentőségű.



Csak természetes, hogy az ilyen, wagneri értelemben remek énekest meghívták a Wagner alapította mintaszínház átszellemült előadásaihoz, Bayreuthba. A «Tannhäuser» bemutatásakor történt, 1894-ben, de a nálunk mindig megcsodált Wolframja helyett, zömök alakja miatt, be kellett érnie művészünknek a dalverseny egyik mellékalakjával (Biterolffal). De hogy felismerték elsőrangú voltát: e felől az is tanúskodik, hogy a Bayreuth számára féltve őrzött Parsifal Amfortas királyát is betanította neki — maga Cosima asszony, Wagner Rikárdnak oly igen méltó élettársa.



Féltuczat Wagner-szerep után a legszebbek egyikére készül most Takáts: A nürnbergi mesterdalnokok gyönyörű Hans Sachs-alakjára. De az igaz magyar szívű művész magyar operát választott a maga negyedszázados jubileumára: Brankovics György-öt, Erkel Ferencznek bár nem népszerű, de nagyszabású és sok szépséggel pompázó darabját. Mindenki tudja, hogy a szöveg eredetijének: Obernyik Károly tragédiájának czímszerepében színészetünk egyik legnagyobb alakja, Egressy Gábor, nyílt színen halt meg a felindulástól, annyira átérezte az apai fájdalmat. Bizonyos, hogy Takáts is megrendítően játszik, mikor Brankovicsnak fejedelmi színe elé vezetik megvakított fiait; a modernebb zenét igénylő közönség is teljesen átengedte magát a nagy művész szívbe markoló baritonjának, klasszikus játékának.

A páratlan művészért rajong is mindenki.



Az ünnepi előadáson vége-hossza nem volt a képzelhető legzajosabb tetszésnyilvánításnak. Az előadás előtt az opera művészei és más színházak küldöttjei koszorú-erdő közepette üdvözölték a még fiatal jubilánst; igazgatója, Mészáros Imre, átadta a színházak miniszterétől, gróf Apponyi Alberttől jött üdvözletet is. S hálásan csatlakozik hozzájuk az egész művelt magyarság.



K. I.”



Takáts Mihály (megvásárolható) archív felvételei



Takáts Mihály archív felvételeiből itt meghallgatható: Rákóczi kesergő



Takáts Mihály archív felvételeiből itt meghallgatható: Te vagy a legény


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4542017-12-28 11:32:22

Ha már az előző bejegyzésben szóba hoztam Takáts Mihály nevét, ejtenék róla is néhány szót: 



Képtalálat a következőre: „tAKÁTS mIHÁLY”



Takáts Mihály operaénekes (bariton)



(Nagybánya, 1861. szept. 13.— Keszthely, 1913. aug. 20.)



MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON, 2. KÖTET (1982):



„..... Nagyváradon volt teológus. Bubics Zsigmond szemináriumi rektor (későbbi kassai püspök) támogatta énekesi törekvéseit. A Nemzeti Színház ösztöndíjasa lett. A Zeneak.-n Pauli Richárd és Passy-Cornet Adél tanítványa. 1884 — 1913 közt az Operaház tagja volt. 1894-ben Bayreuthban vendégszerepelt. Egyike volt kora nagy énekeseinek. Lírai és hősi szerepekben egyaránt kiválót nyújtott- — F. sz. Gara nádor (Erkel: Hunyadi László); Tiborc (Erkel: Bánk bán); Salamon király (Goldmark: Sába királynője); Escamillo (Bizet: Carmen); Figaro (Rossini: A sevillai borbély); Germont (Verdi: Traviata); René (Verdi: Álarcosbál); Amonasro (Verdi: Aida); Jago (Verdi: Otello); Scarpia (Puccini: Tosca); Don Juan (Mozart); Hans Sachs (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok). — irod. ifj. Ábrányi Kornél: T. M. (Zeneközlöny, 1913. 22. sz.); Somogyi Miklós: T. M. (Muzsika, 1962. 1. sz.)”



Erkel F.: Bánk bán - Bordal - Énekli Takáts Mihály (1909).


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4532017-12-28 01:04:26

Az interneten szerencsére még számos, mindenki számára elérhető írás található Sándor Erzsiről. Aránylag jó minőségű hanganyagot is találunk tőle a YouTube-on. Ahol duettet énekel (pl. Takáts Mihállyal), rögtön feltűnik, hogy míg énekes-társa hangjának a minősége a régi hanglemezen (feltételezhetően a lemez kopása miatt) bizony erősen kifogásolható, Sándor Erzsi „ezüstös csengésű” hangja a lemez agyonhallgatottsága ellenére is – szinte maradéktalanul – élvezhető.



Az alábbi cikket az adott téma részemről történő lezárásaként idézem, mivel az – úgy vélem - esszenciája az összes többi, Sándor Erzsiről szóló írásnak.



   FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. 06. 24.:



 „Vitéz Tibor:



A koloratúr-primadonna



A kolozsvári Farkas utcai színház 1893. augusztus 24-én ifjúsági előadást tartott: a »Hököm Matyi« című zenés játékot tűzte műsorára. Amikor fellibbent a függöny és feltárult a színpad, néma csenddé halkult az önfeledt gyerekcsivitelés. Ez az előadás nemcsak a gyermekhadnak, hanem az őket kísérő felnőtteknek is bámulatos meglepetéssel szolgált. Színpadra lépett egy gesztenyebarna hajú, nyolcéves kislány, aki leküzdve kezdeti elfogódottságát, imponáló biztonsággal énekelte el a darab nem is egészen igénytelen dalait.



Ez a gyermek-lány Sándor Erzsi volt. Apja: a városban közbecsülésnek örvendő lokodi Sándor János cipészmester.



A hír egyszeribe felkapta a kis Hököm Matyi nevét; akinek mindenki, aki csak hallotta, nagy jövőt jósolt. Ám a józan székely iparost nem szédítette meg a kislány sikere, és szilárdan kitartott feleségével, Sebesy Rózával együtt korábbi elhatározása mellett, hogy Erzsiből tanítónő lesz. El is végezte az Eötvös utcai tanítónő-képezdét, De Gerando Antonia neves tanintézetét és felvételre jelentkezett a preparandián. De mit se használt a színjeles bizonyítvány, az ismert név, nem vették fel, mert — nem volt protekciója. A közéleti protekcionizmus így vált az operakultúra áldásává, mert ennek az önmagában elszomorító ténynek köszönhette a magyar énekművészet, hogy Sándor Erzsit végképpen megnyerhette magának.



Beiratkozott a kolozsvári Konzervatóriumba, ahol a kitűnő zeneszerző-igazgató, Farkas Ödön tanítványa lett. A mester nem volt» módszerének «féltékeny őrzője és megengedte, hogy a fiatal tanítvány vasárnaponként énekeljen a Fő téri Szent Mihály templom miséin. Ezek a templomi éneklések voltak a már nagylány Sándor Erzsi első nyilvános szereplései.



1902. január 19-én a Konzervatórium nyilvános kamarazenei hangversenyt rendezett a Központi Szálló nagytermében. Ennek a hangversenynek fénypontja Sándor Erzsi szereplése volt Az »Ellenzék« kritikusa a többi között így írt erről:



„...Sándor Erzsi Farkas Ödön zongorakísérete mellett a »Tavaszi dal« és »Holdvilágnál« című dalokat és a »Carmen«-ből egy áriát énekelt. Kissé elfogódott volt ugyan, de szépen csengő hangját, mely nagyon érdemes a továbbképzésre, igen jól érvényesítette, s a közönség minden egyes dal után hosszasan éljenezte. Ha technikáját jobban kifejleszti, és nagyobb biztosságot nyer a fellépésben, igen becses művészi egyéniséggé fejlődhetik.“



 A kritikus, Sebesi Samu talán nem is sejtette, hogy bírálatában rátapintott arra, ami később Sándor Erzsi művészi erényeinek két legnagyobb erőssége lett, a fellépés biztonsága és a csillogó technika.



Az elmélyült tanulás kolozsvári napjai véget értek. A következő év áprilisában még elénekli a Fő téri templom hangversenyén Verdi Requiemjének szoprán szólóját és utána mesterének biztatására Budapestre utazik, hogy felvételre jelentkezzék a Zeneakadémián.



A felvételi vizsgán olyan sikert aratott, hogy átugorva az előkészítő és akadémiai osztályokat, egyenesen az operai szakra vették fel. Itt Maleczkyné Ellinger Jozefa tanítványa lett, aki sok esztendő gyakorlati tapasztalatával irányította növendékeit az operai éneklés mesterségére. Elmúlt a két zeneakadémiai év is, és a végzős növendékek izgalommal készültek az évzáró vizsgára, ami hivatott volt eldönteni további sorsukat.



Ebben az időben jött Budapestre vendégszerepelni Yvonne de Treville, a párizsi Nagyopera világhírű primadonnája, aki a többi között a Lakmé címszerepét is énekelte. Vajon gondolt-e ekkor a növendékpáholyban feszülten figyelő Sándor Erzsi arra, hogy néhány hónap múlva éppen a Lakmé csengettyűáriája fogja őt is elindítani csodálatos töretlenségű művészpályáján? Amikor jó néhány évtized múlva feltettem neki a kérdést, így válaszolt:



— Nem, erre egy percig se gondoltam. Annyira lenyűgözött Yvonne de Treville művészete, hogy jelentéktelennek éreztem magam. Nem is reméltem, hogy egykor még a nyomába juthatok.



1905. június 5-én volt az operai vizsga, amelyen Sándor Erzsi Ofélia őrülési jelenetével és Astaroth csábdalával szerepelt.



 Erről a vizsgaelőadásról a Pesti Hírlap így írt:



„... Sándor Erzsi szép terjedelmű, friss, ezüstös csengésű hangja jól iskolázott és ügyesen kiképzett — olyan zajos sikert aratott, melyet bátran vehet szép operai jövő biztos zálogául.“



Sándor Erzsi éppen olyan szerénységgel fogadta a nagy sikert, mint egykor az édesapja a Hököm Matyi ünneplését. De sokáig ebben sem lehetett része, mert a drága pesti élet hazautazásra késztette. Édesanyjával — aki az operai vizsgára felutazott Kolozsvárról — összecsomagoltak és hazautaztak.



Otthon újra kezdődött a félbehagyott, megszokott élet. Délelőtt a háztartás munkájában való részvétel, délután nagy séták a Sétatér százados platánjai alatt, este pedig látogatás Farkas Ödönnél, aki ott folytatta kedvenc tanítványának az oktatását, ahol két éve abbahagyta.



— Nem énekelni kell Erzsi fiam — hajtogatta — hanem muzsikálni. Az emberi hang is hangszer, igaz, a legcsodálatosabb. Aki megtanul szépen muzsikálni, az mindig jól fogja használni ezt a hangszert.



Ebbe a néhány mondatba foglalta össze Farkas Ödön énekpedagógiájának egész sommázatát és azt senki jobban meg nem értette, maradandóbban el nem sajátította, mint Sándor Erzsi.



A kolozsvári nyári napok egyhangúságába egy levél vitt izgalmat. Az Operaház igazgatósága nevében Mader Rezső arról értesítette, hogy 1905. szeptember 1-től, havi nyolcvan korona díjazással az Operaház ösztöndíjas tagjául szerződteti és kéri, hogy ajánlatának elfogadása esetén, szeptember 1-én jelentkezzék az Operaház titkárságán.



1905. december 9-én lépett fel először az Operaházban: a Lakmé címszerepét énekelte. Ez a fellépés olyan sikerrel járt, hogy egyszeribe megoldotta az Operaház régóta vajúdó koloratúr énekesnői problémáját. A következő év június 10-én már a Varázsfuvola Éj királynőjét énekelte. Utána az Operaház rendes tagjául szerződtették, havi négyszáz korona fizetéssel.



Egymás után következtek a parádés koloratúr szerepek és minden újabb szerep újabb sikert hozott, újabb diadalt aratott. Ám ez a mély, szinte mezzé-színű korlátlan terjedelmű hang, ami játszi könnyedséggel birkózott meg a legigényesebb koloratúr-  szerepek kényes ékítményeivel, staccatóival, tágabb területet követelt magának. Lakmé, Éj királynője, Susanna, Donna Anna, Fiordiligi, Gilda, Valery Violetta és a többi nagyszerű koloratúr-szerep mellett ott találjuk Sándor Erzsi repertoárjában Desdemonát, Madame Butterflyt, Mimit, Mignont és a Turandot Liuját is. Önként vetődik fel a kérdés: miként tudott ilyen különböző hangigényeket támasztó szerepeket énekelni úgy, hogy annak következményeit meg ne szenvedje? Egyszerű a felelet. Először is a korlátokat nem ismerő természetes adottság, másodszor Farkas Ödön tanítása és végül az az alázat, mellyel Sándor Erzsi szolgálta hivatását.



Művészi és magánélete egyaránt ezt a célt szolgálta. Magánélete jóformán alig volt, ahogy sokasodtak a szerepei, már az addig is szűkkörű társasági életet a minimumra csökkentette, hogy minden idejét az operaházi munkának szentelhesse. Egyénisége, magatartása tele volt méltósággal, miként az illett a hangok királynőjéhez, ám sohasem volt gőgös. Tudott távolságot tartani, jelleme tiszteletet parancsolt, nemigen barátkozott és mégis a legjobb pályatársnő volt, aki valaha is átlépte a Hajós utcai művészbejáró küszöbét. Távol állt az igazgatói előszobák kicsinyes intrikáitól, mint ahogy távol volt tőle még csak a gondolata is annak, hogy idegenben keressen magának nagyobb gázsit és csengőbb hírnevet. Pedig párizsi és ostende-i vendégszereplései után az impresszáriók fényes ajánlatokkal halmozták el. Megmaradt magyar énekesnőnek, akinek itthon szánt hivatást a sors.



Az első világháborúban fáradhatatlanul járta a hadikórházakat, akárcsak Jászai Mari, és a dal mindent feledtető gyógyírjával igyekezett enyhíteni a szenvedők fájdalmait.



Ha röviden akarnók megfogalmazni ennek a nagyszerű asszonynak a jellemét, aligha mondhatnánk mást, mint azt, hogy művész volt és humanista a legnemesebb értelemben.



A világháború vége felé császári és királyi kamara-énekesnővé nevezték ki. El lehet tűnődni rajta, hogy ez, a bécsi udvari opera tagjaira oly sűrűn záporozó cím miért csak egy magyar énekesnek jutott osztályrészül? Ám, ha a Habsburgok medáliáktól duzzadó tarisznyájában csak egy olyan akadt, amit magyar énekes kaphatott meg, úgy bízvást Sándor Erzsi volt arra a legméltóbb. Huszonöt éves operaházi tagsága alkalmával az egész magyar zenevilág ünnepelte, s az ünnepségek fénypontja volt az Operaház előcsarnokában felállított szobrának leleplezése. (A szobor Sándor Erzsit Lakmé jelmezében ábrázolja.)



Vendégszereplést csak ritkán vállalt, de Kolozsvárra minden évben ellátogatott, hogy beszámoljon új szerepeiről annak a közönségnek, amelyiknek a lelkes biztatása támogatta, mint kezdő énekesnőt.



Még a Monarchia felbomlása után is eljárogatott énekelni Kolozsvárra. 1923-ban a kolozsvári Román Opera hívta meg vendégszereplésre: a Rigoletto Gildáját énekelte. Amikor az első felvonás előtt lejött a színpadra, ott találta az opera egész személyzetét, kit jelmezben, kit estélyi ruhában. Az egybegyűltek élén Pavel Constantin rendező üdvözölte magyar nyelven az illusztris vendéget. A második felvonás végén felállva tapsolta a közönség és elhalmozta virággal. Ez az ünneplés drágább volt Sándor Erzsinek minden eladdig kapott kitüntetésnél, hiszen a szülővárosa ölelte ismét a keblére.



1936-ban nyugdíjba vonult, de még többször elénekelte egy-egy kedvesebb szerepét. A második világháború idején teljesen visszavonult. Érzékeny lelke nem tudott megbarátkozni a barbárság mindent elöntő áradatával. Ebben a korszakban már nem volt mondanivalója.



A felszabadulás után még egyszer a nyilvánosság elé lépett. A Zeneakadémián rendezett önálló dalestet, s a hálás és nem felejtő közönség ismét olyan ünneplésben részesítette, mint egykor a kezdőt, a kolozsvári hangversenyen. Többé nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Életét 1962-ben olyan csendben fejezte be a haIál, mint amilyen csendes szerénységgel indította el annak idején csodás pályafutását.



A Sándor Erzsire való emlékezést nem fejezhetnék be méltóbban, mint Jászai Mari egykori szavaival:



»Nem üveghang ez, nem üres pohár csengése. Kristálykehely, amelyben tokaji bor gyöngyözik. Ez a csodálatos hang egy fülemüle énekét juttatja eszembe, amikor virágos tavaszéjen álmomban hallottam énekelni...«“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4522017-12-28 00:35:32

A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON-ban Sándor Erzsi hangjáról – többek között – ez áll:



„  … Ez a hang nem a koloratúra-énekesnők bravúros, de rendszerint kissé üres hangszere, hanem mélyen drámai fényű és erejű hang, mely a mély fekvéstől a legnagyobb magasságig (a magas é-ig) egyenlő tömörséggel csendül. Intenzitása, ereje rendkívüli, de legnagyobb ereje a pianók halk, páratlan finomságában rejlik. Az ő híres pianói zsolozsma-szerű áhítattal csendülnek meg, és áhítatos hatást váltanak ki a hallgatóból. …”



E megállapítást támasztja alá ez a felvétel is:



Verdi: Traviata - Sándor Erzsi


Lehár Ferenc • 6032017-12-27 23:36:03

MIKOR FOGADJUK VISSZA?



Dalos László írása:



Százhúsz éve született Lehár Ferenc





„Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.”



Lehár Ferenc mondotta ezt egy interjúban, Budapesten, 1941 végén, amikor már magával hozta — hogy Márkus Lászlónak, az Operaház igazgatójának átadja — új dalműve partitúráját.

 



Felmenőiben csakugyan képviseli magát szinte a teljes Osztrák—Magyar Monarchia; a százhúsz évvel ezelőtt, 1870. április 30-án született zeneszerző mégis mindig magyar állampolgár volt, és magyarnak vallotta magát. Az, hogy valaki úgy érzi, és ki is mondja: ő magyar — választás kérdése. Lehár mindig — Ferencnek írta és tekintette magát, ha Bécsben és onnét nyugatra Franznak írták is.

 



Bad Ischlben élt, házának fölirata: „Lehár Villa.” Bad Ischl Ausztriában van. Ausztriát 1938-ban bekebelezte a nácizmus. Lehár Ferenc, aki magyar útlevéllel jár-kel a világban, ezután mind többször látogat haza, Budapestre. És ahogyan Európát egyre inkább gyötri-kínozza a második világháború, ahogyan a hitlerizmus lábbal tiporja a jogot, az emberséget, az életet, a hetvenen túl járó mester a maga módján akar hitet tenni a szabadság eszméje mellett.



Az új mű, amelyről 1942-ben többször is nyilatkozik — egyszer éppen Gách Marianne-nak, nemrég örökre eltávozott, feledhetetlen pályatársnőnknek —, a Garabonciás címet kapja. Szövegírója Innocent Vincze Ernő. A mű háttere: az 1848-as magyar szabadságharc.  ... Mi ez, ha nem nyílt hitvallás?! A Garabonciás, amelynek egy negyede a Cigányszerelem dallamait használja föl, háromnegyede csupa-csupa új Lehár-dallam. 1943. február 20-án került az Operaház közönsége elé.





Lehár Ferenc a premier küszöbén ezeket írta a Magyar Színpad nevű műsorújság hasábjain:



— Szeretném, ha Józsi diák alakjával emléket sikerült volna állítanom azoknak a lelkes muzsikus garabonciásoknak, akik dalukkal, költő lelkűkkel mindig szolgálatában álltak a nagy eszményeknek; akik kóbor-bujdosásukban, lemondó, küzdelmes vándorlásukban mindig a legszentebbet szolgálták: hazájukat, nemzetüket, népük gondolatait. Szívemhez nőtt dalművem többi szereplője is, de Józsi diák alakjában és egy magyar költő verseire írt új dalaimban akartam elmondani, amit belülről mindig éreztem és érzek: magyar vagyok.

 



Bécs mindig magáénak érezte, dédelgette, megbecsülte. Tíz évvel ez előtt szobrot emelt neki. Ausztriában szinte nincs város, ahol ne viselné valamelyik utca ezt a nevet: Lehár-gasse...



Mi viszont magatartunk. Nem, az istennek sem vesszük tudomásul egy világhírű művész szívét, szavait, szabadsághitvallását! Nálunk röstellkednek a sznobok, hogy százhúsz esztendeje született egy magyar zeneszerző, aki dallamainak megszámlálhatatlan sokaságával csak örömöt adott az emberiségnek.



„Arra törekedtem — mondotta Lehár az említett Gách-interjúban,hogy melódiáimmal egy boldogabb világba vigyem az embereket. ...”



Ez aztán bűn a javából. Nincs is Magyarországon Lehár Ferenc utca!



 



Megjelent: Film Színház Muzsika, 1990. április 28. (34. Évfolyam, 17. szám)



(Tényleg nincs Lehár utca Magyarországon?)


Zenetörténet • 2142017-12-27 19:18:14

Z E N E I    L E V É L



Március van, s noha túl vagyunk a nemzeti ünnepen, a házakon ottfelejtett nemzeti zászlókat lobogtat még a csípős tavaszi szél. Figyelmünk a hazai zeneművészet fontos megnyilvánulásai felé fordul. Legelsősorban Bartók Bélára gondolunk, aki ezekben a napokban lett hatvanéves. Csak gondolatban ünnepelhetjük, mert messze van tőlünk, feleségével, Pásztory Dittával az ősz óta Észak-Amerika művelődési központjaiban él, szerepel, dolgozik — mit, hogyan, milyen eredménnyel, alig tudjuk, mert a háborús Óceánon át csak gyéren érkezik róla hír. Ö már rég nemcsak a miénk, hanem az egész világé, de talán épp ez-által ezerszeresen a miénk. Magyar büszkeséget, magyar reménységet jelent és jelképez a neve, de magyar tragikumot is abban az értelemben, ahogyan Ady a magyar Messiásokról énekelt. Ha szétnézünk zenei életünk fórumain, nemcsak Bartók személyét nélkülözzük. Alkotásaiból sokkal kevesebb van műsoron, mint nemhogy ilyen ünnepi évben, de egyáltalában illenék.



A «Csodálatos mandarin-t,» amelyet csodálatos véletlenek, akárcsak az ötvenéves évfordulón történt, most is lemarasztottak az Opera színpadáról — már nem is reklamáljuk. De keveseljük a többi téma-aggályosságoktól mentes, Bartók művek előadásait is. Pedig a belgrádi filharmonikusok minapi estjén bárki tapasztalhatta, hogy tud a Bartók-zene «hatni,» ha úgy játsszák, ahogy kell. ...



Neki magának, a mesternek egyelőre bizony nem tapsolhatunk. Némi kárpótlás, hogy örülhettünk e héten egy kiváló Bartók-követő megérdemelt, nagy művészi sikerének. Böszörményi-Nagy Béla* zongorázott e héten, a Zeneakadémián — nem túlzás és nem üres szólam, ha azt mondjuk: eszményien.



Csakugyan, mintha Bartók «ideális» portréjának élő modellje lépne elő a hangképzelet világából, ahogy ez a komoly és tiszta tekintetű, finom fiatal férfi a Steinway mellé ül s a legnagyobb, legmélyebb Bach- és Beethoven- művek előadásával remekel úgy, ahogy a világon bizonyára nagyon kevesen. Amíg a Zeneművészeti Főiskolán olyan művészek fognak tanítani, mint Böszörményi-Nagy, vagy mint Zathureczky Ede, — aki most indul el diadalmas hegedűjével Itáliába — addig nem lesz baj a magyar fiatalság zenei nevelésével. És ebben a vonatkozásban nem maradhat említés nélkül a nagyszerű Ádám Jenő. Legutóbb is a főiskolai ének- és zenekar élén oly lenyűgöző hatással szólaltatta meg Kodály Psalmus Hungaricusát, hogy soká nem fogjuk elfelejteni.

 



Lányi Viktor



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 21. (4. Évfolyam, 12. szám)



 



*Böszörményi-Nagy Béla (1912-1990), zongoraművész, egyetemi tanár.



1948-ban emigrált Kanadába, később az Egyesült Államokban élt. (Megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4512017-12-27 14:19:00

Képtalálat a következőre: „Sándor Erzsi szobra”



Sándor Erzsi szobra az Operaházban



A ZENE, 1931. 7. SZÁM:



SÁNDOR ERZSI



énekesnői működésének huszonöt esztendős évfordulóját ünnepelte meg a muzsikus világ, szoborleleplezéssel, szónoklatokkal és a m. kir. operaházban tartott díszelőadással.



Ritka eset, hogy valaki művészi kvalitásainak hervadatlan virágzásában érhet el hasonló, énekeseknél igazán kivételes jubiláris dátumot. Kolozsvárott kezdte meg énektanulmányait s Budapesten a Zeneakadémián fejezte be. Az évzáró vizsgán oly tüneményes sikert aratott páratlan csengésű hangjával, muzikalitásával és már akkor jelentős koloraturatechnikájával, hogy az Operaház rögtön tagjai sorába szerződtette. Lakmé szerepében hódította meg akkor a pesti közönséget és ma, huszonöt év után ismét a Lakmé címszerepében ünnepelte őt tomboló tapsokkal a jubileumi előadás ünnepi hangulatú hallgatósága. E két végpont között különböző korszakok különféle stílusok dalműveinek több, mint félszáz főszerepét játszotta. Sokoldalúsága valóban imponáló, ha elgondoljuk, hogy a múlt század divatos olasz operáiban (Lucia, Rosina) Verdi és Puccini dalműveiben, Mozart örökéletű gyöngyeiben, azonkívül Mayerbeer, Offenbach, Wolff-Ferrari és Strauss operáiban éppoly nagyszerű, felülmúlhatatlan volt, mint Erkel Bánk bánjában és Hunyadi Lászlójában. Sándor Erzsi azokhoz a kiválasztottakhoz tartozik, kiknél a természetnek pazar bőkezűségével adományozott hanganyaga mellé még nagyszerű színészi kvalitások is járultak.



Szobrának leleplezésére felvonultak zenei életünk vezető egyéniségei, hogy a jubiláló művésznőt köszöntsék. Radnai Miklós az Operaház nevében, Hevesi Sándor a Nemzeti Színház és Hubay Jenő dr. a Zeneművészeti Főiskola képviseletében tartottak ünnepi beszédet. Egymásután járultak még a művésznő elé Dömötör István, Jármay András, Tolnay Pál, Bognár Erzsi, Bárdos Artur, Dalnoky Viktor, Ráskay Dezső és Székelyhidy Ferenc; utóbbi Sándor Erzsi ujjára gyönyörű szavak kíséretében húzta fel a címeres aranygyűrűt, a színház magánénekeseinek ajándékát.



Nagy gonddal készült az Operaház a jubileumi előadásra, új díszletekkel, szerepcserékkel és felújított rendezéssel. Sándor Erzsi hangja ma is oly üdén, kristálytisztán csengett, mint negyedszázaddal ezelőtt. Laurisin Lajos, Maleczky Oszkár, Somló József, Palló Imre, Orosz Júlia, Gere Lola és Bársony Dóra tudásuk és művészi készségük javát állították a valóban gyönyörű előadás szolgálatába. Berg Ottó biztos kézzel hozta ki maradéktalanul a partitúra minden kvalitását. A közönség alig tudott betelni a mű szépségeivel és meleg szeretettel ünnepelte az est minden közreműködőjét.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4502017-12-27 13:29:43

Az operaénekesnő, akinek még életében szobrot állítottak:



Képtalálat a következőre: „Sándor Erzsi operaénekes”



Sándor Erzsi



(Kolozsvár, 1885.07.28.-Budapest, 1962.03.21.)



Papp Viktor az „Arcképek az Operaházból” c., 1924-ben megjelent könyvében a következőket írta róla:



„Operaházunk koloratur-primadonnája. A floriturák, grupettók, trillák, mindenféle zenei ékítmény mestere. A könnyed, csillogó, bravúros éneklés kápráztató fülemüléje. 



Jászai Mari mondta volt, hogy a koloratura mindig mesterien csiszolt, hidegfényű, velencei üres kristálypoharat juttat eszébe, de Sándor Erzsi hangjának kristálypoharában színültig tokaji bor van. A La Grange-ok, Wiltnék, Gerster Etelkák, Paulinék és Bianchik nagyhírű sorából való. Hangjának karaktere leginkább a Bianchi Biankáéval rokon, de abban különbözik tőle, hogy színmagyar zamatú, az erdélyi hegyek s székely erdők magyar csalogányaitól eltanult művészet.



1885. augusztus 28-án született Kolozsvárott régi, székely családból. Atyja, lokodi Sándor János, jobb módú iparos volt, de betegség s az ezzel járó anyagi bajok folytán üzlete tönkrement. Ős székely vér volt Sándor Erzsi édesanyja, Sebessy Róza, is. A szegénység az éneklést, a dalt nem szorította ki a családból. Az apának csengő tenor hangjához bársonyosan simult az anyjának tercelő kontraaltja. Sándorénak tizenegy gyermekük volt. Erzsi sorrendben a hetedik s Mariska (Környey Béláné) a tizenegyedik. A többi elhalt. A kis Erzsinek olyan csodálatos érzéke és füle volt az énekhangokhoz, hogy családi legendaként emlegetik. Három éves korában, mikor, édesapja valamit véletlenül hibásan énekelt, az apró leányka felkiáltással tiltakozott: — Tata, ez nem jó!...



„Böske“ folyton énekelgetett. Csattogott a ház kis torkától. Színielőadásokat rendezett, amelyek bizonyára fantasztikus, a gyermeki képzeletnek merész és naiv operái, vagy operettjei voltak. Ő komponálta hozzá az énekeket. A kótát az elemi iskolában tanulta meg, s már hétéves korában nyilvános színpadon szerepelt. A kolozsvári Nemzeti Színházban Szathmáry Árpád jutalomjátékára „Hököm Matyi“ került színre. A primadonna Sándor Erzsike volt, kinek felléptét a színlap élén nagy betűk hirdették. Olyan siker volt, hogy a színdarabot nyolcszor adták. elő. A következő néhány évet a tanulás foglalta el. Kitűnő tanuló volt. Elvégezte a polgári iskolát, s hogy kenyérkeresete legyen, tanítónői diplomát akart szerezni. Ez azonban nem sikerült, mert protekció híján kitűnő bizonyítványai dacára sem vették fel az intézetbe.



Majláth püspök Kolozsvárott „Szent Antal kenyérosztás“ elnevezéssel zenés miséket rendeztetett. Erre nagy énekkart állítottak össze, s a kar szóló énekesnője az akkor már elismerten szép hangú Sándor Erzsi lett. Nagyon érdekes, hogy a serdülő leánykának alt hangja volt, úgyhogy például Schubert "Ständchen”-ének legmagasabb hangját, a kétszer vonalazott g-t, nem érte fel. Ezeken a zenésmiséken tűnt fel a Sándor Erzsi hangja Farkas Ödönnek. Farkas Ödön nagyhírű s mindenki által tisztelt zeneszerző, konzervatóriumi igazgató és énekpedagógus volt. Az ő nevéhez fűződik Kolozsvár legértékesebb zeneélete. Folyton kereste, kutatta, tanította és irányította a tehetségeket. Ingyen! Sándor Erzsit is tanítványául fogadta,

s vele is úgy tett a szűkszavú, mogorva ember, mint társaival, magában értékelte a talentumát, de az elismeréssel és biztatásokkal fukarkodott. Három évig járt már hozzá, amikor egyszer azzal állított be az órára.



—- Igazgató úr, kérőm van, férjhez menjek-e?



A zárkózott muzsikus meglepődött a kérdésen, összeráncolta a homlokát, s valami olyasfélét mormogott, hogy jobb volna, ha bemutatná a hangját Budapesten. Úgy is történt. 1903 szeptemberében Sándor Erzsi édesapjával a fővárosba jött, s vizsgálatra jelentkezett a Zeneakadémián. Erkel Gyula ült a zongoránál, mint korrepetitor, s Mihalovich Ödön, Moravcsik Géza, Maleczkyné, Ábrányiné és Sikk tanár volt az ítélkező. — Mit hozott? — kérdezte szigorúan Mihalovich. — A „Donna Anna“ levéláriáját — válaszolt szorongva a leányka.



A tanárok e nagy feladatra meglepődve néztek össze. Szállt, csengett, szökkent a hang stílusosan, nemesen, úgy, hogy Mozart is meg lelt volna elégedve. A bizottság válasz nélkül bocsátotta el a fiatal énekesnőt, de meghagyta, hogy másnap jelentkezzek az Operaházban, mert ott is meg akarják hallgatni. Apja kíséretében kis, egyszerű, fehér ruhácskában jelent meg a próbán. „Hamlet”-ből Ophelia őrülési jelentét énekelte. A bizottság, egy-két véletlenül jelenlevő énekes, meg a színházi munkásszemélyzet elragadtatva hallgatta. Jöttek azonban a tanári kérdések:

— Tud-e poétikát, prozódiát, összhangzattant, zongorát. zenetörténetet? Biz ő nem tudott. — Mit tanultak hát? — kérdi erélyesen Mihalovich.



— Énekelni, — mondja szerényen a leányka.



Felvették az operaiskola első osztályába. Az első félév végén a „Sevillai borbély“ Rosina szerepében kitűnően vizsgázott, majd a második évben a végző operai növendékek közt Ophelia őrülési jelenetét énekelte. Ez a vizsga volt első nagy dicsősége. Az ismeretlen, jelentéktelennek tetsző leányka egyszerre művésznővé  nőtt. Pár perc előtt jelenésére várva, még elhagyottan ült a nagy kulisszák mögött, kijön a színpadra, Vasquez grófné bő, selymes ruhája csak úgy lóg vékonyka termetén, elkezdi áriáját, s mire elvégzi, övé az egész színház. Társai sok virágot kaptak, őreá senki se gondolt, neki csak egy jutott, egy fehér lótusz, melyet Berzeviczy Albertné dobott a boldog leány elé. Ez után a vizsga után évi 1200 koronával ösztöndíjas tagnak szerződtették az Operaházhoz. E mellett azonban mint harmadéves szorgalmasan tanult a Zeneakadémián, úgyhogy az év végére nyolc kolorataur szereppel készült el. Még iskolás növendék volt, mikor az Opera-közönség s a sajtó egyaránt egy új magyar, énekes tehetség feltűnését ünnepelte. Iskolai tanulmányait a „Bánk bán“ Tisza parti jelenetével zárta le.



Amint végezte a Zeneakadémiát, dr. Bosnyák Zoltán államtitkárhoz, az ismert színműíróhoz, ment feleségül s énektudásának tökéletesítése végett 1908-ban félévre Párisba utazott. Paris hódító művészlevegője nagy hatással volt a minden szép iránt fogékony fiatal lélekre. Énektudását Eugene Crosti, a híres énektanár, növelte. Paris után egymásután aratta Operaházunkban sikereit. Vera Violetta, Mignon, Dinorah, Ophelia, Lakmé, Éj királynője, valamint Melinda, Olympia, Giulietta, Antónia közismert hármas szerepe, Constanza, Donna Anna, Lucia, Gilda, Rosina után jön Csocsoszán, Mimi, majd annyi remek szerep, hogy oldalak kellenének felsorolásukhoz. Az egész koloratur-repertoárt egymaga látja el ma is. Legkedvesebb szerepének mind között „Az álarcosbál” Oszkárját tartja, mert abban „huncutkodni es csintalankodni lehet“, — ami lényének egyik kiegészítő vonása. A másik: őszintesége. Egyenes nyíltsággal mondja el, hogy nagy tanítómestere, Farkas Ödön. mindig bosszantgatta:



- Aki koloraturázik, őrült, vagy madár.



... Madár bizony. Operaházunk kincses torkú magyar madara. Óriási hangterjedelmének felső határa a három vonalas é, mellyel a világ minden színpadán első lehetne.



Sándor Erzsi olaszul és franciául is énekel, de a szövegmondása nem kifogástalan, ami a koloratura természetében gyökerező fogyatékosság. Színjátszási képessége hangjának rendkívüli értékével nem áll arányban. Újabban sokat haladt ezen a téren is. Koloratur szerepkörben különben a színjátszási modern „versimo” lehetetlen. Így legtöbb szerepében csak arra szorítkozhatik, hogy a zene és színészi feladatok közé szorított kiáltó ellentéteket diszkrét játékmodorral enyhítse. Műveltsége, irodalmi ismeretei figyelemreméltóak. Nagyon szeret olvasni. Kedvelt írója Dickens. Egész élete: ének és olvasás.



Művészetével a külföldön is elismerést szerezett a magyar névnek. „Művészi érdemei elismeréséül“ a király 1917 februárjában cs. és kir. kamaraénekesnővé nevezte ki. Jeritzával és Millerrel egyszerre. Ez volt az utolsó kamaraénekesi kitüntetés s az első és egyetlen eset, hogy magyar művész kapta.



Ahány külföldi művész Operaházunkban Sándor Erzsivel énekelt, mind az elragadtatás hangján szólt róla. Még a Zeneakadémiába járt,mikor a nagyszerű Arnoldson Sigriddel együtt énekelt a „Mignon”-ban. Másnap minden idők legnagyobb Mignonja a kis kezdőnek ezzel a dedikációval küldte el arcképét: „A la charmante et admirable artiste Mlle Sándor Erzsi avec les  meilleurs souvenire et sincère voeux pour un brilliant avenir.“ Titta Ruffo, a világ egyik legcsodáltabb baritonistája, Opera- házunkban a kulisszák mögött mindig hallgatta Sándor Erzsi énekét s vendégjáték-sorozata végeztével a „Hamlet“ után, búcsúzóra ezt a fényképet küldte magyar partnerének: „Alla mia Ophelia ideale alla cantatrice squisita e gentile Signora B. Sándor Erzsi con vivissima ammiratione”.



"Őrült"? Nem!!! "Madár"!



Aljabjev: A csalogány – Énekel: Sándor Erzsi


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4482017-12-27 12:29:59

Ritka eset, hogy a zene szerzőjének a neve mellett a hangszerelőé is szerepel. Nem tudom, kinek köszönhető ez a - sajnos, párját ritkítóan - tisztességes eljárás, Laurisin Miklósnak avagy a kiadónak-e, de úgy vélem, inkább Laurisin Miklós becsületességének. 


Bartók Béla szellemisége • 2582017-12-26 13:04:42

BARTÓK BÉLA : az én oldalam:



(Az egész zenei világ ünnepli most Bartók Bélát, a zseniális zeneszerzőt abból az alkalomból, hogy betöltötte hatvanadik életévét. A nagy muzsikus ez idő szerint óriási sikerrel hangversenyezik, feleségével, Pásztory Dittával együtt az Egyesült Államokban és New Yorkból kaptuk «Az én

oldalam
» anyagát. ...)





GYERMEKKOROM



Születtem 1881. március 25-én Nagyszentmiklós községben. Legelső zongoraóráimat édesanyámtól kaptam hatodik életévemben. Apámnak, aki egy földmíves-iskolát igazgatott, meglehetősen fejlett zenei képességei voltak. Zongorázott, műkedvelő zenekart szervezett, gordonkázni is tanult. Nyolcéves voltam, mikor elvesztettem. Halála után édesanyám, mint tanítónő küszködött a mindennapi kenyérért. Mivel még kilencéves koromban kisebb zongoradarabokat komponáltam, sőt Nagyszöllősön, 1891-ben, mint zeneszerző és «zongoraművész» a nyilvánosság előtt is szerepeltem. Igen fontos volt számunkra, hogy végre egy nagyobb városba juthattunk. Azidőtájt a vidéki magyar városok között Pozsonynak zenei élete volt a legélénkebb és ily-módon lehetővé vált számomra, hogy 15-ik évemig Erkel László (Ferenc fia) taníthatott. Közben szorgalmasan komponáltam Brahmsnak és a nálam négy évvel idősebb Dohnányinak erős befolyása alatt. Miután elvégeztem a gimnáziumot, a bécsi Konzervatóriumot tartották azidőtájt a zenei stúdium egyetlen komoly erődjének. Én azonban végül mégis Dohnányi tanácsát követtem és inkább Budapestre jöttem, ahol a Zeneakadémián Thomán Istvánnak a zongorában és Koessler Jánosnak a zeneszerzésben lettem a tanítványa





HARCOK



Műveim annakidején nagy ellentmondást keltettek Budapesten. A meg nem értésnek oka többek között abban is keresendő, hogy tökéletlen módon kerültek előadásra. Nem volt megértő dirigensünk, sem pedig megfelelő zenekarunk. Mikor a harc már nagyon kiéleződött, egynéhány fiatal zenész, köztük Kodály és magam is. 1911-ben egy Új Magyar Zeneegyesületet iparkodtunk alapítani. Azonban a célt nem érhettük el, minden törekvésünk meddő maradt. Ezért is, meg sok másféle személyes balsiker miatt 1912 táján visszavonultam a nyilvános zenei élettől. Nem egy, a mi viszonyainkhoz képest meglehetősen vakmerő utazást terveztem, de a világháború kitörése előtt csak egyet tudtam megvalósítani. Az 1917-es év határozott fordulót jelentett a budapesti közönségnek műveimmel szemben való magatartásában.



 



NÉPDALGYŰJTÉS TÖRÖKORSZÁGBAN



Tíz esztendővel ezelőtt a török hivatalos körök megkezdték városi zenekultúrájuk szervezését európai mintára. Azonban a török nemzeti zene kifejlesztése ügyében nem volt megfelelő tanácsadójuk. Felmerült tehát az a terv, hogy Törökország egyetlen politikai pártjának, a Halkevi-nak ankarai osztálya engem meghívjon. Két népdalgyűjtő út megrendezését ígérték, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára a magammal vitt hengerekre török népzenét vehessek fel.

 



Az első öt napra tervezett gyűjtőútnak betegségem miatt el kellett maradnia, de a másodiknak megvalósítását semmi sem akadályozta. A kirándulás technikai megoldása ez volt: a Halkevi megbízásából Achmed Adnan Bey zeneszerző kísért el, az ő feladata az énekesek faggatása és vallatása, továbbá a szövegek lejegyzése volt. A kiszemelt vidék Halkevi-fiókjait a központ utasította, tegyenek meg minden lehetőt segítségünkre, szállásoljanak el, gondoskodjanak autókról, szekerekről. Szorongó szívvel indultam útnak, mert török kísérőim nem sok jóval biztattak. Azt mondták, bizony hetekig kell a parasztokkal barátkozni, míg végre éneklésre bírja őket az ember. Dél-Anatóliába mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, mert arra felé van a «Yürüköknek» téli tanyája.

 



Először egy Osmaniye nevű faluba mentünk. Kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem, hogy végre a helyszínen gyűjthetek török népdalokat. A ház gazdája, 70 éves Ali Bekir oglu Bekir, nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem — persze csak tolmács útján — hogy habár foga nincs, mégis mindent meg rág és habár hetvenéves elmúlt, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Az öreg minden szabódás nélkül kint az udvaron rázendített egy nótára:

— „Kút pasa
çikti gozana ... „

 



Alig hittem fülemnek: Uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. ... Örömömben, mindjárt két teljes hengerre vettem fel az öreg énekét és játékát. (A török dallam magyar variánsa Hont-Füzesgyarmatról való: «öveg az ablakom, nem réz, Kin az én galambom kinéz.»)

 



Később elérkezettnek láttam az időt, hogy kényesebb kérdésekkel álljak elő az asszonyokra vonatkozólag. Hogy vajon az asszonyok másféle dalokat énekelnek-e, mint a férfiak?



— Óh, dehogy, dehogy is tudnának másokat — volt a rövid, de határozott felelet.



— Hát akkor, — így firtattam tovább — ugyebár, ezeket ők is tudják. Mert jó volna tőlük is hallani valamit.



Sok ümmögés után kisütötték, hogy az asszonyok állítólag még saját férjük előtt sem énekelnek, még férjük sem kérhet tőlük dalt, még ez sem illik. Be kellett látnom, hogy a férji jogoknál nagyobbra igazán nem tarthatunk igényt és csüggedten lemondtam minden további kísérletről. Pedig milyen kár. Mikor ott volt közvetlen közelünkben ugyanabban a házban, magának a házigazdának a felesége, nem is egy, hanem mindjárt kettő is belőle. …



 



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. április 4. (4. Évfolyam, 14. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2572017-12-26 00:13:22

 



ILLÉS ENDRE:*



KÉT KAPU  



1.



Nehezen, talán sohasem szakadhatunk el teljesen az ifjúságunktól. Mint a konok darázs, minduntalan visszatérnek a szülői ház szép vagy sebző emlékei.

 



A Tátra alján éltem gyermekkoromban falun, egy nagy lakásban, és egy elvadult, óriás gyümölcsöskertben. Testvértelen gyerek voltam, olyan magányos, mint akit kémcsőbe forrasztottak. Apám kevés szavú, befelé forduló férfi volt — munkája végeztével, amikor csak tehette, zenét hallgatott. Mindez nagyon régen történt. Abban a zárt, felvidéki faluban házi kamara játékra összegyűjthető muzsikusok nem akadtak, a rádió csak évek múlva tűnt fel — a mi muzsikánkat akkoriban egy nagy, tölcséres gramofon szólaltatta meg. Ketten hallgattuk a sebesen forgó, fekete lemezeket, estébe hajló téli délutánokon, nyáron néha éjfélig is, mindig kettesben apámmal.

 



Első tíz évem zenével van átitatva. Apám lemezgyűjteményére úgy emlékszem, mint egy kimeríthetetlen kútra. Mint egy szép, boldog, gyerekkori betegségre, amikor az egész világ lábujjhegyen körülvesz, és kedves szolgálónkká válik. Külföldi katalógusokból válogatta apám, amit megkívánt, s kemény dobozokban, postán érkeztek a távoli lemezek. Nem annyira az énekhangok vonzották, inkább a hangszerek, a nagy concertók, a zenekarral versengő magányos hegedűk és zongorák.



Ebben a nagy áradásban én magam jó ideig egy rövid, két-három perces dalt hallgattam legszívesebben, akkoriban hét-nyolc éves lehettem. A tölcséres gramofon kezelését, a lemezcserét apám rám bízta, s én egymás után háromszor-négyszer is újraindítottam kedves lemezemet, nem tudtam betelni a megszólaló sötét férfihangokkal, a dalból kiáradó, majd elhalkuló, de végül is csillapíthatatlan fájdalommal — apám mindannyiszor velem hallgatta.

A dal Bartók Béla gyűjtéséből való. A Magyar népdalok című vékony füzetet, amely 1906-ban jelent meg, s Bartók és Kodály első gyűjtését tartalmazza, az én kedves dalom nyitja meg. A lemez Bartók Béla első hanglemeze — természetesen ez is idegenben készült, hiszen idehaza Fráter Loránd, Fedák Sári és Király Ernő dalolt és „mulatott” a magyar lemezeken. Az én két dalosom Erdős Richárd és Venczell Béla volt, az Operaház két basszistája.



Hogy a Bartók-gyűjtéssel ismerkedtem, hogy első, szívemig futó zenei élményemet Bartóknak (és apám válogatásának) köszönhetem, ezt persze csak jóval később tudtam meg, de a régi lemez ma is szól még, apai örökségként sikerült megőriznem, kissé recsegve, kopogva, egyre távolabbról szól — de szól.



2.



Vidékről kerültem Pestre, faluról, majd egy nagyon messzi kisvárosból, hegyek közül, lobogó mohósággal. És rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek közvetítettek nekem. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, érzékszerveim kielégítésére. Színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, a Ligetben Anonymus szobrára, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra — és a város bőkezűen fogadott, Pest és Buda már kiheverte az első világháborút.



Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, a kézfogás az egyetem polgárává avatott, s két hét múlva már boncolhattam is az anatómiai intézetben. Egy kart boncoltam először, s amikor késemmel belevágtam, megborzongtam: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, sötét, merev dolgozószobájában.

Beleborzongtam, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón.

Nem akármilyen életet.



Író akartam lenni. És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek, árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom, a fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába az egyik nagy élményem. A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust. Hevesi Sándor remeklő rendezéseit — a Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem — Vajda Jánosról. Az utcán ismeretlenül köszöntem Móricz Zsigmondnak és Rippl-Rónainak, szembe jöttek velem az Andrássy úton. Móricz gyengéden fogta a bizonytalanul lépegető, már nagyon fáradt Rippl-Rónai karját. Közben megjelentek az első novelláim is. Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba írta hangverseny-beszámolóit, amelyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk.



És most jutottam el a forró maghoz.

A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével „I. hegedű-zongora szonátájá” játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora, tobzódó, megrendítő hangjait, és a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert.



Ez a merész, viharzó, kérlelhetetlen sodrású zárótétel, és előtte a ködbe borult, panaszos adagio, és még előbb a szonáta drámai indítása, az első allegro, a hegedű és a zongora egymástól elkülönülő komor monológjai — ez a szédítő, lenyűgöző szonáta volt az én igazi kapum, amelyen beléptem Bartók világába.



Később, jóval később, többször is hitetlenül faggattam magamat: hogyan történt, hogy nem botlottam meg a magas küszöbön. Vajon értettem-e? Vagy a rám törő hangokban, abban a váratlan fél-zaklatottságban csak elhitettem magammal, hogy értem? Tárgyilagosan akarok tanúskodni magam mellett s ugyanakkor magam ellen is.



Hogy láttam-e a szonáta alaprajzát, hogy kibontakoztak-e előttem az első allegro kontrasztjai, hogy meghallottam-e a harmadik tételbe beáramló új meg új dallamokat, felismertem-e az átalakuló régieket, követni tudtam-e a zongorát, amikor a gyászzenét megszólaltató adagióban visszafogja a hegedű sikolyait — nem, nyilván nem így hallottam akkor, először ezt a hegedű-zongora szonátát. Még Bartók sugalló, elhitető játéka, még Waldbauer fénylő, felejthetetlen hegedülése sem adhatta át a teljességet — a teljességnek legfeljebb a töredékét



De a szorongásom igaz volt. A hangok lassúdó-gyorsuló körforgásaiban a szédülésem igaz volt. Hogy megértettem szenvedélyes kétségbeesését és végül diadalmas feltörő örömét — igaz volt. Hogy ritmus-váltásaiban megéreztem világteremtő erejét — igaz volt.



Ez a túláradó szenvedély; hangnemeket kitágító kétségbeesés, elkeseredéssel erősített életszeretet, a kétségek robbanó, rohanó lezárása — ez a dionüszoszi zene rögtön hatalmába kerített, s már akkor este, a legelső felzaklatottságban, besodort a kitárt kapun Bartók világába, ebbe a hősiesen zord, férfias világba.

Persze még sok kapun kellett belépnem.



3.



Az első megértett, átérzett dallam — még a régi gyermekévekben — Bartók Béla dallama volt. Ő jegyezte le. Ő formálta számomra feledhetetlenné.

 



És amióta értelmesen hallgatok zenét, mindvégig ő volt a legmegrendítőbb, a legörvénylőbb zenei élményem. Hallgattam koncertjeit a két háború közt a Zeneakadémián, a Vigadóban. Kortársa vagyok a zongoraszonátáinak, a vonósnégyeseinek, a Cantata profanának, a csodálatos első és második zongoraversenynek, a kétzongorás, ütőhangszeres szonátának, a szívemhez nőtt nagy hegedűversenynek. Kortársként, már a megszületésük pillanatában, rögtön a bemutatókon, elfulladva ismerkedtem velük. És ez az ismerkedés máig tart.

 



Befejezhetetlen.



 



NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)



 



*Illés Endre (1902-1986), drámaíró, könyvkiadó igazgató, műfordító, műkritikus.



(Megj., A.)


Zenetörténet • 2122017-12-25 23:58:55

 



HÍREK AZ OPERAHÁZBÓL





Érdekes Don Juan-felújítást láttunk a héten. ... A halhatatlan Mozart halála évének másfélszázados fordulójáról ezzel a különleges fontosságú művészi vállalkozással emlékszik meg az Operaház s vele együtt az Operabarátok Egyesülete.



Ez a csodálatos remekmű, az «operák operáját,» a legnehezebb előadási problémák egyike volt mindig s az marad nyilván ezután is. Da Ponte Abbé, amikor hozzáfogott a librettóhoz, azt mondta:



„Dante poklára fogok gondolni ma éjszaka, amikor Mozart számára dolgozom.”…



Az Inferno borzadályát ki ne erezné a nyitány tragikus bevezető részének hallatára és



csoda-e, ha számos Mozart-magyarázó, zenei tragédiának hajlandó felfogni ezt a különös vígoperát. Amellett akadt nem egy kiváló szakértő, sőt, aki a Don Juan előadásához leginkább illő stílus-keretnek a — bábszínházát minősítette. Ez a két véglet. Közöttük hányféle lehetőség! Ilyen, semmi mással össze nem hasonlítható, önmagában külön világot jelentő alkotásnál egyedül üdvözítő színpadi értelmezést követelni, vagy erőszakolni, elméleti alapon, nem lehet, de nem is jogosult.



Ez persze semmivel sem csökkenti a mindenkori gyakorlati megvalósító művészi felelősségét. Ezt a felelősséget Rékai András elismerésreméltó bátorsággal vállalta, Rendezésében olyan utat választott, amely szerintünk ellenkezik a Mozart-zene lényegével. Ez a Don Juan-előadás Oláh Gusztáv rikítóan valóságszerű, démonikusan elvont színpadával, inkább a külső, mint a belső történésnek ad otthont, inkább a drámai gesztusoknak, mint a drámai hangulatoknak.



De meg kell adni, hogy tervét Rékai következetesen vitte keresztül a játékvezetésben és szervesen összehangolta Ferencsik János tehetséges karmesteri munkájával. Általában jól játszanak, de talán még jobban muzsikálnak ezen a Mozart-színpadon a szereplők, akik



Pataky Kálmán nemes stílusban énekli, gyönyörű hangú Don Ottavion kívül szinte valamennyien újak.  A címszerepet először alakítja Losonczy György. Meglepően finom érzékkel csiszolta hozzá súlyos baritonját a Mozart- stílushoz. Alakításába azonban a kelleténél több „jagói” vonás vegyült s kevesebb cinikus fölény, mint szerettük volna. Amilyen az úr, olyan a szolgája: a remek hangú Székely Mihály Leporellójában is főként az énekbeli kvalitások tündökölnek.

A nagyon finom, megható és a drámai kitörésekben is illúziót keltő Tamás llonka mint Donna Anna. Rigó Magda biztos föllépésű, muzikális Elvira. Gyurkovics Mária még kissé bátortalanul keresi a Zerlinához illő hangvételt. Hámory Masettója kifogástalan. A kormányzó szólamában Fodor János gyönyörű orgánuma nagy értéke az előadásnak.


 



Lányi Viktor



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. február 28. (4. Évfolyam, 9. szám)



*



Z E N E I    L E V É L



 



Set Svanholm, volt két estén Operaházunk ünnepelt vendége s megint elgondolkozhattunk azon, hogy zenei közönségünk mily biztos érzékkel tudja kiválasztani kedvenceit. Egyszer volt Pest-Budán Caruso-bukás, ma már ilyen félreismerés aligha történhetne meg. Az itt megforduló vendégművészek siker-skálája körülbelül egybevág a tárgyilagos kritika ranglistájával. Ha például olasz stílusú tenorról van szó, az operalátogatók többsége első helyen Giglit magasztalja, nyomban utána Pertilét. A Wagner-hősök élén az értékelésben Svanholm vezet s a közvélemény ítélete itt is telibe talál.

 



A ragyogó svéd hőstenor pedig minden divat-póz, minden reklám hajhászat nélkül viseli nimbuszát.



Régente — Istenem! Egy Burián körül micsoda viharok zajlottak. Amíg a kistermetű, tömpe-orrú művész különféle botrányok, hírlapi viták, lemondási komédiák után eljutott odáig, hogy csak ugyan fellépett és csodálatos művészetével elbűvölte a közönséget! Svanholm, akit Operánk régi-vágású törzslátogatói a felejthetetlen Burjánnal egy sorban emlegetnek, nem él ilyen eszközökkel. Sem ő, sem a közönség nem szorul «stimuláló szerekre.»



Svanholm jön, énekel és győz. Először is minden egyes szerepében «készen» hozza színpadra a hősi figurát. Akármelyik drámai színész megirigyelhetné az ábrázoló, sőt átváltozó-képességét. Mikor első évben itt volt, láttam, mint Siegmundot — karcsú, szálas, szőke, északi farkas-fi volt. Következő este tüzes-fekete, szenvedély-marta, érzékien dekadens Tannhäuser. Rá két napra az Aidában mintha egy fejjel megnőtt volna, olyan úri, katonatiszti délcegséggel viselte a fiatal egyiptomi tábornok vértezetét.



Mindez azonban keveset számítana, ha hiányoznék a külsőségek mögül a hang aranyfedezete. De Svanholm művészi nagyságát éppen a művészi és énekesi adottságok egylényegűsége, tökéletes belső harmóniája teszi. Wagner ilyennek álmodhatta az ő Stolzingi Walterét.



Amikor a mi kitűnő Losonczy Györgyünk, mint Hans Sachs a Mesterdalnokok zárójelenetében a nemes lovaggal megosztotta a költői dicsőség koszorúját, a nürnbergi „Fest wiese” ujjongó népével mindnyájan együtt lelkesedtünk. És jól esett éreznünk, hogy a fénykévéből hazai énekeseinkre: Osváth Júliára, Székely Mihályra, Maleczkyre. Tutsek Piroskára, Sárdy Jánosra, no meg legkivált a szép előadást mesterien vezénylő Failoni karmesterre is esett egy-egy sugár.

 



Lányi Viktor



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 7. (4. Évfolyam, 10. szám)


Lehár Ferenc • 6002017-12-25 00:51:47

 



LEHÁR FERENC VILLÁJÁBAN





Salzburgtól keletre, túl a Wolfgang-tavon, túl a Strobl nevű kisvároson, ahol 1945-ben, a béke első napjaiban Theo Lingent, a tüneményes filmkomikust választották polgármesternek; és még azon is túl, Bad lschlben, májusi szombat délután, vagyunk nyolcan-tizen, osztrákok, németek, belgák, magyarok, várjuk a cicerónét, hogy végigvezessen minket a múzeumházzá lett Lehár-villán. A ház kétemeletes, itt áll a sebes sodrású Traun folyó partján, küllemével a század- fordulót idézi.



A vezető késik. A pénztárban addig megvásárolhatjuk P. H. professzor kis brossúráját; benne németül, angolul és franciául a szerző Lehár-impressziói, amelyeket a Bad Ischl-i múzeumház meglátogatás közben szerzett.



Egy pillanatig belgának képzelem magam, beleolvasok a szövegbe, hogy megtudjam, milyen nemzetiségű volt Lehár Ferenc. (Ahogyan Bizet francia, Verdi olasz, Wagner német, Muszorgszkij orosz, Britten angol. ..) „Lehár naquit le 30 avril 1870 a Komorn en Slovaquie” ..



Nem, bárhogyan bogarászom is végig a szöveget (ha franciául, ha németül, ha angolul), nem tudhatni meg, hogy Lehár Ferenc zeneszerző: magyar. Ez a melléknév a hajdani monarchia második jelzőjeként sem szerepel a szövegben.

Tehát „Szlovákiában született,” írja a füzet szerzője; később a Lehár-keringők „bizonyos szláv elégiájáról” szól.



De megérkezett a vezető, elindulunk a földszint és a két emelet rengeteg értékkel zsúfolt szobáin át. Antik bútorok, festmények, szobrok, kristályok, porcelánok, gobelinek, szőnyegek, fényképek és emléktárgyak között.

Nekem (mert már nem belga vagyok!) az tűnik fel, hogy a lépcsőházban, a falon több tucatnyi, egyöntetűen bekeretezett, jobbára azonos nagyságú, egyszínű metszet függ: valamennyi valamelyik híres magyar történelmi festményről készült, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Székely Bertalan és mások műveiről. Vajk megkeresztelése ugyanúgy itt van, mint az Egri nők, mint Hunyadi László siratása vagy Zrínyi Miklós kirohanása.



Örülök a herendi vázának is, amelyet Lehár a Budapesti Filharmóniai Társaságtól kapott ajándékba. A gyönyörű egyedi darab a zeneszerző nevezetes operettfiguráit ábrázolja, színes égetéssel a fehér alapon.

Nekem itt és most a meleg ajánlású Puccini-fénykép is többet mond talán, mint másnak. Láttam a párját Torre del Lagóban, a Puccini-villában, a zongora tetején: a Puccininak dedikált, bekeretezett Lehár-fényképet. Most és itt is kiderül, mennyire becsülte az olasz operakomponista a magyar operett-szerzőt, mennyire tudta, hogy az a maga útján jár, s korántsem foglalkozik „Puccini- dallamok felhígításával,” ahogy ezt egyesek felületesen, de oly szívesen állítják.


Járunk a házban, hallgatjuk a cicerone tájékozott, kellemes, néha derűs, néha meghatott közléseit, várjuk, lesz-e szó Lehár magyarságáról. Nem, erről nincs szó.



A vezetés befejeztekor, megköszönvén a szívességet, lassú és nyilván kifogásolható németséggel szólalok meg:



— Szeretnék hozzáfűzni valamit az elhangzottakhoz. Azt, hogy ki milyen nemzetiségű, nem az dönti el, hol született, vagy mi a vezetékneve. Az ilyesmi: választás kérdése. Lehár Ferencről meg kell mondanunk, hogy — magyar zeneszerző. Nem azért, mert szülővárosa 1870-ben Magyarországhoz tartozott. Nem is azért, mert mi magyarok annak tekintjük. Nem! Ö vallotta magát mindig magyarnak. Szóban és írásban, a legnehezebb időkben is. Például 1942 őszén-telén, amikor hosszú időt töltött Budapesten, hogy a Magyar Operaháznak elkészítse a Cigányszerelem dallamvilágiból komponált operáját, «A garabonciást.» Ez a mű, amely 1943 februárjában került a közönség elé, az 1848—49-es magyar szabadságharcból merítette tárgyát. Lehár Ferenc akkor így, ezzel a történelmi színjátékkal tett hitet magyarsága és a szabadság gondolata mellett. A második világháború után pedig, mihelyt lehetett, jelentkezett a magyar külképviseletnél, hogy magyar útlevelét meghosszabbítsa.



Kérem önt, ezután erről is ejtsen szót a múzeum látogatói előtt. ...

 



Vezetőnk gondosan följegyezte az adatokat, és megígérte, hogy ezentúl ezekről is beszélni fog.



Valamivel később, a festői helyen fekvő Bad Ischl-i temetőben. Lehár Ferenc kriptája előtt, az első sorban Richard Taubernek, a kiváló tenoristának sírja. Tauber volt a főszereplője több Lehár-premiernek. Mind a ketten ugyanabban az évben hunytak el: Tauber 1948. január 8-án, Lehár október 24-én.



Bad Ischl, július.

Nem messze a Lehár-villától, a Lehár-Stüberl étterem művész-szobájában életnagyságú képek: Richard Tauber, Helge Rosvaenge, Elfte Mayerhofer, Lotte Rysanak fotója mellett ott van Tiboldi Máriáé is. A Fővárosi Operettszínház primadonnája szeptember 5-ig tizenkétszer lép föl a Cigányszerelem című Lehár-operett- ben, a Bad Ischl-i Kurhaus színpadán.


 



A Salzkammergut-Zeitung július 16-i számában megjelent kritika már tájékozottabb, mint a Lehár-villa ciceronéja: arról is tud, hogy: „a Cigány szerelemből, Innocent-Vincze Ernő szövegkönyvére készítette Lehár Ferenc  «A garabonciást» a mester tehát operabemutató ünnepeltje lehetett hetvenhárom éves korában.”

 



Az előadás műsorfüzete azt is közli, hogy a zeneszerző édesanyja — magyar. ..

 



(déel)



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.szeptember 19. (25. Évfolyam, 38. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2562017-12-25 00:13:37

 



A BARTÓK HEGEDŰVERSENY BEMUTATÓJA





Az 1944-es hangversenyévad méltó kezdeteként Budapest közönsége is megismerhette Bartók Béla legújabb nagyszabású és megrázó alkotását.



A hegedűversenyt 1938-ban fejezte be Bartók és az előadási jogot a Hollandiában élő Székely Zoltán kapta meg, aki a háború kitörése miatt nem vihette európai körútra a magyar zeneirodalom új remekét. A kéziratban meglévő partitúra egy fényképmásolatát sikerült megszerezni Szervánszky Péternek, a kitűnő fiatal hegedűművésznek és Magyarországon először Bartók szerzeményeit ö mutatta be a kolozsvári filharmonikus zenekarral.



Bartók Béla hegedűversenyében úgyszólván higgadtan összegezi mindazt a forradalmi újítást, amit ő hozott a magyar zeneszerzés történetébe. Találkozik benne klasszikus forma a legeredetibb és legmodernebb zenei álmok megvalósulásával. A szerző annak a kornak adja hű képét, melyben élünk a ma megfeszített küzdelme és gyötrelme szólal meg a zenekarban és a koncertáló hegedűszólamban. Egyéb kvalitásai mellett talán ez az oka, hogy annyira megtalálja az utat a közönséghez, a ma emberéhez, aki megérti a versenymű gondolatait, művészi és emberi mondanivalóját. A másik ok, ami könnyen hozzáférhetővé teszi ezt a kompozíciót: az egyetlen melódia tökéletes dallamossága, amit csodálatos fantáziával variál Bartók.



Az első tétel népdalszerű főtémájának variánsa a harmadik tételen uralkodó téma, a második pedig szép, lassú középrész, hatásos témaváltozatok, amely a szerző egyik legmelodikusabb kompozíciója. A háromtételes versenymű különben állandó fokozást mutat. A hárfa intonálja a darabot, majd rövid bevezetés után megszólal a hegedű töretlen vonalvezetésű szólója, amely azután egyre uralkodik a zenekar felett, annak ellenére, hogy úgyszólván egyenrangú szerepet játszik a magánhangszerrel. Hatásában és dinamikai erejében egyre emelkedik, hogy végül a harmadik tétel befejezésének hatalmas extázisában robbanjon ki. Bartók játszi könnyedséggel bánik a hangszerekkel, egyformán súlyt helyez a vonósokra és fúvósokra, éppen olyan gonddal csiszolta a zenekar hangjait, mint a szólistáét. Mondanivalójának közlésében, formába öntésében annyira emberi és egyúttal annyira zseniális, fantáziája korlátlan, kifejezésmódja szenvedélyes, mégis fegyelmezni tudja magát, szigorúan a nagy szellemek félelmetes erejével. Drámai alkotás a hegedűverseny, amelyben Bartók varázslatos, szuggesztív hatása leginkább érvényesül.



Szervánszky Péter előadásán érezni lehetett, hogy komolyan, becsületesen készült, de a pontosságon, tökéletes biztonságon, virtuóz tudáson túl megtaláljuk a lelket és értelmet is. Valóban, a mai muzsikusgárdában Szervánszky a legméltóbb interpretálója az új műveknek, így Bartók szerzeményeinek.



A Székesfővárosi Zenekart Ferencsik János vezényelte. Világosan, érthetően rajzolta meg a mű mondanivalóját, erős kézzel fogta össze a zenekart és nagyon vigyázott, hogy határozott formát adjon a kíséret kissé széteső bizonytalanságának.



A műsort Bartók Táncszvitje és Mozart Divertimentója egészítette ki.

 



N. M.



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1944. január 13.(7. Évfolyam, 3. szám)


Lehár Ferenc • 5962017-12-23 20:13:21

ŐSZINTE PERCEK A MOSOLYGÓ LEHÁRNÁL



AKIT SVÁJCBA, FRANCIAORSZÁGBA ÉS NÉMETORSZÁGBA HÍVNAK, DE KOMÁROMBAN SZERETNE VEZÉNYELNI...



 



Lehár Ferenc! A lélek gránit-nyugalma sugárzik a hetvenegy-éves zeneszerző arcáról. Éppen rádiózik, amikor felkeressük a Dunaparti szállóban. Az asztalon apró karácsonyfa, a szálló figyelmes kedveskedése.



— Hogy múltak az ünnepek, mester?



— Családi-körben töltöttem el a karácsonyt. Itt élnek Pesten unokáim és az első utam mindig hozzájuk vezet. Na, aztán persze «hivatalos minőségben» is jöttem. Márkus Lászlónak hoztam el a Cigányszerelem új partitúráját. Ez az operettem egészen új köntöst kap, Innocent-Vincze Ernő írja hozzá a szöveget és a verseket.



— Ha már az operettnél tartunk, miben látja a mester e műfaj hanyatlásának okát?



— Mindenekfelett a rossz librettóban. Higgye el, az operett újra visszanyerné régi szerepét, ha épkézláb szövegeket írnának.



Kitömött dossziét vesz elő fiókjából. Táviratok, ajánlott és expresszlevelek tömege.



— Látja, tudnak rólam mindenütt. Most Svájcba hívnak. Azután Párizsba utazom, ahol már ezernyolcvanadszor játszották a Mosoly országát. Majd Berlinbe kell mennem, hogy legújabb indulómat vezényeljem. Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.



Nem öröm például, hogy Tripolisz első színházának megnyitó műsorán a magyar Lehár Ferenc operettje szerepelt?



— Sokat van együtt magyarokkal a mester Bécsben?



— Igen. Egyébként Réthy Eszternek kirobbanó sikere van. Simó Margit pedig táblás házak mellett játssza operettjeim főszerepeit. Általában a magyar művészek mindenütt az első vonalban szerepelnek.



— Mi a véleménye a magyar filmekről?



— Őszintén megmondom, még egyet sem láttam, pedig hallottam, hogy nagy javuláson mentek át Pesten csak a Ninocskát láttam.



— És Garbo?



— Remek volt. Azt hiszem, mostani szereplése után nagy dilemmában vannak az amerikai filmesek, hogy vígjátékban szerepeltessék, vagy pedig drámában. Többet szeretnék moziba járni, ha több időm lenne. Legtöbbször reggel ötkor fekszem le, annyi munkám van, aztán rövid pihenés után, üzletembe megyek.



— Miért, az is van?



— Igen, Bécsben, zenemű-kereskedésem van.



— Kit szeret a mester a magyar írók közül?



— Harsányi Zsoltot.* Fel akartam keresni, de hallom, hogy szanatóriumban tartózkodik. Ezúton kívánok neki javulást baráti szeretettet



— Még csak egyet áruljon el, mester, mi a titka az állandó jókedvének és boldogságának?



— Megmondom. Az életet mindig úgy vettem, ahogy van és sosem csináltam olyan dolgokból problémákat, amelyekből nem szükséges. És azok közé a ritka emberek közé tartozom, akiknek csak igen kevés ellenségük van. És még egyet. Azért vagyok olyan jó erőben (lekopogja az asztal szélén), mert egész életemben dolgoztam.



— Mégis, ennyi siker és diadal után, mit szeretne megkapni még az élettől?



— Komáromban szeretnék egyszer vezényelni. Szülővárosomat hathetes korom óta nem láttam.



Még megmutatja legkedvesebb karácsonyi ajándékát a Székesfővárosi Zenekartól kapott herendi vázát, amelyen, nagy operettjeinek főbb jeleneteit örökítették meg.

Egy pillanatig még visszanézünk az ajtóból erre a vidám varázslóra és úgy érezzük, hogy a Mosoly országát nem is komponálhatta volna más, mint az örökké mosolygó Lehár.



 



Horváth Zoltán



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1942. január 2. (5. Évfolyam, 1. szám)



*Harsányi Zsolt (1887-1943), író, újságíró, műfordító, színigazgató.(Megj., A.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5902017-12-23 12:56:10

224 évvel ezelőtt született:



Déry Istvánné, Széppataki Róza (sz. Schenbach Rozália)



Jászberény, 1793. december 23. - Miskolc, 1872. szeptember 29.



UJ IDŐK, 1939.10.22.:



„Ki volt Déryné?



Írta: Balassa Imre



A Horváth-kert vén diófái alatt fogadkozó és sóhajtozó szerelmesek járnak. Szemük a fehér szoborra téved, elolvassák a fölírását és szórakozottan ismétlik: „Déryné ..." Sokkal többet nem is igen tudnak róla. Legföljebb még annyit, hogy színésznő volt. Híres színésznő. Régesrégen. De a budai sétatéren akadnak mÚlt századvégre emlékező idősebb dámák is, akik még nem felejtették el ifjú éveik kedves olvasmányát: Déryné bűbájos naplóját. Ez a szellemes asszonyi írás, amelynek minden betűje mögött egy elragadó egyéniség hangját, mosolyát, kedélyét érezzük, elfelejtve szunnyad a könyvespolcokon. A mai nemzedék nem olvasta a naplót. Herczeg Ferenc tündöklő darabját sem. Csak azt tudja, hogy lelkes honleányok, széplelkű magyarok fel akarják építeni Budán a Déryné játékszínt. Az úttörő színésznő, az első magyar  operaénekesnő és elbűvölő naplóíró élő alakját, küzdelmeit, korát, kortársait pedig érdemes visszaidézni a elfelejtésből. Nincs izgalmasabb regény, mint az ő élete: „Patyikás Rózikáé". Ahogyan földijei, a jó jászberényiek nevezték.



1799-ben, Nagypénteken este subás öreg parasztok állítottak be Schenbachné téns' asszony, az özvegy patikárusné házába, és illendőképpen megkérték az asszonyságot, engedné el a rigóhangú Rózikát a kőkereszthez, amelyik ott áll a nagy utca végén. Oda gyülekezik a nép a nagyhét minden estvéjén. Mivel pedig hallották, hogy a ház mögött, a magosra nőtt kaporban milyen szépen danol Rozika, azt akarják: ő énekelje elejbük a nagy könyvből, hogy „Álla az keserves anya..." Rózikát nagykendőkbe csomagolták és elvitték a fekete subások a nagy kereszthez, ahol ő énekelte ódon szöveggel a „Stabat Mater Dolorosát".



Három év múlva Pesten tanul már varrni-hímezni Rózika, egy katonatiszt özvegyénél. A főplébánia régens chorijánál lakik, Rothkrepf úrnál. Rothkrepf Gáborka, a később Mátrai Gábor néven híres zeneszerző, a játszótársa. Együtt lopódznak be a tündérvilágba: a theátromba. De milyen volt az a tündérvilág? Egy máig is álló, Károly-körúti sárga ház udvarán terpeszkedett a Hacker-szála, ez a rideg hodály, melyben gyalulatlan deszkapadokon szorongott a nagyérdemű közönség: mesterlegények, öregasszonyok, néhány lelkes diák. Pest kedvencei a német színészek voltak. Néhány faggyúgyertyával világították és télen sem fűtötték a széljárta, nedves termet. Ócska zsákvászonra vagy viseltes lepedőre pingálták a gyatra színpadképeket. Műkedvelőkből verbuválták a néhány főből álló „muzsikás-kart". Kötéllel fogták egy-egy szerepre a színészt, jóhangú szabólegényeket neveztek ki máról-holnapra énekesekké. A színpad olyan szűk volt, hogy uszályos ruhában a hősnő meg sem tudott fordulni. Maguk a színészek tudatlanok, ügyefogyottak. Összjáték, stílus, fegyelem nem volt. Romantikus hevületű nemes úrfiak, kisasszonyok, apostoli hivatást érző diákok keveredtek egybe dologkerülőkkel, féktelen hivalkodókkal, züllött sehonnaiakkal. Magyar színművet nem írtak. Gyatra fordításban játszottak még gyatrább fércmunkákat. Példaképük sem volt, senkitől sem tanulhattak. A fölfuvalkodott polgárok társadalma kitaszította őket. És a kevésszámú közönség arra kényszerítette a színészeket, hogy naponta új darabot játsszanak, kellő tanulás nélkül.



Ebbe a színészetbe, ebbe a szegénységbe került bele a 14 éves gyermeklányka. Rothkrepf bácsi tanította énekelni, miután már Jászberényben az édesanyja is tanítgatta, hárfakísérettel. Eredetileg alt-hangja volt, de özv. Schenbachné szopránt csinált az altból. Később elnevezték a világhírű olasz operaénekesnő után „magyar Catalaninak", mert a legmélyebb alt fekvéstől egészen a magas F-ig a legnagyobb könnyedséggel énekelt. A „Varázsfuvolában", Mozart remekművében, amelyet Pályi Elek színész „Tündérsíp" címmel fordított magyarra, az Éj királynőjét énekelte. De vállalta, mégpedig sikerrel, az alt szólamokat is. Kezdő kora óta játszott szubrettet, társalgó francia dámát, idős nemzetes asszonyt, komor tragikát. Olyan nagy színésznő és olyan énekes-őstehetség volt, hogy amikor a pesti német színházban vendégszerepelt, a bécsi Operába akarták szerződtetni. De ő, a magyar nyelv nagy szabadságharcának hősnője, visszautasította a szerződést, szekérre ült és visszament faluzni, télvíz idején, nyitott kocsiszínekben operát énekelni, árvízzel, betyárokkal, éhséggel, nyomorral küzdeni: egy hazájában hontalan nemzet öntudatát ébresztgetni, édes honi nyelvét bűbájosán szólaltatni. Miskolcon, a nyitott csizmadiaszínben énekelt, mialatt a hó beesett a tetőn és az énektől áthevült nyakára telepedett. Abrudbányán az istálló ott volt az úgynevezett „színház" végében, és este a legszebb áriába belebőgtek a bivalyok. Erdély felé három hétig hófúvásban vánszorog vele a szekér és majdnem éhen hal, mert az útszéli csárdákban nem kap egy falat ennivalót.



Kolozsvárott azonban egy fejedelmi város nagy kultúrája, szenvedélyes magyarsága, nagyúri bőkezűsége dédelgeti a színészeket. A gubernátorné, Jósika báróné, a Bethlenek, a Bánffyak estélyein, vacsoráin, ebédjein ünnepelt személyiség a magyar színész. Miskolcon és Kassán is hasonló szeretet, lelkesedés, becsülés öleli körül a magyar szó apostolait. Alkalmi költők forró versekben ünneplik Dérynét, és e köszöntő rigmusokat százszám dobálják le a nézőtérre.

 



Milyen volt? Középtermetű, majdnem kicsiny. Vöröshajú. A szája kissé nagy, az orra elrajzolt. Bámuló, tágranyílt szeme reá ragyogott az emberekre. Dióbarna volt ez a szem. Gyönyörű, keskeny, pici. lábacskája, szép keze, elbűvölően kedves beszédhangja rajongók seregét vonzotta köréje. Nem volt szépség. Bátran csúnyának is lehetett nevezni. Alakja jelentéktelen. De lényéből megmagyarázhatatlan, gyöngéd, törékeny báj áradt. Arcjátéka gazdag, mimikája megkapó, beszéde természetes. Úgy énekelt, mint a madár: természetes beszéd volt ez és magától értetődő, mint a napsugár. Jószívű volt, szerény, áldozatoskedvű és szemérmes. Sokszor csalták meg, sokszor fosztották ki. Mire nagy álma beteljesült, a vetés virágba szökkent, és 1837 augusztusában megnyitották Pesten a magyar szó állandó hajlékát, a Nemzeti Játékszínt, Déryné kövérkés, hervadó, öregedő asszony volt. Hangja nem csengett már régi fényében. Ő maga hagyta ott csüggedten, lemondóan a Nemzeti Színházat, amelynek színpadán akkor már új csillagok ragyogtak. Ment vissza vidékre. De a vidéki városokban, ahol a mostoha, idegen nyelvű és idegen lelkű Pest után annyiszor fogadták atyafiságos magyar szeretettel a vándorló színészeket, kietlenség várta Dérynét. A régi mecénások, barátok, szerelmesek, rajongók a temetőkbe költöztek ki, vagy önmaguknak élő öregemberek lettek. A gyorsan felejtett Déryné meghúzódott a férjénél, falun, egy gazdatiszti lakban. Később, mikor özveggyé lett, Miskolcon nyomorgott, egykori forró sikereinek színhelyén, mindenkitől elhagyatva, mindenkitől elfelejtve. Hetvennyolc éves volt, mikor kezébe vette a tollat. Szegény, egykor körülrajongott pici kezébe, amely megráncosodott, megvénült, mint ő maga. Betegen, dagadt lábbal, lélekzetért kapkodva, köszvényes ujjakkal írta meg az emlékiratok bűbájos három kötetét.



1872. szeptember 29-én halt meg. A miskolci „Nagyleány" sírkertben hantolták el. Ez a szegények temetője. Sírja szélén csak a nővére sírdogált, özv. Kilényiné. Egy szomszédasszony állt még ott, és szerszámjára támaszkodva a közömbös, öreg sírásó. A régi nagy miskolci esték közönségéből senki sem maradt, hogy elkísérje utolsó útjára a körülrajongott, körülimádott „kis Dérynét." A napilapok meg sem emlékeztek róla. Egyetlenegy régi újság halálozási rovatában olvashatjuk csak, három ösztövér sorban: „özv. Déry Istvánné, egykori színésznő, az úttörők egyike, 79 éves korában elhalálozott Miskolcon."


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4462017-12-23 11:51:49

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1978.09.22.:



Halász Péter írása:



Napihír: Budapesti jelentés szerint 83 esztendős korában meghalt Szedő Miklós operaénekes.



Szedő Miklóst ismertem személyesen, nem közelről, de egy interjú kapcsán, amelyet 1948 tavaszán készítettem vele, néhány nappal azután, hogy hazatért Brazíliából. Szedő, aki nemcsak operaénekes volt, de kitűnő orvos hírében is állott, a 30-as évek végén vándorolt ki Dél-Amerikába és 1948-ban tért onnan haza. Természetesen megkérdeztem tőle, hogy miért határozta el magát oly sok évi távolliét után a visszatérésre? Van egy brazil szó, mondotta, ami úgy hangzik, hogy „saodade". Annyit jelent, hogy: honvágy. A honvágy hozott haza.



Jól emlékszem rá: a hosszú interjúnak, amelyet a Reggel című lap közölt a Reggeli Levélrovatában, amelyet azokban az esztendőkben rendszerint én írtam, ez az idegen szó volt a címe: Saodade. Lehet, hogy rosszul ejtem, a brazíliai portugálban nem vagyok otthonos. A lényeg azonban ez volt, a cikkben is, a mondanivalóban és ez most a visszaemlékezésben is: a honvágy. Azt hiszem, hogy hazatérése után mint orvos kezdett ismét működni, úgy emlékszem, hogy bőrgyógyász volt. A kivándorlás előtti korszakában Budapest egyik legdivatosabb és legnépszerűbb orvosa volt, ami nem is csoda: olyan orvos, aki esténként vastapsos sikert aratott az Operaházban a Bohéméletben, a Pillangókisasszonyban, mint Pinkerton hadnagy, a Sevillai Borbélyban, végülis még Budapesten sem volt sok.



Szedő egyike volt a 30-as évek legdivatosabb énekeseinek és legdivatosabb orvosainak. Azután, eltelve bajsejtelemmel, vándorbotot fogott a kezébe, és elindult Dél-Amerikába. Ahonnan azután 1948-ban a honvágy hozta haza. Az a bizonyos „saodade”.



Minthogy ezután az interjú után többé nem találkoztam Szedővel, életének és sorsának későbbi alakulásáról csak kevéssé vagyok tájékozott. Úgy emlékszem például, hogy valaha, régesrégen, a felesége volt Lábas Juci, a fiatalon elhunyt, ünnepelt színésznő. Mondom, úgy emlékszem, de azért szerettem volna ellenőrizni emlékezőtehetségemet. Ilyenkor az ember a lexikonhoz fordul. Például az 1969-ben kiadott Színházi Kislexikonhoz, amelyben (úgy hinné az ember) szerepel minden prominens személyiség, akinek köze van, köze volt a magyar színházi élethez. Szedőnek köze volt. Hiszen nemcsak az Operaházban és a Városi Színházban szerepelt gyakran, de százszámra készültek a hanglemezei, rengeteg színes zenei estén, hangversenyen szerepelt. Szedő Miklós azonban nem található a Színházi Kislexikonban. Pedig Hont Ferenc és Staud Géza szerkesztette, és mindkettőjüknek tudnia kellett, hogy ki volt Szedő Miklós. De ha nincs a Színházi Kislexikonban, akkor csak megtalálom a „Ki kicsoda” című kötetben, amelyben igazán szerepelnie kell mindenkinek, aki Magyarországon valaki, és amelyet 1975-ben adtak ki, tehát 69-ben esett mulasztásokat jóvá lehetett tenni benne. Szedő Miklósnak Szedov után kellene logikusan következnie a „"Ki kicsodá“-ban, de nem következik. Szedov Leonyid Ivanovicsról viszont elég beszédes szakasz tájékoztatja az érdeklődőt, megtudjuk róla, hogy csillagászattal foglalkozik és a bolygóközi közlekedés problémáival. Szedő Miklósról azonban egy szót sem. Ne lett volna elég érdekes valaki ahhoz az 1970-es Magyarországon, hogy bekerüljön az 1975-ben kiadott „Ki kicsodá”-ba? Egy 1930-ban megjelent lexikonhoz kell visszanyúlni ahhoz, hogy rátaláljon az ember Szedő Miklós nevére, aszerint a lexikon szerint 1898 június 8-án (Megj.: Az évszám helyesen: 1896, ld. a 441. sz bejegyzést! A.) született Budapesten, a Zeneakadémián végezte tanulmányait és ott lépett fel, nagy érdeklődést kiváltón először, Kodály Zoltán dalaival. 1926-ban lett az Állami Operaház tagja. Az évszám körül vagy a lexikon téved — aszerint ugyanis az idei júniusban töltötte volna be 80. életévét — vagy a haláláról szóló budapesti hír, amely szerint 83 éves korában hunyt el. Az idézettnél többet azonban az 1930-ban kiadott lexikon nem közölhet Szedőről, minthogy akkor, amikor a lexikon nyomdába került, Szedő körülbelül 30 esztendős volt. De azért helyet kapott abban a lexikonban. A 69-ben és a 75-ben megjelentben azonban nincs helye.



Pedig talán ennyit mégis meg lehetett volna írni róla: kitűnő orvos volt, kitűnő énekes, nagy zenei kultúrával, kiváló szerepeket énekelt az Operaházban, számtalan hanglemeze volt forgalomban, kivándorolt az önkény elől és hazahozta Magyarországra a honvágy, mielőtt beteljesedett volna az ország fölött — a fordulat évét követően — az új önkény. Ennyit megérdemelt volna Szedov Leonyid Ivanovics után. Most már talán, hogy ő is, szegény Szedő Miklós, tájékozottabb lesz a csillagok világában, talán-talán kap néhány kedves szót annak a földnek lexikonjaitól is, ahová visszavitte a honvágy. A — „Saodade”...“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4442017-12-22 15:35:20

Itt érdeklődj, ill. próbáld megszerezni. De a zeneszámok nagy része - szerencsére - a YouTube-on is megtalálható.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4412017-12-22 10:44:50

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1984.09.22.:



KÖRFÜGGÖNY



…………….



Egy kis füllentés



S z e d ő  Miklósnak lemeze jött ki most, 1984 nyár végén; van rajta operaária. olasz dal, operettszám és duett (S z a b ó  Lujzával), sláger, tangó, magyarnóta. „Eklektikus” egy lemez, sokműfajú. Nem csoda, hiszen az 1978-ban elhunyt énekes — azonkívül, hogy orvos volt, dermatológus — mind a felsorolt zsánerben tevékenykedett.

Hallatlan népszerűség övezte az 1930-as években. Emlékszem, 1935-ben lehetett: szülővárosom Nyári Színházában vendégszerepelt Szedő A montmartre-i ibolya tenor főszereplőjeként, s azt a dalt, hogy „Nem sok, amire kérem," ötször meg kellett ismételnie.

Páratlanul jó szövegejtését tanítani lehetett volna; a nyílt és a zárt „e” hangot alighanem senki más énekes nem használta oly tévedhetetlen biztonsággal, mint Szedő Miklós.

Valamikor 1938 végén vagy 1939 elején Dél-Amerikába utazott, egy operaegyüttes hívta meg; ott élte át a második világháború éveit, 1948-ban tért haza. Még el-elénekelgette egyik kedves szerepét, A mosoly országa Szu-csong hercegét, ám az ötvenes évek elején valakik kitalálták: Sz. M. stílusa, éneklésmódja már a múlté; színház, rádió, koncertterem bezárult előtte.



Jó másfél évtizeden át — „csak” dr. Szedő Miklós volt, orvosi hivatását folytatta. A hatvanas évek második felében ismét „fölfedezték”: egyre-másra szólalt meg a mikrofon előtt, kedves, szellemes emlékeket mondott el. Hangversenyt is adott, túl a hetvenedik évén. 1971-ben egyszer mosolyogva ezeket mondotta

— Elárulok neked valamit ... Hamarosan hetvenöt esztendős leszek. A lexikonokban szereplő születési évszámom, az 1898 . . . hogy is mondjam ... füllentés. Mindig elhallgattam az életkoromból két évet: 1896- ban születtem ... Most már nem érdemes fiatalítani magamat, nem igaz?!

Szedő Miklós ártatlan kis füllentése túlélte őt magát: az új lemez borítója szerint is — 1898-ban született …



Dalos László



Szedő Miklós - Művészportré...



Szedő Miklós 1984-ben megjelent hanglemeze.



Tracklist 










































































































A1 Tiszta Csillagos Éj Volt
Composed By – Giacomo Puccini, Giuseppe Giacosa, Luigi IllicaLyrics By – Váradi Sándor

 
A2 Mattinata
Composed By – Ruggiero LeoncavalloLyrics By – Salver Béla

 
A3 Liliomszál
Songwriter – Dienzl Oszkár, Endrődi Sándor

 
A4 Szőkém, Kicsi Hamupipőkém
Composed By – Alfred Maria Willner, Robert BodanzkyLyrics By – Gábor AndorSongwriter – Lehár Ferenc*

 
A5 Ó Lányka, Ó Lánykám
Composed By – Lehár Ferenc*, Fritz Löhner-Beda, Ludwig HerzerLyrics By – Szenes Andor

 
A6 Kis Petrovom, Remélem Megbocsátja
Composed By – Bródy Miksa, Jakobi Viktor*Lyrics By – Martos Ferenc

 
A7 Mondjad Igazán
Composed By – Bródy Miksa, Jakobi Viktor*Lyrics By – Martos Ferenc

 
A8 Vágyom Egy Nő Után
Composed By – Lehár Ferenc*, Fritz Löhner-Beda, Ludwig Herzer, Viktor LéonLyrics By – Harsányi Zsolt

 
B1 Ma Önről Álmodtam Megint
Composed By – Alfred Grünwald, Kálmán Imre*Lyrics By – Szenes Andor

 
B2 Mia Bella Signorina
Songwriter – Eisemann Mihály, Szilágyi László

 
B3a Madonna Drága
Songwriter – Gyöngy Pál, Mihály István

 
B3b Dunaparti Randevú
Songwriter – Hajdu Imre, Zágon István

 
B3c Egy Dalt Keresek Régen Én
Songwriter – Buday Dénes, Szécsén Mihály

 
B4a Ha Egyszer Fáj A Szíve
Songwriter – Harangozó Antal, Sally Géza

 
B4b Nekem Már Elfogyott A Könnyem
Songwriter – Radó József, Szécsén Mihály

 
B4c Maga Nem Tehet Arról
Songwriter – Ilniczky László, Jerzy Petersburski, Zenon Friedwald

 
B5 Kubai Szerelmi Dal
Songwriter – Dorothy Fields, Herbert Stothart, Jimmy McHugh, Salver Béla

 
B6 Te Adtad Nekem Az Első Álmatlan, Szomorú Éjjelt
Songwriter – Kárpát Zoltán, Mezei Sándor

 
B7 Sárbogárd, Dombóvár
Songwriter – Mihály István, Robert Stolz

 
B8 Rákóczi Megtérése
Songwriter – Kacsoh Pongrác, Sassy Csaba, Pásztor Árpád*

 

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4402017-12-22 10:36:40

Szedő Miklós annak idején szinte minden zenei műfajban jeleskedett. Ezért is vált oly népszerűvé a széles publikum előtt. Örülök, hogy megemlítetted Kemény Egonnak az 1936. évi karácsonyi albumban szereplő tangóját, amelyet  Szedő Miklós is énekelt. Ahogyan az az alábbi lapban olvasható, Szedő Miklós előadásában egy másik Kemény Egon szerzeményt is közvetített a rádió. Ugyanezen műsor keretében elhangzott a "Ritka madár a szerelem"  is, amelyet Rózsa Annie énekelt.. A későbbiekben talán róla is ejtek néhány szót.



KIS UJSÁG, 1935.03.08.:



A „Budapest II.“ 1935. március 16-i, szombati műsorán:



 „17: Hanglemezek. 1. Brodszky—Harmat: Tisztelettel értesítem önt — foxtrott

(Triumph-együttes). 2. Kemény—Harmat: Egyetlen szerelmesem — tangó (Szedő Miklós dr.). 3. Buday—Harmat: Niagara — fox a „Sonja“ c. operettből (Rózsa Annie). 4. Warren—Harmat: Schanghai Lil (Szedő Miklós dr.). 5. Ábrahám: Az én fehér karomban — dal (Réthy Eszter). 6. Damith: Komédia- fox. 7. Kemény—Harmat: Ritka madár a szerelem — keringő (Rózsa Annie). 8. Szlatinay—Békeffy: Kis Conchitám (Triumph-együttes). 9. Herbert—Brown: Paradise (Pola Negri). 10. Glombig—Siegel: Wenn ein Torrero verliebt ist (E. Harten).“


A nap képe • 20182017-12-22 00:49:27

143 évvel ezelőtt, ezen a napon (XII.22.) született a pozsonyi születésű magyar SCHMIDT Ferenc, a későbbi Franz Schmidt, osztrákká lett zeneszerző.



(1874.XII.22 – 1939.II.11.)



 



Schmidt Ferenc (Franz Schmidt), zeneszerző, született: 1874. december 22-én Pozsonyban, a bécsi Conservatorium növendéke.



1892 óta a Bécsi Operaház tagja, először, mint csellista, azután, mint karmester.



Operái: Notre Dame (Bécs, 1914., Budapest, 1916.); Fredigundis.



Zenekari művei: 2 szimfónia, a másodikban igen szép variációs magyar témával.



TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKON adatai, 1929. 



*



Schmidt Ferenc, magyar zeneszerző, született: 1874. december 22-én, Pozsonyban.



Bécsben képezte ki magát zongora- és gordonkaművésszé; az udvari opera zenekarának tagja, majd a bécsi zeneakadémia tanára s 1910 óta igazgatója. Szimfóniáit a Filharmonikusok adták elő.



A Hugo Victor regényéből Wilk Lipóttal (németül, 1903-ban) írt «Notre-Dame» című operáját Bécs mutatta be, 1914. május 12-én; Berlinben 1918. április 11-én került színre. A Magyar Királyi Opera pedig 1916. december 14-én (a címszerepben Szende Ferenc és Venczell Béla váltakoztak; Esmeralda: Szókelyhidyné Marschalkó Rózsi.)



«Fredigundis» című operáját a berlini állami operaház hozta színre 1922-ben. 



MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 1931.



Shöpflin Aladár (szerk.) 



*



… […] A pozsonyi származású Schmidt Ferenc képzett és tehetséges zeneszerző. A bécsi konzervatóriumon tanult. A Hofoper gordonkaművésze lett. Felnőtt korában, néhány év alatt, zongoraművésszé művelte ki magát, számos zenekari koncerten szerepelt, mint pianista, sikerrel, végül búcsút mondott a Hofoper zenekarának, pedagógus lett. Több ízben került kombinációba neve a budapesti zeneakadémiával kapcsolatosan. Kompozícióira — szimfóniái nyomán — Schalk karnagy lett figyelmessé, ő adatta elő két év előtt Bécsben a «Notre Dame» című operát is, amelyet Schmidt huszonnégy éves korában, tizenöt év előtt írt. […] …



 



Részlet a „Magyar Figyelő” 1917/1. számából.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4382017-12-21 20:53:13

És, hogy sikert aratott-e a harmadik sz-betűs énekes előadása? Arról az alábbi cikkből értesülünk:



DUNÁNTÚL, 1933.03.07.:



„MOSOLY ORSZÁGA. Puccini és Verdi operák után ma este Lehár Ferenc legszínesebb muzsikájú operettjében lépett fel  S z e d ő  Miklós, a színház vendégtenoristája. Szu-Csongot énekelte, ezt az énekben és játékban egyaránt dekoratív, hálás szerepet. Szedő Miklós töretlenül szárnyaló hanggal, kitűnő, diszpozícióban szólaltatta meg Lehár már klasszikussá vált áriáit. Tenorjának lírai finomsága, hajlékonysága, színe és melegsége, fölényes technikai tudása valósággal lenyűgözte a közönséget. A vendégművészt, aki mint színész is eredeti, nagyszerű alakítást nyújtott, egész este lelkesen ünnepelték és a Vágyom egy nő után-t ötször isrnételtették meg. S z e n c z y Mária friss, átütő erejű, drámai színezetű hangjával és közvetlen játékával métó partnere volt Szedőnek.H a r c z o s Irén, a közönség kedvence kedvessége, U n g e r  István temperamentumos játéka és D a n i s  Jenő pompás figurája vittek teljes sikerre az előadást. A reprizt csaknem zsúfolt ház tapsolta végig.



(K)“



Ugyanebben a lapban olvashatók még a következő hírek:



Szedő Miklós a Luxemburg grófjában. Szedő Miklós, vendégszereplésével szombaton este a Lehár ciklus keretében a Luxemburg grófja operett kerül színre. Szedő Miklóst, az ország legkedveltebb operaénekesét sikerült megnyerni a Lehár ciklus végigéneklésére és így sorozatos ünnepi előadásokban lesz része a közönségnek.“



„A Luxemburg grófjának szombat és vasárnap esti (Szedő Miklós, felléptével) előadásai iránt oly nagy érdeklődés nyilvánul meg, hogy a bérlők helyeit csak szerda délig tarthatja fenn a színházi pénztár.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4372017-12-21 10:45:58

DUNÁNTÚL, 1933.03.05.:



Úgy élek Pécsett, mint egy szorglmas diák – mondja Szedő Miklós, akit az Erzsébet Tudományegyetemen avatnak orvosdoktorrá



Őszinte beszélgetés a legszebb hangú magyar tenoristával, aki Lehár és Offenbach ciklusban vendégszerepei a pécsi Nemzeti Színházban



A kávéházi márványasztalnál készül az interjú  S z e d ő  Miklóssal, a legszebb- hangú magyar tenoristával, aki mint az Erzsébet egyetem szigorló orvosa ideiglenesen pécsi lakos lett. A „bel canto“ fiatal mestere, aki most éli sikereinek és népszerűségének tetőpontját, mosolyogva mondja, hogy úgy él itt Pécsett, mint egy szorgalmas diák;

—Reggel nyolckor már a könyv mellett ülök, és ha nincs elfoglaltságom, ki sem mozdulók a szobámból.

—Mikor vizsgázik?

—A nyáron. Ha minden sikerül, akkor az ősszel már „cselédkönyves" leszek.

—És ha megszerzi a diplomát, orvosi prakszist akar folytatni?

Szedő tiltakozó mozdulatot tesz.

— Á, dehogy! Egyelőre nincsenek ilyen szándékaim.

Egy pillanatra elgondolkozik, arcáról eltűnik a mosoly és halk szomorúsággal a hangjában mondja:

~ Az, hogy megszerezzem a diplomát, régi lelki vágyam, és ígéretet is tettem erre szegény feleségemnek. De ő már nem érhette még ezt.

A legszebb és legtehetségesebb primadonnára, L á b a s s  Jucira, Szedő Miklós tragikus hirtelenséggel elhunyt feleségére emlékezünk most néma csendben.

Az újságíró újabb kérdésekkel próbálja elfeledtetni a fájdalmas emlékeket. Az elindulásról, az első siketekről beszélgetünk.

— A forradalom és a kommunizmus után, mint a Pozsonyból elüldözött Erzsébet Egyetem medikusa kerültem a budapesti mentőkhöz. Négy évig működtem ezen a pályán, mentő őrsvezető lettem és sok kitüntetést kaptam. Ä kollégák biztattak, hogy tanuljak énekelni, mért szép hangom van.  P e s t a  Frigyes újságíró barátom addig nógatott, míg egy szép napon jelentkeztem a nagyhírű énekpedagógusnál, K r a m m  e r  Teréznél,



Az első siker



— Mikor lépett először a nyilvánosság elé?

— 1922-ben volt az első koncertem, Nagy sikert arattam, szép kritikákat kaptam. A hangverseny után  B a s i l i d e s  Mária melegen gratulált, további tanulásra biztatott és szép jövőt jósolt. Ekkor már megjött az önbizalmam és egy év múlva a Zeneakadémián én mutattam be Kodály Zoltán Énekszó című művét. Nevemmel tele voltak az újságok és Krammer Teréz, a tanárnőm, aki még nálam is boldogabb volt, egyre ezt ismételte „köténnyel fogod keresni a pénzt édesfiam“.

Szedő derűsen felnevet:

— A kötény meglenne, csak a pénz nem hullik bele.

— Az operához mikor került?

— 1925-ben, mint ösztöndíjas növendék. W l a s s i c s ,  az akkori intendáns, a Cigánybáróban léptetett fel. Nagy drukkban voltam. Színésziskolába nem jártam és szokatlan volt nekem a rivalda. Édesanyám és öcsém eljöttek ugyan a bemutatkozásomra, de a nyitány után anyám azt mondta az öcsémnek: gyere,  fiam, menjünk haza, mert olyan botrány lesz itt, hogy elsüllyednék szégyenemben. A botrány elmaradt, Wlassics  pedig büszkén újságolta városszerte, hogy megtalálta azt a tenort, akit keresett. Rövid operaházi működésem alatt még a Bohéméletet és a Mikádót énekeltem.

Kényes kérdést kockáztatunk meg:

— Miért vált meg az operától és mi az oka a feltűnő mellőzésnek?

S z e d ő t  nem éri váratlanul a kérdés. Rögtön válaszol:

— Ez éppen olyan rejtély előttem, mint azok előtt, akik ezzel a kérdéssel ostromolnak, Amikor  R a d n a i  lett az operaház igazgatója, engem kihagyott a tagok sorából. Azt mondották, hogy túlzottak az igényeim. A Városi Színház kapva kapott az alkalmon és szerződéssel kínált meg. Én elfogadtam és a bezárásig tagja voltam a színháznak. Nyolcvan operában és operettben léptem fel. Szerénytelenség nélkül olyan repertoárom van, hogy egyetlen tenorista sem versenyezhet velem e téren. Világhírű művészekkel énekeltem és a vendégek mellett az operaház tagjai gratuláltak a leglelkesebben.  S a l j a p i n  barátságból tanította be a Szevillaí borbélyt és W e i n g a r t n e r  Felix, a világhírű karmester, aki a Szöktetés a szerályból-t dirigálta, az előadás után úgy nyilatkozott Németh Máriáról és rólam, hogy nem is merem megismételni. Mindezt csak azért említem, mert az operaház nem vallott volna szégyent velem.



„Az Operaháznak még ingyen sem kellek“



— Talán tárgyalni kellene Radnaival — vetjük közbe.

— Ezt is megtettem már, — mondja kissé keserűen. — Tavaly ugyanis több száz aláírással ellátott kérvényt adtak be az operaházhoz. Ezután beszéltem Radnaival, és hogy ne érhessen gáncs az állítólag túlzottan nagy igényeim miatt, önként felajánlottam, hogy félévig ingyen énekelek. Ennél többet nem lehet elvárni valakitől,  akinek a hangja a kenyere. Radnai azt mondta erre, hogy majd értesít a válaszról. Ez a válasz még mindig nem érkezett meg.

Ez a magyar tehetség sorsa. Elzárják előle az érvényesülés útját, ki tudja, milyen befolyások hatása alatt. Ezért vesztettük el Németh Máriát és Pataki Kálmánt, és ezért lesz külföldi énekes Szedő Miklós is, ha az operaház nem jut jobb belátásra. Mert a bécsi Volksoper már nem egyszer hívta Szedőt.


— Tavaly októberben a Mister Wut énekeltem Bécsben  B a k l a n o f f a l,  de fellépek a Traviatában és a Szevillaí borbélyban is. Svájci operaházakkal is folytatok  tárgyalásokat, hisz annyi magyar művész él odakünn, lehet, hogy nekem is ez lesz a sorsom — mondja halkan és zavartan néz ki az utca forgatagába, mint aki őszintébben szólott, mint ahogy szerette volna.

Beszélgetünk a rádiószereplésekről és a gramofonba éneklésekről.

- A rádióban a stúdió megnyitása óta énekelek. Első szereplésemkor egy kis apparátust kaptam, amire most is büszke vagyok. Gramofonlemezem pedig eddig több, mint száz forog már közkézen. A His Master’s Voice társaság legutóbb ötéves szerződést kötött velem. Németül is beénekeltetik velem a legkedveltebb áriákat és a divatos slágereket. Azt mondják, hogy a német lemezek is szép sikert arattak. Most legközelebb magyar sorozatot készítenek velem.

—- Mi volt az első lemeze?

— H e t é n y i – H e i d l b e r g  Édes gyere című dala. Érdekes, hogy ezt a régi lemezt most egy pécsi üzlet kirakatában is felfedeztem.



Pécs a magyar Svájc



— Ha már Pécs is szóba került, hogy érzi magát az új környezetben?

— Ne vegyék bóknak, vagy konvencionális frázisnak a pécsiek, de el vagyok bűvölve ettől a várostól. Úgy érzem magam itt, mintha Svájcban élnék. Az emberek, akiket eddig megismertem, kedvesek, szívélyesek és mind szereti a muzsikát, az éneket. Az egyetemen pedig szinte zavarban vagyok, mert a kollégáim olyan megkülönböztetett szeretettel vesznek körül.

—- Gyakran fogjuk hallani Pécsett?

— Azt hiszem, igen.  F o d o r  igazgató meghívását, hogy egy Lehár és Offenbach ciklusban lépjek fel, örömmel vállaltam. A színházi szereplésen kívül egy hangversenyt adok az egyetemi jóléti intézmény és a menza javára.

Még egy kérdés:

— Kit tart a legjobb tenoristának és mi a művészi hitvallása?

— G i g l i  az ideálom, az ő lemezeit, hallgatom reggel, este. A mesterségemről pedig azt tartom, hogy szív, lélek és folytonos tanulás nélkül nem lehet jó énekes senki sem.

A színháztól üzenetet hoznak Szedő Miklósnak, hogy megkezdődött a próba a Mosoly országából, amelynek főszerepét ő énekli. Szedő búcsút vesz, és közben nevetve jegyzi meg:

—Nagyon félék, mert tudom, hogy Szu-Csongot előttem már Székelyhidy és Szűcs László énekelték Pécsett. Én leszek a harmadik esz-betűs, de ki tudja, nem a legrosszabb-e?

A választ erre hétfőn este a közönség adja meg, amely bizonyára frenetikus tapssal győzi meg Szedőt arról, hogy a három esz-betűs tenorista közül az utolsó az első is lehet.



(kb)



Vágyom egy nő után - Dal a Mosoly országa c. operettből



Énekli: Szedő Miklós


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5882017-12-20 21:01:39

 



114 évvel ezelőtt, ezen a napon (1903. december 20-án) hunyt el  



ID. ÁBRÁNYI KORNÉL, magyar zenei-író, zeneszerző, zongoraművész és zenepedagógus. (1822-1903) 



E m l é k é r e



Id. Ábrányi Kornélt, a jeles zeneköltőt, művészt és írót 80-ik születésnapja alkalmából barátai, tisztelői és a fővárosi zeneintézetek képviselői meleg üdvözletekkel halmozták el. Sok évtizedig volt buzgó és hivatott művelője a magyar zenének s még ma sem pihen, fáradhatatlanul dolgozik a zene nagy mesterének, Liszt Ferencnek életrajzán.

Liszt Ferenc, akinek a magyar zene első sorban köszönheti világhírét, volt az ő példányképe s Ábrányi szerencsésnek mondhatja magát, hogy még ifjúsága idejében közelébe juthatott a mindeneket rajongással eltöltő lángelméhez.

Mint Liszt, néhány évet ő is külföldön: Bécsben, Párisban, Weimarban töltött, de megmaradt szívében, nyelvében magyarnak, hű maradt eszményéhez, a hazai művészet felvirágoztatásához
, zászlaján ezzel a jelmondással: «Magyarország művészi zenéje nem volt, hanem lesz!»



Az ő fellépte előtt csak hallgató-nóták, andalgók, toborzók, frissek voltak, rövid lélegzetű, csekély változatosságot nyújtó, mondhatni kezdetleges műformák. Ábrányi kezdte a szélesebb formákat, az aprólékos összhangbeli finomságokban jelentkező művészeti intenciókat.



Ő írta az első magyar szonátát is, ő adott példát nagyobb szabású, magyar stílű férfi karénekekre; ő dolgozott ernyedetlenül az 50-es, 60-as években a dalegyesületeknek és országos szervezésüknek felépítésén. Ő alapította meg nagy áldozattal az első magyar zenei szaklapot (sokszor az egész számot magának kellett írnia!), a zenei irodalomnak olvasóközönséget és írókat teremtett s ő vitte végbe azt a csodát, hogy egy németajkú s a külföld klasszikusaival eltelt nagytehetségű zenészt: Brand Mihályt, a magyar zene apostolává térített: Mosonyi Mihállyá.



Csekély zenei szakirodalmunk eladdig, csak Verseghy Ferenc, Fogarasy János, Bartay András, Mátray Gábor írásaiból állott. Abrányi lapjában és kisebb nagyobb önálló műveiben nagy tevékenységet fejtett ki; e tevékenysége nem szorítkozott az iskolás, száraz mesterségi részre (összhangtan), hanem a zenei esztétika, a magas felfogásból kiinduló tanulmányok, — behatolás a magyar nemzeti zene sajátosságába, — történelmi méltatás (Mosonyi, Erkel, Liszt életrajzai) stb., — mind emberükre találtak a törhetetlen lelkesedéssel dolgozó Ábrányiban.



Egész életének tevékenységét úgyszólván összesítette abban a 700 lapnyi könyvében, melyet 1900-ban a kormány megbízásából állított össze «A magyar zene a XIX. században» címmel. Bartay Edével ő alapította meg a zenészsegélyező és nyugdíj-egyesületet, úgyszintén részt vett az országos Zeneakadémia létrehozásában; emitt ép úgy, mint a dalegyesületek országos szövetségében mintegy húsz éven át Ábrányi volt a «titkár» szerény címével az intézmény, éltető lelke, a kinek kezén átment minden ügy.



Írói érdemeiért a Petőfi Társaság tagjául választotta. Zenekritikusi tollát Ábrányi még a legutóbbi években is ifjúi tűzzel forgatta; legközelebb megjelenendő művének, Liszt Ferenc életrajzának pedig most dolgozik a befejezésén.

 



Ilyen, munkában és eredményekben gazdag pályán érte meg Ábrányi születésének 80-dik évforduló napját október 15-én. Leginkább írókból és művészekből álló társaság üdvözölte e napon. Margitszigeti lakásán keresték föl tisztelői s az ünnepély a Margitsziget kis szállójának téli kertjében ment végbe, a hol az ünnepelt, ki jó erőben érte meg a magas kort, családja körében, neje, született Katona Klementina, az ismert nevű írónő és fiai, Ábrányi Kornél és Emil társaságában fogadta a tisztelgőket.



Először a Petőfi Társaság küldöttsége üdvözölte, melyet Bartók Lajos, Szana Tamás és Vértesi Arnold vezettek. Bartók mondta az üdvözlő beszédet. Ezután az Otthon küldöttsége lépett elő Rákosi Jenő s Csajthay Ferencz vezetésével és Rákosi szólt nevében. Lendvay Mártonné, a



Nemzeti Színház művésznője babérkoszorút nyújtott át. Az Operaszínház küldöttségének nevében Máder igazgató nyújtott át babérkoszorút; majd Zollner Béla olvasta fel az opera tagjai által aláírt díszes kiállítású üdvözlő iratot. Következett a Nemzeti Zenede küldöttsége; szónokuk Vajdafy Emil volt, aki átnyújtotta az Intézet alapító oklevelét, mellyel ez alkalomból három alapítványt tettek nevére. A budai zeneakadémia küldöttségét Juhász Aladár zongoraművész vezette. Sorra következtek ezután a Siposs Antal, Somogyi Mór és Kuliffay Izabella zeneiskolái s a mester számos tisztelője és jó-barátja járult eléje. Igen sok levél és távirat is érkezett az ország különböző részeiből: a magyar zeneszerzők társasága, az országos daláregyesület, a magyar zeneiskola, a vidékről számos művész, intézet és egyesület s a társadalom előkelői részéről, szíves üdvözletekkel, még sokáig tartó munkabíró frissességet és boldog életalkonyt kívánva az ősz írónak és művésznek.

 



Kereszty István.



VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1902.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4362017-12-20 17:15:41

Tiszta csillagos éj volt - levélária a Tosca c. operából



Rákóczi megtérése



Énekli: Szedő Miklós. 1936-ban megjelent Hungaroton felvétel.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4352017-12-20 08:51:00

Amikor Dr. Dalnoky Viktor, a kiváló diagnoszta is tévedett:



Képtalálat a következőre: „Szedő Miklós”



Dr. Szedő Miklós orvos, operaénekes



(Budapest, 1896. június 8. – Budapest, 1978. augusztus 19.)



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966.09.02., 35. SZÁM:



Négy évtized, sőt: több



A jubiláló dr. Szedő Miklósnál



Azért négy évtized, mert operaénekesként negyven évvel ezelőtt debütált a budapesti Operaházban, a »Bohémélet« Rodolphe-jaként. És azért több, mert koncertpódiumon már esztendőkkel azelőtt, növendék korában fellépett; ő mutatta be például, Kodály Zoltán »Énekszó«-ját, 1922. március 15-én.



Az »Énekszó« bőrbe kötött kis füzete azóta is egyik legféltettebb ereklyéje dr. Szedő Miklósnak. Első lapján, ceruzával írt sorok: »1922. márc. 15-én, Szedő Miklós merész vállalkozása és sikere napján. Kodály Zoltán.«



Amikor Kodály Zoltán nyolcvanadik születésnapján megint az »Énekszó«-t énekeltem — mondja dr. Szedő Miklós —, ez a tintával írt bejegyzés került a régi alá: »Ismétlés 1962. nov. 21. (még élünk) Kodály Zoltán«.



Orvostanhallgató volt s már a mentőknél dolgozott, amikor egy társaságban Pesta Frigyes meghallotta a hangját — valamit énekelt, csak úgy! — s bíztatta: tanuljon. Krammer Teréz, az Operaház jeles művésznője kezdte tanítani, 1921-ben.



— Nem sokkal később tagnak jelentkeztem a Fészekbe. Akkor úgy volt, hogy a jelentkezőnek, ha énekes volt, énekelnie kellett bemutatkozásul. Dr. Dalnoky Viktor — akivel később, már az Operában együtt énekeltem — ezt mondta, többek füle hallatára: »Keine Stimme, gar keine Stimme!« Évekkel utána egyszer odajött hozzám, átölelt s ezt mondta: »Tévedtem akkor! Te hőstenor vagy!«



Dr. Dalnoky Viktor alkalmasint ekkor is tévedett egy kissé, hiszen a — lírai tenorszerepek egész sorát énekelte el Szedő Miklós, Cavaradossit, Alfrédot, Almavivát, Don Ottaviót, Belmontét, Taminót, a mantuai herceget, Edgárt, Florestant, Nemorinót a Városi Színházban — hosszú évekre eltávolodva a fehér köpenytől. Édesanyja kérésére aztán ismét nekilátott és 1933-ban, Pécsett, megszerezte az orvosi diplomát. Akkor került a falragaszokra neve elé a két betű: »dr.«



— A szevillai borbélyban Tita Ruffóval is, Saljapinnal is szerepeltem együtt. A Traviatában Dusolina Giannini partnere voltam. S a herceget énekeltem azon a Rigoletto-előadáson, amikor Calli-Curci megbukott.



És igen sok operettet énekelt dr. Szedő Miklós a Cigány szerelemtől a Cigánybáróig, Szu Csongtól a Mikádó címszerepéig. »Nem sok, amire kérem . ..« — a Montmartre-i ibolya kedves dala szinte elválaszthatatlan a hangjától. A harmincas években igen sok hanglemeze készült.



Dél-amerikai meghívást kapott, s 1939 februárjában érkezett Brazíliába. Ott érte a második világháború. Kilenc éven át énekelt a rádiókban, hangversenyeken s temporada liricán, vagyis: operai szezonban, operai együtteseknél: Alfrédot, mantuai herceget, Cavaradossit. (Ez volt legkedvesebb szerepe, ebben lépett fel a legtöbbször.)



— Kilenc évi távollét után, 1948- ban tértem haza. Genovában szálltunk partra. Álltunk a vámnál rengeteg bőröndünkkel. Jött a vámos. Gyanakodva nézett útlevelembe, az volt beírva: operaénekes. »Sono tenore ungherese« — mondtam neki, s elkezdtem  Nemorino románcát: »Una furtiva lagrima«. Hallgatta, s minden csomagunkra krétajelet tett: Mehet! Semmibe bele nem nézett...



Dr. Szedő Miklós a Bethlen téri dermatológia főorvosa ma. Ősszel jubileumi hangversenye lesz a kamarateremben. Bachot, Pergolesit, Schubertet, Grecsanyinovot énekel majd, és ismét — négy dalt az »Énekszó«-ból. Az orvos-énekes. Nem csoda, ha emlékei között tallózva a másik orvos-énekes, dr. Dalnoky Viktor jut ismét eszébe. Egyszer Dalnoky éppen fogat húzott, s közben megkérdezte tőle Szedő: »Mondd Viktor bácsi, hány éves is vagy te tulajdonképpen?« A matuzsálemkorú Dalnoky letette a fogót. »Tizenkét év múlva leszek száz« ...



Amint ezt beszéli el, mosolyogva, megszólal dr. Szedő Miklós asztalán a telefon. A főorvos urat keresik.



Dalos László


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5872017-12-19 18:58:11

 



PÓTFELSZÓLALÁS, avagy LEPOROLNI, DE HOGYAN? 



«Ha több az idő, az operaházi sajtótájékoztatón talán ezt is elmondhattam volna ...

 



Kis papírlapra Petrovics Emil egy néhány hónapja adott interjújából másoltam ki két mondatot: „Nagyon sokan vannak, akik ma is úgy vélik, hogy nem kellene mást csinálnunk, mint leporolni Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv egykori előadásait. Szeretném, ha meg tudnánk győzni az érdeklődőket, hogy másképp is lehet operát nézni” — mondotta az Operaház igazgatója.



Minthogy magam is azok közé tartozom, akik Nádasdy Kálmánt és Oláh Gusztávot gyakran emlegették, emlegetik és emlegetni fogják, elöljáróban csak annyit: úgy érzem, az idézett két mondat között látszólagos az ellentét.



A leporolás pedig — megvalósíthatatlan.

Nevezetesen azért, mert a pornak nem volt ideje, hogy a két említett színházi lángelme rendezéseire telepedjék, azokat ugyanis oly hihetetlen gyorsasággal levették, szinte leradírozták operaszínpadunkról.

A por amúgy sem rakódott volna rájuk.

Ha alkotóművész a színész és a rendező — márpedig hitem szerint: az! —, remekműveket is hozhat és hoz létre. A remekmű viszont dacol az idővel, korral, izmusokkal, stílusokkal. És a porral. Mindig érvényes. Egy új és másfajta remekmű szomszédságában is.



Közismert példa: Kabos Gyula, mint Schneider úr a Hyppolit, a lakáj című filmben. Színészi chef-d’oeuvre. Megszületése után csaknem hatvan évvel ugyanúgy érvényes. Még ha más művész ma merőben másként játssza vagy játszaná is remekbe.

Nehezebb persze a színházi, az operai rendezések remekmű voltát bizonyítani. Itt és most
nem idézhetők fel. Az emberiség egyelőre nem talált föl olyan rögzítés-rendszert, amellyel évek vagy évtizedek múltán, amikor már nincs a színpadon, egy rendezés legmagasabb rangja is oly vitathatatlanul igazolható volna, mint a film puszta újrapergetésével Kabos Gyula színészi lángelméje.



Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, együtt és külön: rendezési remekléseket hozott létre. (O. G., külön: díszletremekműveket is.)



Elsősorban ők voltak azok — de hadd említsem a szinte soha nem említett, ősz oroszlánsörényű, nagyszerű Márkus Lászlót (egy ideig igazgatója is volt operánknak) —, akik úgy a harmincas évek elejétől, a korábbi rendezéseknél sokkalta magasabb szinten, újrafogalmazták az operai repertoár tekintélyes részét.



Oláh Gusztáv 1956-ban elhunyt. Nádasdy Kálmán pedig, akinek az lett volna a tiszte, hogy holta napjáig operát rendezzen, mert ehhez a művészethez ebben az országban ő értett a legjobban — néhány év múlva, a Trisztán és Izoldával, ezt abbahagyta, később megvált az Operaháztól, elmenekült a pedagógiába.

A repertoárnak pedig az a tekintélyes része, amelyet a kettejük neve fémjelzett, a sok rendezési remeklés, rettentő gyorsan levétetett, és új rendezésekkel helyettesíttetett. Valami izgatott igyekezet mintha mielőbb minél több plakátról le szerette volna vakarni — hogy nyomuk se maradjon — a két nagy operaművész nevét.

 



Csakhogy a régieket fölváltó új rendezések, színpadképek, véleményem szerint, nem bizonyultak méltónak arra, hogy az előttük járók saruszíját megoldják.



Magyarán és egyértelműen: a repertoár tekintélyes része nemhogy nem született újjá magasabb-rendűen — a nyomába sem léphetett Nádasdy és Oláh rendezéseinek.



Miért kellett a nagyon jót kevésbé jóval, vagy halványabbal olyan nagy sietve fölváltani? Ha egy adott pillanatban egy színház nem tudja túlhaladni a korábbit, akkor inkább őrizze, ápolja, tartsa fönn.



Nem a por lefúvása okából emlegetjük tehát a két zseniális operai alkotóművészt, hanem azért, mert remekléseik ebek harmincadjára kerültek. Ez az, amire nem volt szükség.



Persze, a köztes években, nem egyszer hallottam: „Ma már nem lehet úgy rendezni, ahogyan ők rendeztek.”



Tanításra méltó, antidialektikus mondat.



Mert egyrészt nemcsak hogy lehet, hanem kell: ugyanolyan egyetemes tudással, remeklésszinten, olyan zseniálisan.

Másrészt, ha élnének, ők sem rendeznének olyan eszközökkel, mint negyven vagy ötven évvel ezelőtt. Korszerűen rendeznének ma is. Csak zseniálisan.



Elmarasztaló hangsúllyal — még ha ez a hangsúly azokra esik is, akik „nagyon sokan vannak” — tehát nem Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv nevét kellene említeni, mert a por nem rájuk rakódott. Még haló porukban sem.



És azzal sincs mindig baj: hogyan nézünk. Azzal inkább, amit látunk.



Milyen örömmel néztük és láttuk Jurij Ljubimov Don Giovanni-rendezését, és — emlegessük, mert igen-igen emlegetnünk kell — Borisz Pokrovszkij Eljegyzés a kolostorban-rendezését.

Milyen különös: egyikük sem nevezhető éppen fiatalnak. Életkoruk szerint közelebb esnek Oláh és Nádasdy nemzedékéhez. A remek mívű operarendezés: nem generációs probléma. Sem Ljubimov, sem Pokrovszkij nem a személyi igazolványukban szereplő születési évszámukkal rendeztek és rendeznek.



Milyen örvendetes, hogy az ugyancsak már ezüsthajú Békés András egy idő óta fiatalabb, mint valaha, s a Traviata-, A sevillai borbély-, a Boleyn Anna-, legutóbb pedig a páratlan Mario és a varázsló-rendezéssel mintegy átlép egy köztes időn, és Nádasdy meg Oláh szellemujjára is tekintve, olyan intenzitással tölti meg az operaszínpadot, ahogyan valaha ők tették. Hagyomány és modernség remek dialektikája ez. Ügy érzem: folytatás.



Ha van valahol valamiféle operarendezői Walhalla — miért ne volna?! —, operaházi aranykorunk chef-d’oeuvre-einek két alkotója, ez az egymást annyira értő és egymás képességeit oly eredményesen kiegészítő két jó barát nyilván egyetértőn, sőt örömmel tekint le most onnét. Hangjukat is mintha hallanám: „Ez igen! Csak így tovább. ...”»

 



Dalos László



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988. április 30. (32. Évfolyam, 18. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4342017-12-19 18:00:16

Egy gazdag élet margójára: Erzsébet királynétól Rákosi Mátyásig …..



Dalnoky Viktor témájában viszonylag sok korabeli újságcikket idéztem, annak ellenére, hogy az énekestől hanganyagot nem sikerült találnom a neten. A "Muzsikalendárium" honlapon, a „Verdi-lemezek – 100 évvel ezelőtt“ címmel megjelent írásban viszont találunk egy bekezdést, amely utal arra, hogy létezik hangfelvétel, amelyen dr. Dalnoky Viktor is énekel:



„….



1902-től kezdve, amikor a Gramofon Társaság és később más lemezcégek is rendszeresen készítettek hangfelvételeket Budapesten, számos kiváló magyar énekes Verdi-interpretációja került lemezre. A zeneszerző népszerűségét is mutatja, hogy az International Talking Machine Company 1905-ben készült, Odeon márkájú lemezein 17 magyar Verdi-felvétel szerepelt. Az akusztikus hangfelvételi korszakban a Magyar Királyi Operaház tagjai közül többek között Krammer Teréz, Bárdossy Ilona, Maleczky Bianka, Szántó Lili, Arányi Dezső, Beck Vilmos, dr. Dalnoki Viktor, Szemere Árpád, Kertész Vilmos és Kertész Ödön vagy éppen az Operaház énekkarának Verdi-lemezei is eljuthattak a közönséghez. …“



Bárcsak akadna valaki, aki – ha birtokában van e kincset érő felvételeknek - a neten meghallgathatóvá tudná tenni őket!



Hanganyag híján azonban nehéz bemutatni, pláne megszerettetni egy zeneszerzőt vagy énekest.



Mégis miért írtam oly sokat e „megszólaltathatatlan“ énekesről? Azért, mert életét emberileg példaértékűnek tartom. Az a kilenc évtized, amelyben élt, súlyát tekintve akár kilenc évszázadnak is megfelel. Beleesett abba minden: az Osztrák Magyar Monarchia időszaka, majd annak felbomlása, vörös terror, fehér terror, az első világháború a Saint-Germaini „Békeszerződés“ számunkra katasztrofális következményeivel, majd a második világégés. Ezt követte a csaknem mindenkit rettegésben tartó és képmutatást kikényszerítő  Rákosi korszak. És dr. Dalnoky Viktor mindvégig – szinte élete végéig – rendületlenül dolgozott, művészként és orvosként egyaránt. Nem menekült külföldre, itthon maradt. Nem kiáltották ki háborús bűnösnek, és kényszerből sem volt besúgó. Csupán tette a dolgát becsületesen, jó szívvel, humorral. Számára a munka jelentette az életet.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5862017-12-19 16:32:50

 



61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el „az opera varázslója”



OLÁH Gusztáv, operarendező, jelmez- és díszlettervező.



(1901-1956)



 



SIMÁNDY JÓZSEF:

OLÁH GUSZTÁV EMLÉKEZETE 



Huszonöt évvel ezelőtt Oláh Gusztávot meghívta a müncheni Bajor Állami Opera, hogy tervezze meg a Hovanscsina című Muszorgszkij-opera díszleteit. Már a premier előtt álltak, amikor Oláh Gusztáv értesült arról, hogy Berlinben és Hamburgban lépünk fel hangversenyeken. Ennek tudható be, hogy Fricsay Ferenc, az akkori müncheni főzeneigazgató Takács Paulát meg engem próbaéneklésre hívott meg.



Fricsay Ferenc jól ismert, hiszen az ő javaslatára énekelhettem el 1946 nyarán az Állatkertben a Carmen Don Joséját, ezt is, majd 1947-ben azt az operaházi Carment is ő vezényelte, amelynek eredménye lett, hogy az Operaház szerződtetett. Neki tehát Münchenben nem volt arra szüksége, hogy meghallgasson. De az intendáns is szeretett volna megismerni, a rendezők is. A próbaéneklés jól sikerült, szerződtettek a Lammermoori Lucia tenorfőszerepének eléneklésére. Egy hónap alatt kellett megtanulnom az ismeretlen szerepet, amelyet itthon soha nem énekeltem, és — németül!



Schuldernek születtem, de egy szót sem tudtam németül. Oláh Gusztáv sietett segítségemre. Készített a német szövegből egy szó szerinti fordítást, és azt ceruzával beírta a kottámba. Ennek alapján összeállítottam magamnak egy kis német — magyar szótárt (ma is megvan!), és abból is tanultam. Oláh Gusztáv naponta kikérdezett, irányított, elmagyarázta a nyelvtani összefüggéseket. A próbaéneklés 1956. október 28-án volt, és — hála Oláh Gusztáv segítségének — december 8-ra, az első színpadi próbára, már tudtam Edgardo szerepét.



Oláh Gusztáv közben nagy sikert aratott a Hovanscsina díszletével, és már készült arra, hogy az 1957. évi veronai szabadtéri játékok Rigoletto- és Carmen-előadásának díszleteit tervezze. Ebben az ügyben egyszer elutazott, és visszafelé jövet, egy baráti családnál, Innsbruckban ebédelt. Onnét citromsárgán érkezett vissza Münchenbe. Elmondta, hogy igen érzékeny az epéje. És olyasmivel kínálták meg azon az ebéden, amit nem szabad ennie. De nem bírt ellenállni.



Fricsay Ferenc felesége diétára fogta, és egy hét alatt rendbe hozta. Eltűnt a sárga szín az arcáról. Oláh Gusztáv utána mégis kijelentette: nem vesződik tovább az epéjével, egészségesen akar hazatérni Budapestre, és a következő nyáron Veronába menni. Tehát megoperáltatja magát. Hiába vetettük ellene, hogy szerintünk teljesen rendbe jött, csak diétáznia kell. Féltettük a műtéttől, de ezt nem mondtuk neki. Ő, egészséges szeretett volna lenni.



Befeküdt a kórházba, 1956. december 17-én megoperálták, 19-én éjjel meghalt. Az-az orvos, aki akkor éjszaka ügyeletet tartott, nem volt jelen a műtétnél. Amikor Oláh Gusztáv rosszul lett, injekciót adott neki. A frissen műtött betegnek százhúszat vert a pulzusa. Oláh Gusztávnak egyébként mindig igen szapora volt a pulzusa, rendszerint száztíz. Tudták, hogy Oláh Gusztáv kapcsolatban van Barabás Sáriékkal. Őket hívták föl éjszaka. Barabás Sári férje, Franz Klarwein, rohant be a kórházba, az ő szeme láttára hunyt el Oláh Gusztáv, akinek a szíve nem bírta a nagy megterhelést.



Amikor meghallottam a halál hírét, valósággal üvöltöttem a kétségbeeséstől. Rendkívül sokat köszönhettem Oláh Gusztávnak. Annak idején tőle tanultam meg «A bolygó hollandi» Erikjét. Ö volt a rendezője annak a «Lohengrin»-nek, amelybe 1947 karácsonyán beálltam, ő faggatott ki 1952 nyarán Bánk bánról alkotott elképzeléseim felől, ő osztotta rám Erkel operájának címszerepét, ő rendezte azt az egész pályafutásomra döntő előadást 1953-ban. Oláh Gusztáv győzött meg arról, hogy «A varázsfuvola» Taminója nekem való szerep. 



Oláh Gusztáv abszolút művész volt: festő, díszlet-tervező, rendező, kosztümtervező és kiváló muzsikus: zongoraművész. Feleségemmel, Jutkával együtt többször meghívott a lakására. Ilyenkor egész délután zongorázott. Én énekeltem Schubert, Brahms vagy Richard Strauss valamelyik dalát, ő kísért zongorán. Mert zongorakísérőnek is kiváló volt. Egyszer, egy ilyen alkalommal énekeltette el velem Tamino áriáját, ennek következménye lett, hogy 1956. január 27- én, Mozart születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, elénekeltem «A varázsfuvolát.»



Oláh Gusztáv december 19-én halt meg. A ránk szakadt gyászban, abban a szörnyű lelkiállapotban kellett december 21-én a Lammermoori Lucia premierjét elénekelnem. Negyedszázada ennek. Oláh Gusztáv, a páratlan művész és jó barát huszonöt éve nincs többé, huszonöt esztendeje hiányzik fájdalmasan. ...



 



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981. december 19. (25. Évfolyam, 51. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4332017-12-19 09:08:57

Dalnoky Viktor az alább leírt balesetet kereken 6 évvel élte túl.



1955-ben, a SZABAD NÉP február 15-i számában a következő, rövid hír jelent meg:



Meghalt Dalnoky Viktor, az Állami Operaház örökös tagja

Dr. Dalnoky Viktor, az Állami Operaiház örökös tagja február 13-án este 89 esztendős korában elhunyt. Évtizedeken át az Operaház együttesének kiválósága volt, különösen buffo-szerepekben nyújtott kitűnő alakításokat a nagy humorérzékkel és kitűnő színészi képességekkel rendelkező baritonista. Dr. Dalnoky Viktor régi művészcsaládból származott. Atyja, Dalnoky Béni, az Operaház alapításától kezdve sokáig mint kitűnő tenorista szerepelt első dalszínházunk színpadán. Dalnoky Viktor fogorvos is volt és csaknem haláláig folytatta gyakorlatát. Temetéséről később történik intézkedés. (MTI)“



Majd a NÉPSZABADSÁG 1955.02.20. számában az alábbi pár sor:



Eltemették Dalnoky Viktort

Pénteken a rákoskeresztúri temetőben nagy részvéttel kísérték utolsó

útjára Dalnoky Viktort. Az Állami Operaház több nagynevű művésze búcsúztatta a nagymúltú énekest. Beszédet, Kálmán Oszkár, az Operaház örökös tagja mondott. (MTI)“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4322017-12-19 09:05:22

VILÁG, 1948.07.07.:



Az örökifjú operaénekes veszedelmes rögtönzése a Nemzeti Színház előtt



(Részlet)



„Dr. Dalnoky Viktor, az országos hírű, nagymúltú operaénekes, örökifjú. Rendkívül rugalmas és kettesével ugrálja át a lépcsőket. Mindenki csodálja bámulatos életerejét, energiáját, jó humorát.



Dalnoky Viktort legutóbb baleset érte. A Rókus-kórbázba szállították. Meglátogattuk a kiváló énekest és megtudtuk, hogy a Nemzeti Színház előtti nagy forgalomban történt a baleset.



— Bevallom, én vagyok a hibás — mondja Dalnoky dr. — Mentem haza az Amerikai út felé és leugrottam a villamosról. Egy autó, amelynek vezetője nem számíthatott az én »rögtönzésemre«, elütött, Nagy ütést éreztem és amikor eszméletemet visszanyertem, azt láttam, hogy nagy tömeg áll körülöttem.



 — Balkezemet — mutat Dalnoky dr. bekötözött balkezére — egy kicsit szétroncsolta az autó számtáblája, Napokig rettenetes fájdalmakat okoztak a sebek. Medencecsontomon is megsérültem és természetesem fejemen is.



Hamar híre ment a városban a népszerű Dalanoky Viktor balesetének.

Rózsahegyi Kálmán nyit be a szobába. Korholja Dalnokyt. Már az ajtóból ezt kiáltja:



— Fiatalembernek érzi magát! Ugrál a robogó villamosról! 85 éves ember!



Csak 83 — igazítja helyre nevetve Dalnoky.



A professzorok azt mondják, hogy »Viktor bácsi nagy adag szerencsével úszta meg a rögtönzést«. Történhetett volna ez rosszabbul is. A jókedélyű művész is tudatában van »csínytevésének«.



..................



— Sérült balkezemmel legalább egy évig nem tudok fogorvosi prakszist folytatni. — kesereg most Dalnoky. — És a nyáron nem léphetek fel, pedig a szabadtéri színpadon a Cigánybáróban Zsupánt játszhattam volna, a Sevillaiban Bartolót. Hát ezekből a fellépésekből már nem lesz sem. Mit tehetek? Clarisse nővérrel, mutat az ápolónővérre, aki nagy szeretettel ápol s azonkívül rendkívül muzikális, duetteket énekelünk. Tegnap Mendelssohn-duettet adtunk elő szép sikerrel.



……………..“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4312017-12-18 14:55:26

Ne téveszd össze a naturalistát a naturistával!  :-)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4302017-12-18 14:40:33

A mesterséges intelligencia öntudatra ébredése ….



Ha már Dalnoky Viktorral kapcsolatban a humorról szóltam, hadd javítsam ki a 427. sz. bejegyzésemben „A királyné fogai“ cím alatt bemásolt rész utolsó sorát. Az utolsó mondat eleje helyesen így kezdődik: „Ne féljen ….“ Az elírás – hadd ne idézzem – a pdf. formátum automatikus szövegátalakítójának a bűne. Nem vettem észre, nem helyesbítettem. Mindenkitől, de mindenek előtt Erzsébet királyné udvarhölgyétől – annak halála után is - elnézést kérek.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4282017-12-18 12:44:54

Ez alábbi történet is Dalnoky Viktorhoz kapcsolódik: :-)



 „EGYEZŐ JELENSÉGEK



Karinthy Frigyes a siófoki strandon lubickol, de örömét nagyban rontja egy fiatalember, aki rettentő hamis hangon operaáriákat énekel a vízben. Az író únja már a műkedvelő tenoristát és odamegy hozzá:

— Pardon kérem, nem Dalnoky Viktor doktorhoz van szerencsém?

— Óh, nem, mester — mondja megtisztelve az ifjú — én csak szegény naturalista vagyok. De talán emlékeztetem önt Dalnoky Viktorra?

— Tökéletesen — felel Karinthy. — Tudniillik, amikor ön énekel, az az érzésem, mintha a fogamat húznák.

Ehhez persze tudni kell, hogy Dalnoki Viktor, az operaház tagja, fogorvos civilben.“



(SZÍNHÁZI ÉLET, 1930/34. SZÁM)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4272017-12-18 01:00:33

VILÁG, 1947.03.29.:



ERZSÉBET KIRÁLYNÉ, PUCCINI, BURIÁN



A jubiláló Dalnoky emékezik régi időkről



Fiatalos rugalmassággal, mosolyogva jelent meg ma délelőtt az Operaház színpadán egy énekművész, hogy részt vegyen a »Sevillai borbély« próbáján. Ez az énekes fél évszázad óta működik az Opera színpadán. Most 81 éves. Dalnoky Viktorról van szó, aki március 30-án énekel ismét az Operaházban, ahol az ő tiszteletére rendezik — jubileuma alkalmából — a Rossini opera előadását. A másik jubiláns: Bársony

Dóra. Elképzelhető, hogy dr. Dalnoky Viktor milyen sok történetet tud mesélni azokról az időkről, amelyeknek tanúja volt. Készül is a könyve »Száz év« címmel, amelyben mindent megír. Megkértük, meséljen el egy-két történetet a mi olvasóközönségünknek is.



A királyné fogai



— Édesapám, Dalnoky Béni, az Operaház tenoristája volt. Azt mondta, válasszak magamnak valami rendes mesterséget, amiből meg is lehet élni. Orvos lettem. Mint a bécsi udvar hivatalos fogorvosának asszisztense, mindenkit megismertem a Habsburg-ház tagjai közül. (Ferencz Józsefet kivéve.) Egy napon közölték velem, hogy Ferenczy Ida, Erzsébet királyné udvarhölgye üzent: a királynénak fáj a foga, meg kell vizsgálni és kezelni. Az akkori idők ostoba etikettjére jellemző, hogy három kocsit küldtek értünk. Az első kocsiban utazott a lainzi kastély felé Günther dr., az udvari főfogorvos. A bakon két lakáj ült: az egyiknek Napóleon-ka!apja egyenesen állt, a másiké oldalvást.



— A második kocsiban utaztam én, ugyancsak két lóval, de csak egy lakájjal. A harmadik kocsiban pedig Günther asszisztensnője. Egy lóval és egy kocsissal. Bécsi kislány volt az asszisztensnő és rettenetesen izgult. Végre ő is a királyné elé kerül. Felvette legszebb ruháját, remek illatszerrel szórta be magát.



— Megérkeztünk. Felvesszük a fehér köpenyt. Megjelenik a királyné Fereczy Ida társasagában. A királyné arról volt nevezetes, hogy nem bírta az illatszert. Odajön a fogorvosi székhez és le akar ülni. Egyszerre megcsapja orrát az asszisztensnő parfőmje. Int Ferenczy Idának:



— Vigyék el a kicsit, nem bírom a szagot...



A fiatal lány halálsápadt lett. Ferenczy Ida szólt neki, hogy hagyja el a termet. Hátrált, hátrált, egyszer csak nekiment egy paravánnak, elesett, lába a levegőben kalimpált és rémületében sikoltozni .kezdett. A királyné odanézett és hangos kacagásba fakadt. Ferenczy Ida felemelte a kislányt és bátorítóan odasúgta neki:

— Ke féljen ... Megkapja a jutalmát... Évek óta először történt, hogy a királyné nevetett ...



Puccini utolsó napjai



Dalnoky Viktor valamennyi Budapesten előadott Puccini-dalműben énekelt. Már a bemutatóktól kezdve. A zeneszerző szerepét több mint kétszázszor alakította a Bohéméletben. Nagyon jól ismerte Puccinit, aki éveken át Viareggióban nyaralt, ott lakott élete utolsó esztendejében is. Azon a nyáron, amelyen Puccini utoljára élvezte az olasz eget, tájat és tengert. Dalnoky szintén ott nyaralt. Délutánonként meglátogatta a mestert. Fáradt, megtört ember volt már akkor Puccini, gégerákja volt.

— Látja kedves dokttore... — mondta Puccini - itt kell hagynom ezt a szép világot. Hamar meg fogok halni.



 — Maestro - felelte Dalnoky - ne monjon ilyen naiv dolgokat. A maga betegesége tulajdonképpen pénzkérdés, nemrégiben hallottam, hogy egy kollégám megoperált egy ilyen esetet, mint az öné. Platinagégét tettek a torkába és kitűnően érzi magát, dolgozik, szórakozik. Semmi fájdalma nincs. Orvos vagyok, nekem elhiheti.



— Csak vigasztal Dottore... Nem húzom már sokáig. Itt van ez az operakéziratom, a Turandot. Nem fogom tudni befejezni.



— Be fogja fejezni. De ha véletlenül történik önnel valami, ha belefullad a tengerbe, vagy elgázolja egy autó, akkor majd akad egy olasz zeneszerző, aki be fogja fejezni.



—Csalódik — vitatkozott Puccini Dalnokyval. —- Ma nincs olasz zeneszerző, aki ezt be tudja fejezni. Ma nincs olasz zeneszerző egyáltalában. Ma csak Olaszországban született zeneszerző van. Valamennyi —- fájdalom —idegen világban él és dolgozik, s a fejükkel dolgoznak. Egy olasz zeneszerzőnek pedig a szívével kell komponálnia … Egyet talán tudnék, aki befejezheti művemet …



 — Ki az? — érdeklődötlt Dalnoky.



— Riccitelli.



— Kicsoda? Soha nem hallottam ezt a nevet.



Puccini szomorúan legyintett:



— Persze hogy nem hallotta, mert tehetséges ember, mert a többiek kimarták a húsosfazék mellől. Előadták »Cimborák« (I COMPAGNACCI) című operáját, amely pályadíjat nyert. Megbuktatták, mert féltékenyek voltak.



Amikor Dalnoky elmesélte nekünk ezt a történetet, hozzátette:



Annakidején elhoztam magammal a »Cimborák« című művet. Az Operaház meg is vásárolta, de soha nem került előadásra Budapesten. Szerzetesrendek veszekedéséről van benne szó.



Megfojtják Szamosi Elzát



Burián Károlyra rá talán még emlékeznek az idősebbek — beszéli Dalnoky. — Nagyszerű tenoristája volt az. Operaháznak, de szeretett inni. Carment adták. Az  utolsó felvonáshoz szükséges kelléktőrt elvesztette. Nem tudta leszúrni Carment, Samosi Elzát. Odahátrált a rendezői fülkéhez:



— Elvesztettem a kést, mit csináljak?



— Fojtsd meg — súgtam oda.



Szamosi Elza nem sejtett semmit, azt hitte, hogy Burián megint berúgott és sikoltozni kezdett, amikor a tenorista fojtogatni kezdte. A nézőtéren felálltak az emberek. És az, előadás után azt mondták, hogy soha ilyen élethű gyilkosságot nem láttak...



Kristóf Károly


A nap képe • 20152017-12-17 23:12:41

 



Cimarosa szobra Aversában



Cimarosa szobra a zeneszerző szülőhelyén, Aversában



 


A nap képe • 20142017-12-17 22:37:54

 





Architectural details of Opera National de Paris: Cimarosa Facade sculpture. Grand Opera Garnier Palace is famous neo-baroque building in Paris, France - UNESCO World Heritage Site.



 


A nap képe • 20132017-12-17 22:14:47

 



Domenico Cimarosa végre, öt negyedszázaddal halála (1801) után, szobrot kapott Nápoly melletti szülőhelyén, a magyar történelemben is szereplő Aversá-ban. A szobor alkotója, Jerace,* már Beethoven,- Donizetti- és Martucci-szobraival is nagy művésznek mutatkozott.



 



A ZENE, 1929. július 1. (X. Évfolyam, 16. szám)



 



*Francesco Jerace (1853-1937), olasz szobrász. (Megj., A.)


A nap képe • 20122017-12-17 16:42:40

 



Pál Tamásé az érdem, hogy a Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében kutatva felfedezte az Esterházy-hagyatékban Domenico Cimarosa «A párizsi festő» című operáját.



A két-felvonásos, öt énekest foglalkoztató operából kitűnően sikerült, sokfelé elismeréssel méltatott hanglemez készült Szűcs Márta, Vámossy Éva, Gregor József, Gerdesits Ferenc és Rozsos István közreműködésével. A lemez színpadon is megelevenedett a Monte Carlo-i tavaszi fesztiválon, ahol minden évben bemutatják az operairodalom egy-egy régen nem játszott vagy elfelejtett alkotását. Így került «A párizsi festő» is Monte Carlóba — a hanglemez eredeti szereposztásában.



A bemutatót a publikum általános rokonszenvvel fogadta, a szaksajtó viszont a lemezfelvételt ítélte színvonalasabbnak, jelentéktelennek minősítve a rendezést, a színpadi megoldást.



Végül is Pál Tamás kutatómunkája, színvonalas zenei vezetése elismerést aratott.



A hazai közönség az opera néhány előadását most a Hilton Dominikánus udvarának tutti-frutti programjában láthatta-hallhatta. (—rt.)

 



Képeken látható: az előadás közönsége  ̴ Gerdesits Ferenc, Szűcs Márta, Rozsos István és Gregor József  ̴ Gregor József  ̴ Szűcs Márta és Gerdesits Ferenc  ̴ Vámossy Éva és Gregor József (jobbra) Fotó: Mönich László



 



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988.VIII.6. (32. Évfolyam, 32. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5852017-12-17 16:06:04

 



Domenico Cimarosa, a XVIII. század második felének kiváló olasz operakomponistája, a nálunk is népszerű Titkos házasság szerzője, „Vladimiro” című művét a torinói Királyi Színházban mutatták be. A Királyi Színházban szigorúan ragaszkodtak bizonyos időtartamokhoz, s a próbákon állandóan részt vett egy udvari kamarás, aki ellenőrizte a mű, különböző szakaszainak hosszúságát. A kamarás az egyik részről megállapította, hogy öt perccel tovább tart, mint ahogy azt ő megengedhetőnek véli, s ezért Cimarosát berendelték a színházba, hogy öt percet húzzon a kifogásolt részletből.



A szerzők két évszázaddal előbb sem szívesen „húztak” kézirataikból, partitúráikból. Cimarosa előbb a kamarással egyezkedett, de minthogy ez nem vezetett eredményre, III. Victor Amadé királyhoz fordult, s alázatosan kérte: engedélyezze művének a kifogásolt öt percet. A király kegyes volt, az öt perc maradt, s a „Vladimiro” sikert aratott. Ám az anyagi elismerés olyan szűkösnek bizonyult, hogy Cimarosa elhatározta: elhagyja Torinót. Mikor búcsúlátogatásra a király elé járult, őfelsége jóindulatúan óvta azoktól a veszedelmes találkozásoktól, amiknek az utasok ki vannak téve.



— Felség — válaszolta szelíd szemrehányással Cimarosa, — hacsak a haramiák azt az öt percet el nem rabolják, amit Felséged kegyesen visszaajándékozni méltóztatott, akkor nem tudom elképzelni, mit vehetnek el még tőlem. …  

 



(Békés István feldolgozása)



 Megjelent: a Ludas Matyi, 1971.X.28. (27/43) számában

 


A nap képe • 20112017-12-17 15:50:05

A genovai opera-együttes vendégjátékáról.



Írta: Fábián Imre

 



Domenico Cimarosa olyan népszerű volt a XVIII. században, mint ma egy sikeres musical-szerző. Operáit Nápolytól Pétervárig játszották, igazi kasszadarabok voltak, minden operavállalkozó örömére.



 



Nálunk nem kisebb ember, mint Joseph Haydn egyengette útját az Esterházy-udvarnál: karmesterkedése idején kereken 12 Cimarosa-darabot mutatott be Eszterházán. Az élet és a közönség kegyeltje volt tehát ez a nagyszerű olasz muzsikus, akinek pályája mégis tragikus alkonyba hanyatlott: forradalmár hírébe keveredvén, halálra ítélték, s csak főúri pártfogói menthették meg a bitótól. Ettől kezdve a derűs, életszeretettől áthatott ember szinte maga kívánta már a sírt, pedig ez a tragikus meghasonlás csak a következő évszázadban lett jellegzetes, romantikus művész-sors.



Cimarosa népszerűsége könnyen érthető. Virtuóz ügyességgel beszélt a kor zenei nyelvén, de mindig ízléssel, kulturáltan, s boszorkányos színpadi érzékkel fogalmazta meg ezeket a közhelyeket. Így jellegzetes képviselője lehetett egy virágzó zenei aranykornak, s az ember csak némi irigykedéssel veheti tudomásul: volt idő, amikor ez volt a szórakoztató, kommersz darabok átlagos színvonala. A mai hallgatónak legelőször Mozart jut az eszébe. Íme, milyen készen állt, mennyire a levegőben volt mindaz, amit ma Mozart-stílusnak nevezünk. Csak épp a zseni, az örökkévalóság lehelete hiányzott belőle. Ezért, már csak Mozart miatt is érdemes Cimarosát hallgatni. Ennyire világosan érzékelhetővé ritkán válik a halhatatlanság, mint a vele való összehasonlításban. A keretek, a műfaj adottságai készek, a közhelyek is, melyek Mozart színpadára kerülnek. De lenyűgöző szellemi gyönyörűség tetten érni a lángelmét: mivé lesz a kezében a víg-operák elengedhetetlen átöltözési, álarcos komédiája a Figaro házasságának kerti képében, s mivé az opera buffák komikus szellemjárása a Don Juan komtur jelenetében.

 



«II Convito,» azaz a Vendégség című operáját 1781-ben komponálta Cimarosa. A kor opera buffa típusának tökéletesen kialakított, egyértelmű sablonjai alapján. Megtaláljuk benne a hoppon maradt udvarlót, a ravasz szolgát, a szokásos álöltözetes csereberét. s még a Rossininál halhatatlanná vált katonatisztet, a capitanót is. Ugyanígy a század kialakult zenei köznyelvén jellemzi Cimarosa a maga színpadi alakjait is. Minden kész receptek alapján készült ebben a darabban, de a szakács kitűnő, nem csoda, hogy a közönségnek ez a problémamentes, remek szórakozás jobban kellett, mint Mozart lenyűgöző, fárasztó nagysága. A kortársak nehezen is bocsáthatták meg Mozartnak, hogy így megnehezítette a szórakozásukat.



 



Az utókor ma már mindkettőjüknek igazságot szolgáltathat. Ha jó ideig el is felejtkezett Cimarosáról Mozart árnyékában, elég távlatunk van ahhoz, hogy ma már mindkettőt értékelni tudjuk, világosan látva a köztük levő roppant különbséget. De Cimarosa is értette a dolgát; ma is friss és üde minden taktusa, üdítő, kellemes szórakozás minden darabja.



 



Genovai vendégeinknek már azért is hálásak lehetünk, hogy egy nálunk teljesen ismeretlen Cimarosa-darabot fedeztettek fel velünk, valóban a felfedezés örömével. Akik vendégeinktől a behízelgő szépségű olasz hangok varázsát a sokat emlegetett «voce» igézetét várták, azok már az első felvonás után csalódottan távozhattak. Az egy Giovanna Vinci kivételével igazán kimagasló énekes nincs is az együttesben. A hangok többsége fakó, kopott, inkább egykori, jobb időkre emlékeztet. Hangfenomén meg aztán egyáltalán nincs közöttük. Á vendégség előadása mégis nagyszerű színházi este élményével ajándékozott meg bennünket. Mert bebizonyosodott: az opera elsősorban színház, ahol az igazi siker sok összetevőn múlik, s nem csupán egyes, kimagasló alakítások, hangok értékén. Ez az este az együttes játék, az ensemble-kultúra diadala volt a szép hangok felett. Meggyőzően kiderült, hogy szerényebb hangbeli adottságokkal, de pompás játék-kultúrával és kidolgozott együttes munkával jobb színházat lehet csinálni, mint értékesebb egyéni kvalitásokkal, de szervezetlen együttessel.



 



Cimarosa egy korszak, egy műfaj színházi sablonjait komponálta meg. S ezeknek a sablonoknak, kész és minduntalan visszatérő alaphelyzeteknek, típusoknak, közhelyeknek ugyanígy megvoltak a kialakult színpadi kifejezői is a szereplők éneklésében, gesztusaiban, sztereotip megnyilatkozásaiban. S ebben a tekintetben a genovai vendég együttes teljesítménye példamutató volt. Ritkán látni ilyen kidolgozott, minden vonatkozásban átgondolt színpadi játékot, melynek mértani arányai, harmonikus mozgásképletei, színpadi koreográfiája egy kicsit a Comédie Française játék-stílusára emlékeztettek. A zenei közhelyeknek természetszerűen a színpadi mozgásban, énekes-manírokban is megvoltak a maguk sablonjai. Olasz vendégeinket látva és hallva mindvégig azt éreztük: így játszhatták Cimarosa idejében is. S amit a szürke, alapjában igénytelen hangok tolmácsolásában láttunk és hallottunk, minden ízében egy több évszázados operai, színpadi kultúra ma is eleven örökségére, s jelenlétére engedett következtetni. Az egyes énekesekért nem, de az egész együttesért nagyon is lehet irigyelni a genovaiakat.

 



A színpadnak ez a hagyományt közvetítő, de mégis eleven hatóereje Michele Casato pompás rendezői munkájának eredménye. A hoppon maradt, házasulni készülő gazdag úr, Massimo szerepében, mint énekes is bemutatkozott, kissé kopott hanggal, de rendkívüli intelligenciával mintázva meg a figurát. A pálmát ezúttal mégis nem az énekesnek, hanem a bravúros rendezőnek adnám. — Tito Varisco színpadképe Canalettóra emlékeztető, artisztikus finomságával, ízlésével tűnt ki.           



 



— A szereplőgárdából Giovanna Vincit, Alfonsina, az özvegy alakítóját kell elsősorban említenünk, az ő hangbeli adottságai kimagaslottak az együttesből. Checco szolga szerepében a fakó, kopott hangú Lorenzo Rossit hallottuk, Poli gróf Enzo Raimondo volt. A női együttesben Luciana Serra (Eleonora), Anna Letizia de Luca (Lisetta), a férfiak sorában még Gavino Ardis (Lampo lovag), Giuseppe Murmura (A kapitány), Ambrogio Canepa (katona), s Carlo Ermirio (jegyző) nevével lesz teljes a színlap. Külön-külön nem sok mondanivaló van róluk: együtt voltak kitűnőek.

 



Az együttes karmestere, Fernando C. Mainardi rokonszenves, remek muzsikus, aki jól kézben tartotta az előadást, s meg tudta adni ennek az estének a színeit, ízeit. Mert amit az együttes játék-kultúrájáról megállapíthattunk, az nem csak az alakításra, mozgásra, gesztusokra vonatkozott, hanem természetesen az operai, zenei tradícióra, s énekesi-előadói kultúrára is. Hiszen a színpadi tradíció ez esetben zenei stílust, s előadói hagyományt jelent elsősorban.



 



A MÁV Szimfonikusok együttese, mint operazenekar, ez alkalommal jelesre vizsgázott. Hajlékonyan, remek stílusérzékkel, s érezhető jó kedvvel követte karmestere elképzeléseit. Az első felvonásbeli Checco-ária kürtszólójáért pedig kedvem lett volna, jó olasz szokás szerint, egy lelkes bravót kiáltani.



 



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. augusztus 5. (10. Évfolyam, 31.szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5842017-12-17 15:03:23

 



268 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.17.)



DOMENICO CIMAROSA olasz zeneszerző.



* 



DOMENICO CIMAROSA (1749-1801).



1789-ben, Paisiello utódaként, átvette a szentpétervári operaház vezetését (az e körül lejátszódó harcról Jókai ír „Szabadság a hó alatt” című regényében).



1792-ben írta legnépszerűbb művét, az «II matrimonio segreto» (Titkos házasság) című vígoperát (Budapesten bemutatták a Zeneművészeti Főiskola növendékei, 1929-ben).



1798-ban részt vett a nápolyi forradalmi mozgalmakban, amiért halálra Ítélték, de utóbb megkegyelmeztek neki.



Cimarosa sokoldalú, mozgékony, eklektikus tehetségű mester. Vígoperáiban Mozart irányának, operasorozatában Glucknak követője, de sok invencióval és egyéni bájjal.



ÚJ IDŐK LEXIKONA, 1937.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4262017-12-16 17:48:29

Dalnoky Viktor sokoldalúsága – többek között humora is – közismert volt. Ezt igazolja a SZÍNHÁZI ÉLET 1926. ÉVI, 23. SZÁMÁBAN megjelent írás is:



Dalnoky Viktor négyszeres jubileuma



Századszor énekelte ezen a héten a ,,Bajazzók“ Tonioját dr. Dalnoky Viktor, az Opera népszerű baritonistája, akinek május havában még három más jubileuma is volt: a múlt héten ünnepelte meghitt baráti körben ezüstlakodalmát Dalnoky, aki pontosan harminc esztendővel ezelőtt szerezte meg orvosi diplomáját és az ezüstlakodalom lakomáján azt is elárulta, hogy éppen most múlt ötven esztendeje, hogy az első rossz viccet csinálta.

Ebből az alkalomból elmesélte a jubiláns három régi rossz viccét, amelyet a felelősség teljes áthárításával adunk le.



*

Tiz évvel ezelőtt Mihályi Ferenc, az Opera volt baritonistája, hosszas küzdelum után végre megkapta és előadta Scarpia szerepét. Másnap találkozott Dalnokyval, akitől nagy önelégültséggel kérdezte meg:

— Na, hallottál tegnap?

— Nem én — válaszolta Dalnoky.

— Hát nem voltál az Operában ?

— De igen!



*



Tizenöt évvel ezelőtt, a nem éppen daliás alakú Déri Jenő Faustot énekelte. Kissé rekedt volt és ezért szólt Alszeghy főrendezőnek, hogy a függöny előtt kérjen számára elnézést.

Dalnoky azonban, aki Valentin szerepében lépett fel, közbeszólt :

— Szükségtelen neked elnézést kérni, hiszen ha te  kimész a színpadra, úgyis mindenki — elnéz!



*



Húsz évvel ezelőtt, amikor a mostanában annyira emlegetett Beck Vilmos, Amerikába készülve, búcsúestélyt rendezett, Dalnokyt is meghívta.

— Remélem — mondta neki — hogy te is eljössz, mert mindenki ott lesz, aki engem szeret, tisztel és becsül.

— Hogyne, akkor okvetlenül eljövök búcsúzni, — felelte Dalnoky — hiszen már úgyis régóta akarok veled beszélni — négyszemközt!



V. O.“


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5822017-12-16 17:13:28

«B O I E L D I E U» - EMLÉKÉRE





„EGY DAL”

 



(Polko Elíztől.)

 



Késő ősszel, 1792-ben, zajgó vándorszínész társaság érkezett Normandia előbbi fővárosába, a vén és komor Rouenba, mely pompás székes egyháza,- büszke templomai és keskeny, homályos útczáival mintha nem is szívesen látná világias vendégeit. A színigazgató jó drágán kibérelte a tágas, de nem kellemes városi színházat, hogy benne hetenkint vagy öt előadást, jobbára dalművekből, rendezhessen. A zenekar meglehetős volt, a társaság is csak megjárta és így a roueniaknak módjukban volt olcsó pénzen Méhul, Lully, d’Alayrac kitűnő hon fiaik és Grétry a híres belga zenész jeles műveiben gyönyörködni. Hány szép szem könnyezett, midőn a hűséges Blondel éneklé:



„Oh Richard, oh mon roi,

L’univers t’abandonne!”



Hány sóhaj fakadt az egyiptomi József érzékeny éneke hallatára, mekkora lelkesedést szült a viharnak meglepő eredetiséggel zenésített zúgása Lully „Isis” dalművének harmadik felvonásában?! D’Alayrac „Gulistan”-jában a két savoyard fiú párdala rövididőn kedvencz nótája lett a közönségnek.



Egy esős, zordon, a tél közelségére emlékeztető octóberi napon, a színpad mögötti öltöző hátsó bejáratának keskeny lépcsőzetén hallgatózva, egy 18 éves ifjú állott, kopott, szegényes öltözetben, de karcsú termete, nemes magatartása férfias önérzetet árultak el. A bejárás falára függesztett ócska, kormos lámpás tétova sugarai derült arcz élénk, barna szemeiben tükröződtek. Az ifjúság- és vidámságnál még egyéb is ékíté az ifjú sima, sötét hajfürtöktől körül folyt homlokát: mint verőfényt jósló hajnalnak hasadása volt olvasható le arról a lángész jövendő megdicsőülése. Éppen D’Alayrac „Gulistán”-ját adták, melynek bár kivehető, de elhaló hangjai a magános hallgatódzó dal-sóvár lelkének mélyéig hatottak.



„Mindjárt kezdik a savoyardok párdalának a bevezetését — suttogá, — csakugyan, ...néhány ütem múlva az énekre, kerül a sor. Oh, beh boldogok, kiknek pénzük, sok pénzük van: minden estve jelen lehetnek az előadáson, láthatják, hallhatják!”



Sóhaj osont el ajkain, de ő csak oda figyelt ahonnét jöttek a bűvös hangok, melyeknek varázsa egész valóját fogva tartotta. Rögtön zuhanás és sikoltás hallszik, az ajtót sebesen kitárják, úgy hogy a szegény ifjú ijedten, fájdalmát elfojtva hanyatlott vissza a lépcsőn.



„Mit keres itt?— ordítá egy durva hang — jobb lesz, ha azonnal egy markos hordárért fut, ki a kis Mariont haza czipelje, mert a süllyesztőben fölsértette a lábát. Az előadás nem maradhat félbe, egy savoyarddal is végig kell adnunk, itt senki sem érkezik, hogy ezzel a lánnyal bíbelődjék.



„Majd haza viszem én”— monda az ifjú.

„Jöjjön hát gyorsan utánam”— volt a kedvetlen válasz.



Az ifjú engedelmeskedett és nemsokára tágas, rosszul világított terembe értek a színpad tőszomszédságában, hol rossz széken savoyard-nak öltözött leányka ült, kinek gyönyörű piczi lábát egy éltesebb asszony ápolgatá.



„Marion kisasszony, készüljön fel, hoztam valakit, aki haza vigye, az öreg Louison majd kalauzolja” — monda a kérlelhetetlen bosszús férfiú.



A fiatal-ember kiváló lovagiassággal közeledett és mintha csak fejedelemnő előtt állana, udvariasan hajtotta meg magát. Mire föltekintett, hajfürtökkel dúsan körülvett angyali arczra pillanta; oly kimondhatatlan bájos, gyermekded szépek voltak e vonások, hogy az égszínkék szemek ártatlan tekintetét a meglepetés édes mosolyával üdvözölte. Ismét mosolygott, mit a legszebb ajkak viszonoztak.



„Nem tetemes a sérülés — szóla az öreg Louison — csak az egyik lába ficzamodott meg kissé, holnapra már meggyógyul, azért csak siessünk haza.”



Legott fekete köpenybe burkolta Marion tűndéri termetét, és Adorján — így hívták az ifjút — gondos atyaként, gyöngéden emelte karjára az édes terhet, így haladván át óvatosan, az öregasszony köhécselve elöl a lámpával, Rouen utczáin.



Az eső már elállt ugyan, de mindamellett hideg volt az éj. Marion szótlanul és bizalmasan hajolt védnöke vállaira és Adorján érezte leheletének melegét, míg hajfürtjeit a szél untalan égő arczára hordta. Oly lassan haladt a mintegy álomba merült boldog fiatalember, hogy az öreg asszony már több ízben aggódva tudakozá: „Talán elfáradt, elhaltak karjai?



„Óh, dehogy!” — felelt élénken s gyorsan az ifjú. Nem sokára az öreg keskeny házikó előtt megállva mondá:



„Na, megérkeztünk, itt lakik Marion nénje!” Adorján megdöbbent, de hisz a lépcsőn fel még vihette a kedves kis lányt. Az emeleten szelíd tekintetű koros nő aggodalmas meglepetéssel vette ki karjaiból Mariont, csókokkal halmozván el.



„Eljöhetek holnap tudakozni a kisasszony állapotját?”— kérdezősködék bátortalanul a csak vonakodva távozó ifjú.



„Minden bizonnyal”—monda vígan Marion. „Köszönöm, szívemből köszönöm szolgálatát, szabad tudnom nevét?”



„Nevem Boieldieu Adorján, Laroche-Foucauld bibornok ő eminencziája titkárának a fia.”



„Boieldieu! Furcsa név.”

„Legalább nem felejti el egy hamar!”



„Meglehet!”

„Jó éjszakát!”

„Jó éjszakát!”



Ezt a jelenetet egy kis, mondhatnám érzékeny idyll követte. — Adorján és Marion ismét találkoztak, sokat együtt voltak, szerették egymást. E gyöngéd viszony oly szorossá fűződött, hogy el sem bírták képzelni a válás perczét, csak rá gondolni is kínos volt nekik. A 16 éves, árva és elhagyatott Marionnak igéző szépségén, annyi kedvességgel párosult csengő szaván kívül mije sem volt; hogyan került a színigazgatóhoz, nem tudta, gyermekkori emlékeiből csupán egyet őrizhetett meg, egy mélabús szép scót dalt, melyet halvány szőke nőtől hallott, kit ö anyjának szólított. Adorján nem tudott eltelni a gyönyörű dal hangjaival, minden találkozásukkor kérte Mariont, énekelné el neki azt a kedves dalt, minthogy a szövegére már nem emlékezett. Ilyenkor Adorján behunyt szemmel, ifjú arczát tenyerébe rejtve hallgatott és mintha dicsőségről álmodnék, dúdolta kedvencz nótáját.



Találkozásuk többnyire csak a színházi próbákon lehetett, ott a festett fák alatt, deszkából készült gyep ülőkén, olaj papiros hold világánál, rongyos díszítmények, füstös lámpák, kötelek és poros lom között fejlődött, nőtt fel tiszta szerelmük szép virága, megnemesítvén a prózai környezetet. Csalogány



éneke s a patak csörgedezése nélkül is költői volt nekik minden, keblökből fakadt a valódi költészet legtisztább forrása, gondtalan szerelmüknek pacsirta dal kellett, nem a mélaság panaszos hangjai.



Marion kieszközölte az igazgatónál, hogy Adorján mindig jelen lehetett a próbákon; „hiszen úgy ért ő a zenéhez — monda neki, kinek kedvencze volt, számtalanszor — minden estve Broche orgonászhoz jár tanulni, elénekli ő valamennyi szerepeimet és azonnal észreveszi mikor az a szenvedhetetlen Caraux úr hamisan hegedül, meg az öreg Martin kelleténél előbb fúj fagottjába. Belőle még híres zenész válik bizonyára.”



Efféle magasztalásokkal rá bírta az igazgatót, ki zenekarát is maga igazgatta, hogy egyszer-másszor, próba alkalmával, a nyitány vagy sokszor egy egész felvonás vezényletét a fiatal Boieldieure bízza, és ilyenkor oly tüzesen ment minden, hogy az öreg zenészek magok is elbámultak művészetükön. Adorján kimondhatatlan boldog volt.



„Ládd — szólt Marionhoz, ki örült és büszke volt, valahányszor az ö parancsnoksága alatt énekelhetett — ládd, hogyan gyakorlom a röpülés mesterségét, talpra esett zenész akarok lenni a javából, teremteni, alkotni fogok sokat, végtelen sokat. Dalműveket írok számodra, te énekeled el; neveink együtt járják be a világot.”



„Meggazdagodunk, lesznek szép ruháink, kocsin járunk, lesz nagy házunk” — egészíté ki Marion sejtelmes lelke.



„Igen, igen, ...és Párisban fogunk lakni; Méhul és a dicső Grétry meg fognak látogatni, kezet szorítnak velem, barátságukra érdemesítenek.”



„Kis nődben pedig gyönyörűségük fog telni, elmondják majd mindenfelé: mint szeretjük egymást, minő boldog Adorján az ő Marionjával!”



És Adorján mosolygott, hévvel szorítván ajkaihoz szép jósnője bársony kacsóit.



Ámde e fényes álom nem volt tartós, a kora örömnek szomorú lett a vége. A vén mogorva Broche orgonász véletlenül nyomába jött tanítványa mellékes foglalkozásainak, mérgesen sietett a fiatal Boieldieu atyjához, hogy megmondja neki fiának könnyelmű kalandjait.



„Csak igazam volt nekem — pattogá — hogy jó nem válik belőle, ám lássa! Fia tehetségtelen naplopó.”



Adorjánt egyszer csak vezénykedése közben meglepték, haza vitték, bezárták, és mikorra vagy nyolcz nap múlva szabadon bocsátották, a színtársulatnak „hatósági parancs folytán” a városban nyoma sem volt többé. Nagy csapás volt ez rá nézve, de férfiasán tűrte kedves Marionja elvesztét, nem lett ő azért beteg, sokkal szívósabb természettel áldotta meg végzete, semhogy a fájdalom erőt vehetett volna rajta. Édes őrjöngéssel veté magát zene szenvedélye karjaiba: játszott, alkotott, tanult, éjszakázott, csakhogy a dalműszerzést a híresebb elméleti munkákból mielébb elsajátíthassa. Egész lélekkel azon volt, hogy Párisba kész dalművel léphessen. Páris volt minden vágyódásinak tárgya, az élet eme zajgó tengerére sóvárgott. Egy roueni alkalmi költőtől kapott rossz dalműszövegnek azonnal zenésítéséhez fogott.



Két évet töltött szakadatlan munka és kecsegtető remények közt, mire egy szép szeptemberi reggelen dalművének vezér könyvével hóna alatt és 30 franknyi úti-pénzzel ellátva, felkerekedett, s egyenesen nagy czéljának tartván: Párisba ment.



Alig érkezett az óriás székvárosba, már a roppant élet torlódó hullámai magukkal ragadták őt, hogy majd eszméletét veszté. Szerencséjére egy szánakozó hab a tengernyi tengerből, az öreg Erard, a híres hangszerkészítő házához vetette. Ennek műértő s vendégszerető termeiben sokat játszhatott, vagy inkább sokakat hallhatott játszani a drága s becses zongorákon, mert Erardnál minden nevezetesebb művész megfordult. Rövideden Boieldieu nem annyira mesterséges, mint finom játéka, költői előadása, felfogása, általános elismerésben részesült; bámulói közt ott volt Rode is Garat is.



Mindazonáltal jól érezte ő, hogy mielőtt művészetét kenyérkereset gyanánt űzhetné, főleg a jelesekben oly annyira gazdag s elkényeztetett ízlésű Párisban, még sokat kell tanulnia. Ismét neki feküdt tehát kedvencz foglalkozásának, a zeneköltésnek, zongora-hangolással keresvén ezalatt kenyerét. Keserves kenyér volt ez bizonyára, könnyei áztatták; de kifogyhatatlan jó kedvén nem fogott ki semmi, jelleme ezen megbecsülhetetlen sajátsága s teste szívós természetének köszönheti leginkább megmaradását, hogy mostoha perczeiben mindannyiszor megemberelte magát.



Párisba érkezte után mintegy hat hónappal történt, hogy egy borongós, hideg februári nap délutánján, fáradtan s fagyosan, hideg padlás szobájába visszatérvén, Erardnak egy levelét kapta szállásán, mely értesíté, hogy a Richelieu utczában a 30-ik számú ház második emeletén zongorahangolóra van szükség rögtön. Boieldieu el is indult azonnal, ráakadt a nevezett házra, hol nem fölötte nagy, de igen gazdag és ízléssel bútorozott szobába vezették, melynek közepén díszes zongora állt. A kandalló tüze vígan lobogott, a függönyök le voltak eresztve, a közepén lecsüngő csillár fakó világot árasztott a szobát szegélyző, kiváló ízléssel rendezett, nagy választékú ritka virágokra.



Mind ennek láttára leírhatatlan boldog érzés édes ábrándjai fogták el Adorján valóját, mozdulatlan ámulattal állott egy helyben, mintha ébrenlétében kétkednék. Rég el felejtette már jöttének czélját, ösztönszerűleg ült a zongorához, játszott, elébb erősen, aztán mind gyöngébben, halkabban; gondolatai messze kalandoztak, eszébe jutott ifjúságának boldog, de rövid álma és ujjai önkéntelenül a régi scot dal méla hangjaira tévedtek. Ekkor a gazdag bíbor bársony függönyök megöl fiatal hölgy lépett ki, angyali hangon, remegve s sejtelmesen visszhangozván: „la-á, la-á, lala.” És Marion ráborult az ábrándozóra. Igen, ez az igéző alak, rózsaszín selyemruhában, ez a tündéri teremtés szikrázó szemeivel, Marion volt, a roueni színtársulat kedves kis Marionja.



„Óh, ne neheztelj Adorjánom — monda ellenállhatatlan kedvesen, pillanatnyi szótlanság után — oh, ne haragudjál, nekem férjem van, St. Aubin felesége vagyok. Az egész világ azt mondogatta, hogy rád úgyis hasztalan várok, késnem nem szabad, mert utolér a rútság és a vénség. Sokat sírtam, de hiába. Egy éve már, hogy az Opéra comique tagja vagyok, tetszem a párisiaknak és ők is nekem St. Aubin igen jó ember, sokszor hetekig sem látom: sokat utazik.”



Adorján néma csodálattal, fájdalmasan mosolyogván, hallgatta a fiatal nőt. — „Hidd el — folytatá kedvesen hízelegve Marion — én sokat, számtalanszor gondoltam rád, és tudom, hogy ezerszerte jobban illeném hozzád, .........



emlékszel még, milyen vérmes reményekkel kecsegtettük magunkat?”



Dehogy feledé Adorján fényes álmait; kedvesét magához ölelvén, fehér nyakára hajtá sápadt arczát.



Négy hónappal később új dalművet adtak az Opéra comique-ben, czíme „Suzette hozománya” volt, és szerzőjét Boieldieu Adorjánnak hívták.



A főszerepet az ünnepelt St. Aubin asszony énekelte. A kecses kis szerzemény riadó hatást szült, a fásult, életunt párisiakat egészen felvillanyozta pezsgő s eredeti gondolatokban gazdag zenéje. Hát még St. Aubin asszony hogyan remekelt! Ezer ajakról zúgott az Ő és a szerző neve, mindketten zajos kihívásokban részesültek az előadáskor.



Színház után Marion szállásán vacsoráltak, „Ládd — szólítá meg kedvcsapongó vidámsággal a belépő Adorjánt — ládd, már egyik kívánságod teljesült: én éneklem el dalaidat és a közönség együtt emlegeti neveinket. Már hogy



Méhul és Grétry meglátogassanak, azt kötve hiszem kedvesem; de tudok mégis valakit, a ki ismeretségedet keresi, éppen tegnap szólított meg e miatt, kezet akar szorítani veled. . . . Cherubininek hívják.



Alig végezte Marion, hogy egy szikár, vagy 32 éves férfi lépett a szobába, s megnyerő jósággal, szívélyesen szorítá keblére az örömittas fiatal zeneszerzőt.



Több év múlva Boieldieu elsőrendű csillagként tündöklött a franczia zeneművészet egén. „A bagdadi kalifa” s „Az új földes úr” szerzeményei, még sok mással egyetemben, megalapították hírnevét. A lángeszű zeneköltőt elébb a párisi „Conservatoir”nevezte ki zongora-tanári székére, később meg Szent Pétervárról kapott igen megtisztelő meghívást az orosz császári színház karnagyságára. De a zordon éghajlat alatt igen szenvedett egészsége, azért 1811-ben ismét Párisba tért, sok kész szerzeményt hozván magával, többek közt a Racine „Athalia”-jához szerzett énekkarokat. A visszaérkezés örömeitől lelkesítve, legott hozzá látott vidor dallamú „Párisi János”-ához, melyet nem sokára be is fejezett.



Voltak rossz napjai is. A fiatal Rossininek mind több híve akadt Francziaországban, lelkesedéssel fogadták dalműveit. Boieldieu érezte a részvétlenség jeges fuvallatát, már kitűnő „Párisi János”-a sem gyakorolt olyan hatást, minőt méltán megvárhatott. Vérzett szíve; megfeszített igyekezete sem volt képes új alkotásra buzdítani a beteg zeneköltőt. Verőfényre volt szüksége, hogy teremtő lelke végkép ki ne aludjék. De honnan!? Még mielőtt Pétervárra ment volna, Marion eltűnt, és a világ kárörvendve azt mondogatta, hogy saját férje szöktette el; barátai sem tehettek érte semmit ez órában. Így töltött ő négy szomorú esztendőt hivatal nélkül, testben, lélekben megtörtén; búskórság aggasztó jelei mutatkoztak a különben életerős férfiúban. Az orvosok Olaszországot ajánlották szenvedő egészsége helyreállítására; előzékeny barátai készséggel viselték a hosszú út és drága élet költségeit, mert hogyan is telt volna tőle, a szegény zenésztől! De Olaszország sem feledtetheté vele forrón szeretett Párisát, sokáig nem nélkülözheté a derék Cherubini barátságát: azért azon betegen, csekély erejét összeszedvén, vissza-indult hazájába.



Mikor Brüsselbe ért, annyira oda volt, hogy hasztalan igyekezett erőt venni magán: ágyban fekvő súlyos beteg lett. A zajos fogadóból nyugalmas magánházhoz szállásolták; az egész város őszinte részvéttel viseltetett iránta, jeles művészek igen gyakran tudakozódtak állapota felől, mindegyikök készségesen ajánlá föl segítségét. Ezekről a betegnek persze sejtelme sem volt; heves lázában elmúlhatatlan babérok és örök dicsőségről álmodott.



Egyszer, kilenczed napra hogy betegen feküdt, az ápoló szolgát is elnyomta az álom s az éji mécs is kialvóban volt — felült ágyában s eszmélve körültekintett a homályos szobában, mert úgy vélte, hogy ábrándos látomásába valami régi emlék vegyül, ......figyelt. Nem, ez nem csalódás: a mellék szobából ének hallatszott, gyenge és tört hangon bár, de az ismeretes dal enyészetes elhalása kétes életének megtartó hajnala lett. És e dal, ........kis Marionja gyönyörű scót dala volt.



Ki vehető tisztán látta lelki szemeivel kedvesét, azon virulón, bájosan, mint ifjúkori emlékei képét megőrizték: Marion mosolygott, intett felé s énekelt, ő sem állhatta meg, hogy ne ismételje halkan: la-á, la-á, la-á, la-la. Ékkor gyönge sikoltás, mely bánat és öröm vegyülete volt egyaránt, szakítá félbe a lázas ábrándozót; azután minden elnémult, kísérteties csend lőn. Mire az ápoló szolga fölébredt, ura aléltan feküdt ágyában.



Több óráig tartótt ájulása, észre sem vette az orvos megérkeztét és a körülötte forgolódók sürgését, mint járt szájról-szájra, hogy az éjjel a szomszéd szobában az „Opéra comique“ egykori híres énekesnője, St. Aubin asszony, szenderült jobb létre.



„Igazán jól járt szegény — veté oda foglalkozás közben az orvos — mert mióta hangját elvesztette s férje elhagyta, csak csupa kegyelet gyanánt, becsületből léptette föl néha-néha a színigazgató. Már annyira el volt használódva, annyira fölöslegessé vált, hogy maga magának is terhére volt, csak emlékei csatolták még némileg ehhez a világhoz.”— Ilyen volt búcsúztatója ama kor leg- ünnepeltebb művésznőjének.



Nyolcz nap múlva Boieldieu veszélyen kívül volt, épülő egészségének első érzetében vette Párisból Méhul halálának hírét, egyúttal meghívatását a „Conservatoir” részéről a megürült tanári állomásra. Kisütött tehát valaha napja, nagyra nevelvén ismét magasra törő lelkét.



Párisban roppant kitüntetéssel fogadták tisztelői, de főleg a nemes szívű Cherubini, és ünnepélyesen avatták föl új hivatalában. — Vajon megtudta-e valaha Boieldieu Marion halálát? Senki sem mondhatja meg; ő egy szóval sem emlegette, de emelt neki olyan emléket ama kis scót dal talapzatán, mely nem fog elmúlni soha.......ezen emlék: „A fehér asszony.”



Tudjuk, milyen lelkesedést szült ez, nemcsak Francziaország-, hanem az egész zenevilágban, ez emelte Boieldieut a legnagyobb művészek halhatatlan sorába, ezen költött legtöbb kedvvel s ehhez foghatót később sem teremtett többé soha.



Még halálakor is, 1834. octóber 9-én, mintha a végzetes dal, mely hírének megalapítója volt s szívét oly közelről érdekelte, lebegett volna ajkain, és halálos ágyát körül álló barátainak lelkében csodás visszhangként csengett a páratlan:



„La-á, la-á, la-á, la-la ……”



 



«KOSZORÚ»



„A szépirodalom s átalános míveltség köréből”



Szerkeszti: Arany János



1867. július 17. (2. Évfolyam, 3. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5812017-12-16 16:18:09

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/64/L%C3%A9on_Riesener_-_Portrait_de_Fran%C3%A7ois-Adrien_Boieldieu.jpg



            François-Adrien BOIELDIEU



    (1775. december 16. – 1832. október 8.) 



242 évvel ezelőtt született François-Adrien BOIELDIEU  francia zeneszerző, a francia vígopera egyik legnagyobb mestere.



 A leleplezett álszerző



Boieldieu, a «Fehér nő» című opera szerzője a Théâtre Fraçais részéről abban a megtiszteltetésben részesült, hogy állandóan fenntartottak neki egy helyet, de ő sohasem ment el a színházba.



Egyszer egy esti sétája közben mégis rászánta magát, hogy megnéz egy előadást, de a jegyszedő nem akarta őt a nézőtérre beengedni, mondván:



— A híres szerzőt mi nagyon is jól ismerjük, mert minden este itt van, már ma is ott ül a helyén.



Boieldieu nagyot nézett, de hamar a pénztárhoz sietett és jegyet váltott a fenntartott helye mellé. Ott a felvonás közben beszédbe elegyedett a szomszédjával s végül mosolyogva megkérdezte:



— Tehát ön valóban Boieldieu úr? És teljesen bizonyos felőle?!

— De – uram, .... — hebegte a másik zavartan.



— Ugyanis megmondhatom önnek, hogy ez engem kissé meglep, mert ötven év óta azt hittem, hogy én vagyok az!



(Az illető, ki Boieldieu nevével visszaélt, tudott arról, hogy a nagy muzsikus jegyét soha nem vette igénybe.)



Forrás: ORSZÁG-VILÁG, 1936. január 11. (57. Évfolyam, 2. szám)



François-Adrien Boïeldieu - La Dame blanche - Ouverture


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 12062017-12-16 12:53:49

Az alábbi bejegyzésben szereplő fotó kapcsán szeretném felhívni a figyelmet Kemény Egon megújult honlapjára. Fantasztikus! Követendően informatív és ízléssel megtervezett. A honlap készíttetőjét messzemenő elismerés illeti. 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5792017-12-16 12:40:03

Képtalálat a következőre: „Saint Saens”



A még fiatal Charles Camille Saint-Saëns


Franz Schmidt • 29782017-12-16 12:14:26

Hasznos kimutatás található az alábbi honlapon (ez talán még nem szerepelt a bejegyzések között):



Klangrede.de - die Musikalische Home Page von Joachim Wagner  - Franz Schmidt (1874-1939) - Aufnahmen u.a.



Sinfonien



Sinfonie Nr. 1 E-Dur (1896–99)



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (27-30.8.2007), Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Sinfonie Nr. 2 Es-Dur  (1911–13)



D. Mitropoulos / WPO (28.9.1958, live, gr.Saal des Musikverein, Wien, Rundfunk, M&A)



E. Leinsdorf / WPO (29.10.1983, live, gr.Saal des Musikverein, Wien, ORF, Andante)



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



N. Järvi / CSO (20-22,25.4.1989, live, Orchestra Hall, Chicago, Chandos)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (1.6.2007, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Sinfonie Nr. 3 A-Dur  (1927–28) (2. Preis beim Internationalen Schubert-Wettbewerb 1928)



R. Heger / Wiener Symphoniker (70ziger?, ORF Rundfunk) JW



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



N. Järvi / CSO (30.1.-3.2.1991, Orchestra Hall, Chicago, Chandos)



F. Luisi / MDR Sinf. Orch. (15-17.6.2004, MDR-Studio am Augustusplatz, Leipzig, MDR)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (25-30.8.2008, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



S. Blunier / Beethoven Orchester Bonn  (28.,29.1.2010, Beethoven Halle, Bonn)  (MDG)



Sinfonie Nr. 4 C-Dur  (1932–33)



R. Moralt / Wiener Symphoniker  (ca.1950, von Epic-LP, LITV)



Z. Mehta / WPO (Sept.1971, Sofiensaal, Wien, Decca)



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



F. Welser-Möst / The London Philharmonic (Dez.1994, Colosseum, Watford, UK, EMI)



Y. Kreizberg / Nederlands Philh.O. Amsterdam (29-30.8.2002, Yakult Hall of the "Beurs v. Berlage", Pentatone)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (26-31.5.2008, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Sinfonisches



Einleitung, Zwischenspiel und Karnevalsmusik aus der Oper Notre Dame  (1902–1903)

Y. Kreizberg / Nederlands Philh.O. Amsterdam (29-30.8.2002, Yakult Hall of the "Beurs v. Berlage", Pentatone)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (22-23.8.2007, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Intermezzo aus der Oper Notre Dame  (1902-03)



H.v. Karajan / Philharmonia Orchestra (6.1.1959, Kingsway Hall, London, EMI)



S. Blunier / Beethoven Orchester Bonn  (28.,29.1.2010, Beethoven Halle, Bonn)  (MDG)



Variationen über ein Husarenlied für Orchester  (1930–1931)

H. Bauer / New Philharmonia Orch. (23-24.1.1974, Nr.1 Studio, Abbey Road, London, EMI)



F. Welser-Möst / The London Philharmonic (Dez.1994, Colosseum, Watford, UK, EMI)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (4-5.6.2009, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



A. Rumpf / Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz  (29.3.-1.4.2016, Philharmonie, Ludwigshafen) (Cap)



Orchester-Chaconne cis-Moll  komponiert / vollendet 1931; (Manuskript)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (2-3.6.2009, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



A. Rumpf / Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz  (29.3.-1.4.2016, Philharmonie, Ludwigshafen) (Cap)



Fuga solemnis für Orgel, 16 Bläser und Schlagzeug  (1937)



V. Sinaisky / A. Johnson, Orgel / Malmö Sinf. Orch. (24-25.8.2007, St. Petri Kirche, Malmö, Schweden, Naxos)



Oratorium



Das Buch mit sieben Siegeln für Soli, Chor, Orgel u. Orch., Text n. d. Offenb. d. hl. Johannes  (1935–1937)



D. Mitropoulos / WPO (23.8.1959, live, Festspielhaus, Salzburg, ORF, Sony)



A. Lippe / Münchner Philharmoniker (Jan.1962, Stephaniesaal, Graz, Amadeo)



Konzerte



Phantasiestück für Klavier und Orchester B-Dur (1899)



A. Rumpf / J. Stancul, Klavier / Deutsche Staatsphilh. Rheinl.-Pfalz  (29.3.-1.4.2016, Philh., Ludwigshafen) (Cap)



Konzertante Variationen über ein Thema von Beethoven für Klavier (linke Hand allein) und Orch. (1923)



Zweihändige Fassung von Friedrich Wührer (gedr. 1952)



L. Rajter / D. Varínska, Klav. / Slowak. Philh. O. (Apr.1990 + Jun.1991, Konz.h. d. Slowak. Philh. Bratislava, Op)

E. Oue / M. Becker, Klav. / NDR Radio Philh. (1-2.7.2006, gr.Sendesaal d.Landesfunkh., Hannover, NDR CPO)



F. Luisi / C. Grante, Klav. / MDR Sinf. Orch. (27-28.11.2006, MDR-Studio am Augustusplatz, Leipzig, MDR)



Klavierkonzert Es-Dur (für linke Hand allein)  (1934)



Zweihändige Fassung von Friedrich Wührer (gedr. 1952)



L. Rajter / D. Varínska, Klav. / Slowak. Philh. O. (Apr.1990 + Jun.1991, Konz.h. d. Slowak. Philh. Bratislava, Op)



E. Oue / M. Becker, Klav. / NDR Radio Philh. (27-28.11.2006, gr.Sendesaal d.Landesfunkh, Hannover, NDR CPO)



F. Luisi / C. Grante, Klav. / MDR Sinf. Orch. (27-28.11.2006, MDR-Studio am Augustusplatz, Leipzig, MDR)



Kammermusik



Vier kleine Phantasiestücke nach ungarischen Nationalmelodien für Vc mit Klav.  (1892)



1926 (drei Stücke)



Streichquartett A-Dur  (1925)



Moyzes Quartet  (Mai 1992, aufgenommen beim Radio Bratislava, Opus)



Franz Schubert Quartett, Wien  (3-6.4.1995, Concert Hall of the Nimbus Foundation, Nimbus)



Streichquartett G-Dur  (1929)



A. Kamper, Ph. Matheis, F. Stangler, W. Resel  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Moyzes Quartet  (Mai 1992, aufgenommen beim Radio Bratislava, Opus)



Franz Schubert Quartett, Wien  (3-6.4.1995, Concert Hall of the Nimbus Foundation, Nimbus)



Klavierquintett G-Dur  für Klavier (f. d. linke Hand allein), 2 Vn., Va. und Vc  (1926)



J. Demus / Barylli Quartett (1952, Wien, Westminster)



Philharmonia Quintett Wien  (Decca / April 1974, Sophiensaal, Wien)



R. Keuschnig, Klav. / E. Ottensamer, Klar. / Hell, Wächter, Pecha, Iberer  (7.1.1991, ORF-Funkhaus, Orfeo)



L. Fleisher, Klav. / Silverstein, Smirnoff, Tree, Yo-Yo Ma (24-25.8.1993, Chapin Hall, Williams College, Sony)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer



J. Demus, Klav. / Kamper, Hink, Stangler, Resel  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Klarinettenquintett B-Dur  für Klar., Klav. (f. d. linke Hand allein), Vn., Va. und Vc (1932)



R. Keuschnig, Klav. / E. Ottensamer, Klar. / Hell, Wächter, Pecha, Wallfisch  (13.1.1986, ORF-Funkhaus, Orfeo)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer



J. Demus, Klav. / A. Prinz, Klar. / Kamper, Stangler, Resel  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Klarinettenquintett A-Dur  für Klar., Klav. (f. d. linke Hand allein), Vn., Va. und Vc (1938)



K.Hosoda-Ayer, Klav./ Ch.Ayer, Klar./ Dalmas, Steely, Raychev (2-3.6.2014, Jones H, Baylor Uni,Waco,Tex, Cen)



Linos Ensemble  (15.-17.6.2013, Deutschlandfunk Kammermusiksaal, Köln) (CPO)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer



Wiener Kammermusiker  (Jun.1984, Preiser)



Klaviermusik



Romanze A-Dur (1922)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Weihnachtspastorale A-Dur (bearbeitetes Orgelwerk) (1934)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Intermezzo fis-Moll (2. Satz des A-Dur-Quintetts) (1938)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Toccata d-Moll (für die linke Hand allein) (1938)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer (gedr.: 1952)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Orgelwerke



Variationen und Fuge über ein eigenes Thema D-Dur (Königsfanfaren aus Fredigundis) (1916, rev. 1924)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Phantasie und Fuge D-Dur  (1923-24)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Toccata C-Dur  (1924)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Präludium und Fuge Es-Dur  (1924)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Chaconne cis-moll  (1925)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Vier kleine Choralvorspiele  (1926)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)

O Ewigkeit du Donnerwort, F-Dur

Was mein Gott will, D-Dur

O, wie selig seid ihr doch, ihr Frommen, d-Moll

Nun danket alle Gott, A-Dur



Präludium und Fuge C-Dur  (1927)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Fuge in F-Dur  (1927)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Vier kleine Präludien und Fugen  (1928)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)

Präludium und Fuge Es-Dur

Präludium und Fuge c-Moll

Präludium und Fuge G-Dur

Präludium und Fuge D-Dur



Choralvorspiel „Gott erhalte“  (1933)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Choralvorspiel „Der Heiland ist erstanden“  (1934)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Präludium und Fuge A-Dur (Weihnachtspastorale)  (1934)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Toccata und Fuge As-Dur  (1935)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5782017-12-16 11:53:59

 



96 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Charles Camille Saint-Saëns francia zeneszerző, karmester, zongorista és orgonista.



(1835. október 9. – 1921. december 16.)



Emlékére: 



 



Saint-Saëns memoárjaiból.



 



A háború után elhunyt nagy francia zeneszerző: Saint-Saëns memoárjai kétségtelenül érdekes képét adják a múlt század derekán lefolyt zenei életnek.

 



Egyik megemlékezésében Rossinival való első találkozását és későbbi viszonyát írja le. Mindössze húsz éves volt, Rossini pedig világhírű művész, akit a rajongók nagytömege vett körül. A nagy Mestert ezek a csodálok nem elégítették ki, nem értették őt egészen s így nem tudták kellően méltányolni és magasztalni. Sokkal többre becsülte muzsikus imádóit.



„Rossini — írja Saint-Saëns — egyik estélyére engem is meghívott s kitüntető udvariassággal fogadott. Majd állandó vendége lettem. Tudta, hogy komponálással is foglalkozom, feltűnt tehát neki szerénységem, hogy soha nem kértem fel szerzeményeim meghallgatására.

 



Egy ideig csak várt az alkalomra, majd egyszerre megváltozott irányomban. Felkért, hogy látogassam meg valamelyik „délelőtt.“ Sietve tettem eleget kérésének. Egész más oldalról ismertem meg a Mestert, akit ugyancsak gőgös és hiú embernek gondoltam. Ekkor tudtam meg, hogy Liszt-nek egyik hatalmas védője volt, akit ebben az időben mindenki lekicsinyelt. Ahogyan pártfogolta Lisztet, fennkölt gondolkodásának és erősen kifejlett szépérzékének adta tanújelét. Azután röviden így szólt hozzám:



„Hallom, hogy ön egy fuvola-klarinét kettőst írt két zenészbarátja számára. Kéretem az urakat, játsszák el ezt a duettet egyik estélyemen.“ Barátaim eleget is tettek Rossini kérésének. Az előadás után szokatlan dolog történt. Rossini azt mondta vendégeinek, hogy ez a duett legújabb „saját szerzeménye.“



A darab tehát óriási sikert aratott, többször meg is kellett ismételni. Rossini karon fogott, mert látta, hogy szökni készülök, majd a szomszédszobába vonult s ott fogadta csodálói émelygős magasztalását. Kissé bosszantotta ugyan a dolog, de csakhamar megnyugodva, mosolygó arccal mondta vendégeinek:



„Én is osztom az önök véleményét, de e kettőst nem én szereztem, hanem (s itt rám mutatott) — fiatal barátom.“



 



A ZENE, 1927. október 3. (IX. Évfolyam, 1. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4252017-12-16 11:28:30

Minthogy a 415., 416. és 417. sz. bejegyzésben szerepelt Dalnoky Viktor neve, úgy illik, hogy ne csak Németh Mária operaénekesi karrierjének indulása kapcsán szóljak róla:



Képtalálat a következőre: „Dalnoki Viktor”



Dr. Dalnoky Viktor operaénekes, rendező, fogorvos



Nagyvárad, 1866.06.20.- Budapest, 1955.02.13.



A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNHÁZMŰVÉSZETI LEXIKONBAN dr. Dalnoki (v. Dalnoky) Viktorról az alábbi, nagyjából a Wikipédiában szereplő információval azonos tájékoztatót olvashatjuk: 



Dalnoki Viktor dr., operaénekes, sz. 1868-ban, Nagyváradon. Orvosi egyetemi tanulmányait Budapesten, Bécsben és Berlinben végezte. Énektanulmányait Geiringer bécsi mesternél kezdte meg (*). Működött a pozsonyi színháznál (1900), majd a Népszínház és 1901. ápr. 25-én a Magyar Színház (az operett-regime alatt) tagja volt. Egy ideig (1902. szept.-től) a bécsi udvari operánál is működött. 1903. jan. 1. óta a M. Kir. Operaház tagja és egyúttal fogorvosi gyakorlatot folytat. A háborúban ezredorvosi működést fejtett ki és megkapta a koronás arany érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján és a porosz királyi vöröskereszt hadiékítményes díszérmet. 1928. máj. 24-én az Operaházban megünnepelte 25 éves jubileumát »A denevér« Frank szerepében, mely alkalomból a Signum laudis kitüntetést kapta. Tulajdonosa az 50 éves és 60 éves jubileumi éremnek és tagja a német becsületrendnek. Ezután a Városi Színház főrendezője lett. Főbb szerepei: Biberach (Bánk bán), Masetto (Don Juan), Napoleon (Háry János), Domokos (Farsangi lakodalom), Beckmesser (Nürnbergi mesterdalnokok), Schaunard (Bohémélet), Zsupán (Cigánybáró), Laertes (Mignon), Frédéric (Lakmé), Szelim basa (Szöktetés a szerályból), Antonio (Figaro házassága), Frank (A denevér), Sekrestyés (Tosca), Papageno (Varázsfuvola), stb. Hosszú művészi pályafutása alatt minden szerepében kiváló, zenei és színészi szempontból egyaránt elsőrendű alakítást produkált. Mint rendező, sőt, mint pantomim-színész is, nagy sikerrel szerepelt abban az időben, amikor a Városi Színház állami vezetés alatt működött. Rendezői minőségében fedezte fel a többi közt Németh Máriát és Székely Mihályt, akik ma kiválóságai a magyar énekművészetnek s ugyancsak ő protegálta be Mészáros Imrénél, az Operaház egykori igazgatójánál Környei Bélát, aki akkor még baritonista volt a Népszínház-Vígoperánál.“



(*) Dalnoky Viktornak volt kitől örökölnie tehetségét: Mind édesanyja, Dalnokiné Konti Fáni, sz. Stohl Franciska (Pest, 1842 – Budapest, 1908. október 19.), mind édesapja, Dalnoki Béni, sz. Singer Benjamin (Szabadka, 1838. május 3. – Budapest, Terézváros, 1914. január 28.), operaénekes volt. Ezért is hangzik némileg komikusan Dalnoky Viktornak a 415. sz. bejegyzésben idézett mondata, mely szerint: "Apám kívánságára előbb tisztességes pályát választottam, s aztán fölcsaptam komédiásnak."


Kodály Zoltán • 3502017-12-16 00:40:08

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.



Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  



(1882. december 16. Kecskemét



 



MÓSER ZOLTÁN:



«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . »



KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL



I. 



„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”



Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.



De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.

 



„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.



A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.



Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.



Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.



A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.



Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.

Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”



Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.



Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.



A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:



Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.

Szeretve és élve elvitetett.

Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).



Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.

Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.

Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.

Ez annak az akarata, aki küldött engem.

Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,



s én föltámasztom az utolsó napon.



De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.

 



Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.



II.



Kodály, a diák - Nagyszombat, a város





Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.

 



Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.



„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”



Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.



Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”



Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...”



Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.



S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.



„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”



Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.



Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.

„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”

 



Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!



Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.

 



Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.



A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:



„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”

 



A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.



Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”



Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)



De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.



De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.

1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.



Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”



Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”



Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.



Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.



A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!



„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.



*

Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.



De ez már egy következő történet lesz.



2011.


A nap képe • 20092017-12-16 00:34:18

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.



Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  



(1882. december 16. Kecskemét)



 



MÓSER ZOLTÁN:



«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . » 



KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL



I. 



„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”



Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.



De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.

 



„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.



A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.



Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.

 



Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.



A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.

 



Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.

Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”



Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.



Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.



A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:



Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.

Szeretve és élve elvitetett.

Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).



Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.

Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.

Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.

Ez annak az akarata, aki küldött engem.

Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,



s én föltámasztom az utolsó napon.



De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.

 



Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.



II.



Kodály, a diák - Nagyszombat, a város





Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.

 



Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.



„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”

 



Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.



Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”



Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...” 



Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.



S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.



„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”



Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.



Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.

„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”

 



Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!



Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.



Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.



A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:



„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”



A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.



Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”



Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)



De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.



De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.

1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.



Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”



Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”



Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.



Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.



A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!



„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.



*

Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.



De ez már egy következő történet lesz.



2011.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5752017-12-15 13:08:28

FARKAS FERENC SZÜLETÉSÉNEK 112. ÉVFORDULÓJA EMLÉKÉ 



 



FARKAS FERENC 



Alig végzi el a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési tanszakát, egészen fiatalon (szülelett Nagykanizsán 1905-ben) állami ösztöndíjjal Rómába megy, ahol Ottorino Respighi mesteriskoláját végzi el (1929—1931). Zenekari Divertimentóját 1933-ban a Liszt Ferenc pályázaton dicséretben részesítették és egy évvel későbben, 1934-ben elnyeri két évre a Székesfőváros Ferencz József zenei díját. Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári Nemzeti Színháznak lesz karigazgatója (1941), azóta Erdélyben él. Már Kolozsváron tüntetik ki a Klebelsberg-Emlékdíjjal (1942.) és ez évben megválik a kolozsvári opera-együttes karigazgatói állásától, minthogy a legrégibb magyar zeneiskola a Kolozsvári Zenekonzervatóriumhoz kinevezik igazgatónak (1943.)



Farkas Ferenc első sorban zeneszerző, de megbízható karmester, lelkiismeretes tanár, jó zongorista és ösztönösen megáldott jó érzékű zeneíró. Kolozsvárt bebizonyította, hogy a zene minden területén áldásosan tud tevékenykedni. Mint a zenekonzervatórium igazgatója, Erdély legjobb zeneiskoláját azon az úton szervezi, mely méltó a régi intézet múltjához. Egyfelől az erdélyi tehetségeket vezeti be a zeneszerzés műhelytitkaiba, másfelől olyan légteret varázsolt a zeneiskola köré, melyre felfigyelt az egész országrész: A folyamatban levő Collegium Musician előadás és hangversenysorozatára elmegy a városban mindenki, akit a muzsika érdekel, és aki ez irányban ismereteket akar szerezni. Felbecsülhetetlen ez a munka, a közönség zenei ízlésének és érdeklődésének felkeltése- szempontjából.

Farkas Ferenc első jelentősebb szerzeménye a kis zenekarra írt Divertimento, melyet Dohnányi vezényletével mutatott be a budapesti Filharmóniai Társaság 1933-ban. Jelentős alkotása Concertino-ja hárfára és zenekarra (1937), melyet nagy sikerrel tartották keresztvíz alá Budapesten, Brüsszelben és Rómában. A szegényes magyar hárfairodalom jelentős gazdagodását jelenti ez a mű. Szerenádja fuvolára és két hegedűre, mely nyomtatásban is megjelent és melyet, Kolozsvárt mutattak be 1941-ben, telve van ötlettel és játszókedvvel. Magyar Betlehem című művét nagy sikerrel játszották Budapesten (1938) és Londonban (1939).



Farkas Ferenc legjelentősebb alkotása két-felvonásos dalműve a «Bűvösszekrény,» melyet átütő sikerrel mutattak be eddig Budapesten (1942), Kolozsváron, Nagyváradon és. Erfurtban (1943.)



Kísérőzenét írt több színműhöz. Az Ember tragédiáját kísérőzenéjével adták elő Budapesten és Hamburgban 1937-ben, Berlinben 1938-ban, Frankfurtban 1940-ben, Pécsett és Debrecenben 1941-ben, Bernben és Kolozsvárt 1942-ben. A Csongor és Tünde, Vörösmarty remeke Farkas kísérőzenéjével ment Budapesten, Frankfurtban (1940), Berlinben (1941), Szófiában (1942), Kolozsvárt és Erfurtban (1943.) Shakespeare Ahogy tetszik című színpadi művét Farkas kísérőzenéjével adták Budapesten (1938) és Szegeden (1942). Farkas filmzenét is írt Bécsnek (1934) és Koppenhágának (1936). Két remek magyar filmünkhöz is ő szerezte a zenét: Emberek a havason (1942) és Rákóczi nótája (1943).



Irt még kamarazenét, dalokat, zongoramuzsikát és vannak népdal- feldolgozásai is. Népdalokat is gyűjtött.

 



Farkas első műveire hatással voltak a Rómában eltöltött évek. A hazai törekvésekkel szembehelyezkedve az olasz novecento zenei nyelvéhez menekül. Ez a neoklasszikus szellem érzik néhány korai alkotásán. Ennek formaalkotó szerepe és könnyű folyamatossága valamint népdalaink ritmikája és dallamvilága azok a zenei elemek, melyeknek kereszteződéséből szökkent virággá Farkas Ferenc éneklő kedve, formavilágát magyar mondanivalókkal igyekszik megtölteni. Magyarsága nem külsőségekben nyilvánul meg, hanem a lényegben. A Bűvös szekrény című dalműve keleti környezetben játszódik, így tárgya idegen, mégis magyar muzsikát igyekszik hozzá írni, kerüli a külsőséges magyarkodást, de az a célja, hogy magyar zenét írjon.



Weber, Cornelius, Boieldieu vagy Mozart is saját zenei anyanyelvükön szólalnak hozzánk keleti tárgyú dalműveikben.



Farkas Ferenc muzsikájának friss daloló kedve, a műveinek tiszta formakészsége, az ötleteinek gazdagsága és kecses dallamvonala, a színpadi művészetet még sok jó zenével fogja gazdagítani.

 



Lakatos István.



A ZENE, 1944. január 3. (XXV. Évfolyam, 5. szám)


Operett, mint színpadi műfaj • 34092017-12-15 12:40:36

KOCH LAJOS

KACSÓH PONGRÁC 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(Befejezés.)



Egyik fő jellemvonása: rendkívüli sokoldalúsága. Műveltsége internacionális volt, ami azonban nem jelentett kozmopolitizmust. Kacsóh a nemzetközi műveltségnek olyan értelmet adott, hogy a tudományban, művészetben, az élet nemes fölfogásában ne maradjunk el más nemzetek mögött. Sokszor csalogatták külföldre. Nyelvtudása könnyen lehetővé tett volna számára anyagilag jobb megélhetést és érvényesülést. De úgy érezte, hogy a magas műveltségű egyén itthon is megtalálja azt a kört, amelyben eszményei megvalósításáért küzdhet. Egyéniségének ereje lebilincselő. Tudott elragadóan szeretetreméltó lenni, de erős hajlama volt a gúnyolódásra. Életmódja egyszerű, szükségleteiben a legcsekélyebb igényekkel. Olykor cinikusnak tűnt, de valójában úri hajlamú, előkelő modorú. Mindent saját magának köszönhetett s ezzel méltán büszkélkedett. Soha protekció után nem járt, ezt maga üldözte leginkább. A strébereket, nagyképű embereket utálta, a népszerűség-hajhászókat megvetette. Annyira érzékeny és kényes ízlésű, hogy a legcsekélyebb ünneplés esetén is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az váratlan és nem megrendelt ünnep.



Megjelenése a társaságra felvillanyozó hatással volt. Egészséges humorával vidám, pezsgő hangulatot ébresztett. Jellemének alapvonása, hogy a legfordulatosabb életkörülmények között sem hagyta el derűs optimizmusa. Reménytelen sohasem volt, sorsában mindig bízott, sőt nagy csalódásai ellenére az emberekben is hitt. Életművészethez nem értett. Ez reá nézve, akit az élet sokszor megtépázott, sértés lenne. Bizonyos magasabb értelemben azonban életművész: szeretett mindent, ami esztétikai érdeklődését lekötötte. Nem zárkózik a szakszerűség szűk cellájába. A természet- tudományok és zene művelése mellett kiváló humanista, akinek a finom retorika iránt való érzéke a szép szavak varázsos erejébe vetett hitében jelentkezett, amint az írásai bizonyítják. Székely fajának sok eredetisége

megvolt benne: erős akarat, önálló gondolkodás, szívós kitartás, fáradást nem ismerő törekvés elérendő célja felé. Nehezen megnyíló lélek, de akik közel férkőztek hozzá, tudták, hogy milyen érző szív lakik benne. Akaratát, mindig keresztül vitte. Lefelé nem éreztetett lealacsonyító bánásmódot, fölfelé nem hízelgett. Sok gazdag ember között fordult meg, de

sohasem irigyelte őket. Erős becsvágya magasabb eszmény felé irányult.



Művészi pályája főszakaszaiban mámorítóan szép volt. A népszerűséggel szervesen összenőtt. Szenzációs siker koronáját hordozta. A magyar daljáték fejedelme volt. Huzamos időn keresztül kedvence az egész ország közönségének, ünnepelték, körülrajongták. Szerencsés, békés évek szülöttje, amelyekben az életet gond nélkül élvezték, a jelent viharosan éltették. Ennek a kornak volt dalosa Kacsóh. Zenéje mindig egyenes vonalú.



Komplikálatlan, egyszerű. Nem törekszik csapongó magasságokba, nem tétovázó, hanem elsősorban érthető, szeretetreméltó, előkelő kedvességű, teli természetes gondtalansággal. Muzsikája nem vet föl problémákat, de a csodálatos napsugár tiszta melegségével ragyogja be. Behízelgően szép, érzelmeket híven tükröző, szerencsés formaérzékű dallamai a magyar zenei kincsestár időálló értékei között foglalnak helyet. Művészete esztétikai szűrön keresztül szivárgott, mégis úgy énekelt, mint a dalos madár. Zeneisége kétségbevonhatatlan. Gondolatainak természetessége igazolja ezt. Fanatikus hirdetője volt a magyar zene páratlan szépségének. Az egyszerű magyar dalt, amelyből művészete kiindult, megnemesítette és ettől kezdve szárnyalóbban fejlődhetett. Új hangot ütött meg. Látszólagos naivitása mögött rafinéria rejtőzik. Amit mondani akart, azt mesterkéletlenül fejezte ki. Gyengéd és kedves, erőteljes és tömör gondolatait mindenki által érthető, szép formában adta közre. Bájukkal a szíveket meghódította. Zenéje olyan, mint az örökké vidám pillanat, mint a teljesedésbe szökött örömteli jelen, rokon mindazzal, ami virágzik, lélegzik, fénylik. Művészete örömre hangol. És mily egyszerű! Nem több mint néhány tonika és domináns akkord. De milyen dallamvonal vonul el fölöttük! Magyar művészete virágozni fog, mint a mezőn a kakukkfű és a magyar országutakat szegélyező akác. Költői egyénisége, amely az alkotóerő rendkívüli gazdagságát rejtegeti magában, kimagaslik a magyar dalköltők sorából.



Művészi tevékenysége mellett kiemelkedő becsű pedagógiai munkásságot is folytatott. Kacsóh a szó legnemesebb értelmében volt tanár. Pedagógiai lelkiismeretének tisztasága vitán felül áll. Életének mindent betöltő szenvedélye a katedra. Legnagyobb öröme volt, ha előadhatott. Előadásaiban fényes áttekintéssel, a vezető gondolatok plasztikus ki domborításával, kristálytiszta logikával lebilincselte hallgatóit és fölkeltette bennük az új kérdések iránt való érdeklődést. Valami állandó, fáradhatatlan: ösztön sarkalta, hogy tudását tovább adja nemcsak tanítványainak, hanem fele-barátainak is. Ha néhány napig valamelyik iskolájában nem volt órája, meghívott néhányat barátai közül és hajnalig előadott nekik. Ezekre az előadásokra épp úgy elkészült, mint valamelyik zeneakadémiai órájára: átnézte a vonatkozó könyveket és megtanulta a bemutatni szándékozott zeneanyagot. Kecskeméti igazgatósága alatt Kacsók volt az első úriember, aki megkezdte a biciklizést. Nyáron ebéd után kijárt a Széktó szabad-fürdőbe. Leheveredett az árnyas fák alá, ismerősökkel kezdett beszélgetni. Rendesen az lett a vége, hogy a többi fürdőruhás úr is odasereglett és csakhamar 30—40-en hallgatták azokat a fejtegetéseket, amelyeknek sajátos, könnyed, csevegő modorában mesteri előadója volt. Ismereteinek gazdag forrásából bármennyit merített is, mindig újat nyújtott. Ez volt az a vonzó kapocs, amellyel maga mellett tartotta a hozzá közeledőket. A ragaszkodás embertársai részéről annál mélyebb volt, mert érezték, hogy aki ezt a sok tanácsot, buzdítást adja, jókedvvel és a megterheltetés érzése nélkül cselekszik. Tanítványait szerette. Akire jóindulatát fordította, vakon követhette tanácsát. A hozzáfordulót barátságosan fogadta, de leplezetlenül rámutatott hibáira. Csak akkor bírált, ha tehetséget látott, a közepest magára hagyta. Jellemző eset pesti tanársága idejéből. Egyik márciusi ünnepélyen Liszt Rákóczi-rapszódiáját akarta négykezes zongoraszámként előadatni. Két jó zongorista hamar akadt a gimnáziumban. A fiúk brilliáns próbát játszottak. Kacsóh hallgatta őket. Utána kritizálni kezdte játékukat. Száz hibát, kifogást, gáncsot talált. Mikor már kellőképpen lerántotta a két szepegő növendéket, végül ezt mondta nekik



«Fiúk, ha rosszul játszottatok volna, szó nélkül ráhagyom, csináljatok, amit akartok. De mert kitűnően adtátok elő a nehéz művet, találtam elmondani, hogy a dolog még jobban menjen.»

 



Cicero az ifjúság tanítását oly szolgálatnak nevezi, amelynél fontosabbat a hazának alig tehetünk. Ha ez igaz, Kacsóhról elmondhatjuk, hogy hazafiúi tartozását nemesen rótta le, mert tanári pályája alatt lelkesen és kitűnő eredménnyel szentelte annak idejét és erejét.



Kacsóht élete folyása különböző irányba vitte. Zsenialitása, alkotóereje azonban mindenütt nyomot hagyott hátra, irányt jelölt, amelynek ösvényén szerencsés utódok biztosabban haladhatnak.



(vége)



A ZENE, 1944. január 3. (XXV. Évfolyam, 5. szám)


Operett, mint színpadi műfaj • 34082017-12-15 12:06:44

KACSÓH PONGRÁCZ EMLÉKÉRE



SZÜLETÉSÉNEK 144. ÉVFORDULÓJÁRA



2017. december 15. 



KOCH LAJOS:



KACSÓH PONGRÁCZ 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA (1943.XII.15.)





A magyar tudomány és művészet egén gyakori jelenség, hogy legékesebb csillagai korán futnak le. Idő előtt lehullott meteor volt Kacsóh Pongrác is. Messze a láthatáron túl sugárzott fénye még letűnte után is és maradandón jelzi pályafutásának áldásos nyomait. Magyar fajtánk tiszta hajtása volt, a lélekben és tehetségben örökéletű faj tüneményes megnyilatkozása.



Kacsóh Pongrác 1873. december 15-én született Budapesten székely eredetű, régi magyar családból. Bölcsőjébe az égi tündérek az élet legszebb ajándékait dobták: jeles észbeli tehetséget, nemes nagyra vágyást és az élet fensőbb javai iránt való finom fogékonyságot. A középiskolát a pesti református gimnáziumban kezdte, a kolozsvári kollégiumban végezte be. Nemcsak jeles tanuló, hanem kétszeresen csodagyermek: tízéves korában Siposs Antal zenedéjében zongorajátékával kitűnt, mint hatodikos gimnáziumi tanuló pedig elnyerte a kolozsvári egyetemen a tanárjelöltek számára kiírt pályadíjat. A középiskolai érettségi után a kolozsvári egyetem mennyiségtan-fizika szakára iratkozott be, ahol feltűnést keltő teljesítmények közben kitüntetéses vizsgákkal szerzett tanári és doktori oklevelet. Közben Farkas Ödönnél tanult zongorát és zeneelméletet a Zenekonzervatóriumban. Ebben az időben megszervezte a kolozsvári egyetemi hallgatók zenekarát, egyúttal beállt a színház zenekarába fuvolásnak. 1896-ban a fehértemplomi gimnázium helyettes tanára, majd a temesvári tüzéreknél leszolgált önkéntesi éve után 1898-ban kinevezték a budapesti VIII. ker. Állami főgimnázium tanárává. Ekkor kezdte meg nagyszabású pedagógiai, művészi és társadalmi működését. A gimnáziumon kívül más intézetekben is tanított; néhány év alatt több-száz értekezése, bírálata jelent meg folyóiratokban, szaklapokban, napilapokban: természettudományi és matematikai tárgyúak, közben zenelapot szerkeszt és komponál. Néhány népies dalát szűkebb baráti körben megkedvelték és énekelgették. Mint a Málnai-féle leányiskola tanára, az intézet növendékei számára: «Csipkerózsa» címen daljátékot írt.



E magyar levegőjű kis műnek köszönhette azt a kitüntetést, hogy Bakonyi Károly felkérte a János vitéz szövegének megzenésítésére. Alig öt hónap alatt írta meg páratlan szépségű, Petőfi költeményével egyenrangú zenéjét. Óriási sikert aratott. A szürke matematika tanár neve máról-holnapra ismertté lett, dalait az egész ország ajkára vette.



Kacsóh érezte, hogy a nagy siker számára kötelezettséget is jelent, művészi pályáján emelkednie kell. Ezért a kultuszminisztériumtól egy évi szabadságot kért. Ez alatt Herzfeld Viktor zeneakadémiai tanár vezetése mellett a zeneszerzés magasabb stúdiumait, az ellenponttant, fuga, zenei formatan és hangszerelés titkait sajátította el, majd ismereteinek és látókörének bővítése céljából hosszabb időt töltött külföldön. Tanulmányútja Olaszországon, Franciaországon, Anglián, Belgiumon, Németországon és Svájcon át vezetett. Külföldi útja folyamán a művészetek tanulmányozása mellett komoly érdeklődéssel fordult az iskolaügy felé. Közel nyolc hónapon át tartott ez az út. Minden tekintetben kifinomult művész és pedagógiai ismeretekben bő tapasztalatú tanár érkezett vissza.



Az évek folyamán több daljátékot is írt: Rákóczi, Mary Ann, Dorottya; ezen kívül Pompei címen operát komponált, színdarabokhoz kísérőzenét szerzett: A harang, Liliom, Aranyásó, A pityergő csárdában, Fehér felhő, Kék madár; írt még sok népies műdalt, karénekeket, amelyeket közvetlenségük, dallamosságuk és magyarságuk folytán a közönség szívesen fogadott. A tudományos irodalom terén Pozitív zeneesztétikájával, Zenefejlődés-történetével, majd Énekpedagógiájával tűnt ki, amelynek módszere és a belefoglalt gyermekdalok alkotójuk nevét sokáig megőrzik. 1909-ben Apponyi Albert kultuszminiszter pedagógiai érdemei elismeréseképpen a kecskeméti főreál vezetésével bízta meg, egyúttal kinevezte a Zeneakadémiára az Énektanító-képző tanfolyam tanárává. Két és fél-évi kecskeméti tartózkodása alatt nemcsak iskoláját virágoztatta fel, hanem a város kulturális ügyeibe is erőteljesen beavatkozott. Munkálkodását rövid időn belül a város zenei életének általános fellendülése követte.



Átsegítette a zenedét válságán, új alapokra fektette a város műkedvelő zenekarát és működését a komoly-zene terére vezette át, templomi filharmonikus-kórust szervezett és élénk publicisztikai működést fejtett ki, mint a Kecskeméti Lapok munkatársa. 1912. február 1-én a Székesfőváros meghívására, mint zenei szakelőadó kezdte meg tevékenységét. Új hivatásában legfőbb szerelmének, a zeneművészet szakszerű műveléséhez jutott. Ebben az állásában kibővítette a fővárosi iskolákban az énekoktatást, az alsótokú zenetanfolyamok folytatásaként felállította a közép- és felsőfokú tanfolyamokat központosítva, amiből 1922-ben a felsőbb zeneiskola létesült, utóbb a Sztojanovits által szervezett Székesfővárosi Énekkar vezetését is átvette. Néhány éven át az Országos Dalosszövetség ügyvezető igazgatója és az Országos Zenészszövetség elnöke is volt. Óriási adminisztrációs elfoglaltságot kívánó hivatalait hallatlan munkabírással, energiával és azzal a nagyvonalú koncepcióval intézte, amellyel, mint zenepedagógus a magyar zeneélet minden irányában való megszilárdításán és tökéletesítésén dolgozott. Nagy munkássága közepette hullott ki kezéből a toll. Végzetes betegségével egy esztendeig viaskodott. 1923. december 16-án halt meg.



A halála óta letűnt esztendők távolságából meghatóban pillantunk vissza életére és művére; meglátjuk azokat a vonásokat, amelyek Kacsóht mint embert, művészt és tudóst jellemzik. Egyetemes magyar tehetség volt, polihisztor hajlamokkal. Többoldalú képességeihez hasonlóan több természet rejtőzött benne, ami talán származásából eredő örökség. Ez némelykor sok jólelkűségben, kedvességben, úriasságban, szívélyességben jelentkezett, máskor meg, «kritikus perceiben» szeszélyes, rideg, megközelíthetetlen volt. Nem tartozott a könnyen kezelhető természetek közé és mégis elragadó tudott lenni, aki környezetét felejthetetlen órákkal ajándékozta meg. Élete a legkülönbözőbb hangulathatárok között játszódott le. Ezer ötlettel, arany humorral átszőtt percek után felborított, megváltoztatott mindent. Vérmérsékletében rejlett e sebesen váltakozó magatartás oka. Heves véralkatú, könnyen lobbanékony természet, de a következő percben kitörését megbánta és megjutalmazta azokat, akiket előbb haragjával sújtott. Egyénisége kevéssé ismerte az alkalmazkodást, véleményeihez, elképzeléseihez makacsul ragaszkodott. Az egyénnel szemben gyakran kíméletlen volt, a magasabb közös érdekeket tartotta szem előtt. Szak- felügyelősége alatt egyszer egy öreg igazgató kereste fel őt hivatalában. Kacsóh, akinek örökké főtt a feje valami tervben, a szokottnál is idegesebben járkált föl és alá szobájában. Mikor az igazgatót megpillantotta, keményen rászólt: «Tud olvasni?» És kezénél fogva kivezette az ajtó elé, a táblára mutatva elolvastatta vele: Fogad 12 és 2 között. «Most hány óra van?» Kivéve óráját, megállapította, hogy tíz perc múlva lesz csak tizenkettő. «Ajánlom magamat.» Ezzel otthagyta a meglepett igazgatót. Ennek az úrnak, aki valószínűleg egész életére meggyűlölte, csak az ideges Kacsóht volt alkalma megismerni. De milyen csekélység ez ahhoz, amikor a kecskeméti földrengés alkalmával egyetlen bátorító cikkével az egész város nyugalmát helyreállította, a lakósság álmát visszaadta. Zsenialitásának szükségszerű következménye volt, hogy természetéből hiányzott az átlagember higgadtsága.

 



(Folyt. köv.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5732017-12-15 02:42:53

                                             KACSÓH PONGRÁC,



        magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.



Írta: Szabados Béla



3. rész:



1911 decemberében a székesfőváros meghívására Kacsóh Pongrác városi szolgálatot vállalt s mint zeneügyi szakelőadó kezdte meg széleskörű tevékenységét. Pedagógiai működését tovább folytatta tehát; de most már — igazán szíve szerint — csakis a zenekultúrának szentelte idejét. Buzgó harcosa lett a fővárosi iskolákban rendszeresítésre váró énekoktatásnak. Megalkuvást nem ismerő komoly akarással megszervezte az alsófokú kerületi zenetanfolyamokat, majd a közép- és felsőfokú tagozatok felállításával teljesen kiépítette a főváros iskoláiban a zeneoktatást.



Időközben a kultuszkormány által életbeléptetett és a középiskolákban való énektanításra képesítő tanfolyamnak lett kinevezett tanára. A tanfolyam növendékei részére kitűnő tankönyveket írt. A főváros tanszemélyzetének és tisztviselőinek közreműködésével megszervezte a fővárosi énekkart, mely rövid idő múlva mint számottevő zenei testület vett részt Budapest zeneművészi életében.



Zeneszerzői munkássága a sokoldalú pedagógiai tevékenység folytán bár csaknem teljesen szünetelt, kedvenc eszméjének megvalósításán, a saját szövegére írott s már említett Dorottya című víg dalművének partitúráján — különösen a nyári pihenők idején — serényen dolgozott.



A világháború kitörésekor Kacsóh mint tartalékos tiszt azonnal jelentkezett s a főváros által kért fölmentése idejéig katonai szolgálatot teljesített. Pompás katonadalai ebből az időből származnak.



A világháború folyamán Kacsóh komoly, rendszerint életbevágóan fontos lépésre szánta el magát. 1916-ban megnősült s bár házasságának mély és kölcsönös vonzalom szolgált alapul, Kacsóh házasélete — fájdalom — csak igen rövid ideig volt boldog. Néhány hónappal fiacskája születése után a házasfelek elszakadtak egymástól. Minden forró érzése, rajongó szeretete ezután a kisfiáé volt, kit szerető, féltő gonddal nevelt.



A háború, az összeomlás s a forradalmak szörnyű izgalmai Kacsóh Pongrác idegeit is megrongálták. Amúgy is izgékony természete folytán ideges ingerlékenysége fokozódott. Házasságában való csalódása zárkózottá és rideggé tette. Szigorúsága tanári teendői közben gyakran szinte kíméletlennek látszott. Ezidőben sokat dolgoztam együtt Kacsóhval az énektanítói tanfolyamon és a rövidéletű, a kultuszkormány szerveként működő zenetanácsban és gyakran voltam tanúja ideges, heves kitöréseinek. Lehet, hogy ez már bekövetkezendő, halálos betegségének volt az előjele, mert egyébként Kacsóhnak melegen érző, jó szíve volt.



Aki látta valaha eljátszogatni kisfiával, látta a rajongó szeretet e gyöngéd megnyilatkozásait; vagy tudomással bírt arról, milyen forrón szerette Kacsóh az édesanyját, bizonyára igazat fog nekem adni. Csupán végtelenül érzékeny volt. Betegesen finom idegzetét olyan csekélységek is súlyosan irritálták, melyek más, nyugodtabb vérmérsékletű embereket egész hidegen hagytak.



A közéleti állapotok lassú, de folytonos javulása folytán bekövetkezett nyugalmasabb időkben Kacsóh módot és időt talált kedvenc művének, az általa ,,chef d’oevre“-nek tekintett vígoperájának befejezésére. Mintha a kegyetlen sors ez esetben kíméletet kívánt volna gyakorolni: Kacsóh Pongrác befejezte a Dorottyát, mielőtt a végzetes betegség a tollat kiütötte volna a kezéből. A befejezett munka feletti öröm mintha zaklatott idegeire is nyugtatólag hatott volna, az énektanítói tanfolyam 1922. évi március végén megtartott képesítővizsgálatain Kacsóh sokkal nyugodtabb, jókedvű s a szepegő vizsgázókkal szemben lényegesen elnézőbb volt, mint egyébkor.



Annál fájdalmasabb volt hát az a megdöbbentő és váratlan hír, mely ugyanazon év május utolsó napjainak egyikén meredt felénk a délutáni újságok hasábjain.

Kacsóh Pongrác, a mindenki által dédelgetett Gráci, rosszul lett az utcán, összeesett és pár pillanatig eszméletlen is volt. A megriadt jóbarátok egymásnak adták a betegszoba kilincsét, a kilépő örömmel közölte a várakozókkal a kedves jóbarát állapotának örvendetes javulását. Az aggodalmaskodók azonban megdöbbenve látták a visszatérő életerő túlizgatott megnyilvánulását, a nyugtalan izgékonyságot, mely feltűnőbb volt, mint valaha s ami súlyos, végzetes betegséget sejtetett.



Sajnos, nekik volt igazuk. Kacsóh Pongrác látszólag felépült, hivatalos tevékenységét is újra folytatta. Nyár elején szabadságra ment. Falura utazott jóbarátaihoz, pihenést és üdülést keresve.



Ősszel visszatért, látszólag pihenten, de a gyilkos kór kétségtelen nyomaival. Kedélye a végletekig csapongóit; hol kacagott, hol elérzékenyedett, mint a gyermek. S a ragyogó, szarkasztikus, de mindig szellemes és a logika acélvágányaihoz szokott elme már nem volt a régi! Bánatosan lesújtva ébredtünk annak tudatára, hogy a májusvégi roham mégis csak a vég kezdete volt. Még október havában nagy örömben volt része: Beöthy László elfogadta a Dorottyát előadásra s nagyösszegű előleget folyósított. Akkor is a kis Jánoska jövője foglalkoztatta; a szomorú, sötét őszi napok komorságában csak az imádott gyermekkel töltött egy-egy óra volt számára a verőfényes napsugár. 1922. december 1-én ezeknek a boldog óráknak is vége szakadt. Kacsóh Pongrác e napon lett a Szent János-kórház legszomorúbb pavillonjának lakója.



A kórházi kezelés eleinte némi javulást eredményezett. De a súlyos betegséggel szemben az orvosok minden odaadó gondossága, minden tudománya tehetetlennek bizonyult. Csakhamar újabb rohamok léptek fel s bár Kacsóh szívós szervezete sokáig ellenállt, a végzetet feltartóztatni nem lehetett. 1922. december 16-án, egy nappal ötvenedik életévének betöltése után, este 8 órakor elérkezett az örök megpihenésnek, a földi szenvedések befejezésének pillanatához.



Temetésén impozáns módon nyilvánult az általános, országra szóló részvét. Lesújtott barátai, ismerősei, a hálás, nagy közönség minden rétegének képviselői állták körül a sírt; mindenki elhozta a maga „egy rózsaszálát“ s Kacsóh Pongrác örök nyugvóhelyén percek alatt egy virágzó rózsákkal elárasztott sírdomb emelkedett.



Kacsóh Pongráccal nagy magyar zenepoéta dőlt ki az élők sorából. Istenáldotta zenei tehetség volt, kinek zenéjéből mindig igazi, nemes költészet áradt s aki mindenekfelett magyar volt szíve utolsó dobbanásáig.



(Megjelent a Muzsika. Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat 1930. évi 1-2. számában.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5722017-12-15 02:39:31

                                                     KACSÓH PONGRÁC,



             magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.



Írta: Szabados Béla



2. rész:



Ki írhatná le Kacsóh határtalan örömét, mikor a nem remélt, kitüntető megbízást kapta? Még évekkel később is mélyen meghatva beszélt nekem életének e legboldogabb pillanatáról. Legmerészebb álmai megvalósulásának reménysugara csillant fel lelkében. Megmámorosodott arra a gondolatra, hogy az ő munkája a főváros egyik elsőrendű színházában, a legkiválóbb szereplőkkel fog színre kerülni. A hír, dicsőség, talán a halhatatlanság aranybabérja jelent meg lázas képzeletének csapongása közben. De éjjel álmatlan óráiban a kétkedés érzése is kínozta. Meg tud-e majd felelni a vállalt nagy feladatnak? Fanatikus hittel hessegette el magától a csüggedés gondolatát. A nyári szünidő elején elutazott s imádásig szeretett édesanyja közelében új erőt merítve, megírja a János vitéz első vázlatát. Visszatérve a fővárosba, lázas buzgalommal lát munkához. A partitúra csakhamar elkészült, magába foglalva Kacsóh kivételes, eredeti tehetségének legszebb kivirágzását. A művet a Csipkerózsikában is feltűnt egyszerű, tiszta, keresetlen, édesbús magyarság jellemzi. A naivitásában elbájoló népies elem megkapóan szövi át a János vitéz dalait. A dallamok feldolgozása, formába öntése, természetes és mesterkéltség nélkül való. Minden hangja szívből fakad és szívhez szól. És ami a legcsodálatosabb: a fiatal szerző sehol sem esik a kezdők szokásos túlzásainak hibájába. A drámai jeleneteknél sem veszti szem elől a helyes mértéket, a mesejáték egyszerű, gyermekies hangja sohasem téved a szertelenség útvesztőjébe. A második felvonás francia milieuje sem zökkenti ki a helyes irányból; itt is megőrzi az egyszerű, népies hangot; csodálatos ösztöne nem engedi lesiklani a mese poézisének virágos ösvényéről. Mindent összevéve, a János vitéz tündöklő sikerének titka, hogy zenéjének megírását éppen Kacsóh Pongrácra bízták; viszont igaz az is, hogy Kacsóh tüneményes felbukkanását főleg az magyarázza, hogy éppen a János vitéz megzenésítésére kapott megbízást.

 



A Király-színház 1904. november 18-án hozta színre a szerencsés darabot. A siker előadásról előadásra fokozódott s csakhamar a vidéki nagy városok színpadjain is tomboló sikerrel került színre. Lehetséges, hogy a sikerben nagy része volt az akkori idők politikai mozgalmainak, de az egészen bizonyos, hogy a nemzeti felbuzdulás elterjedésében igen hathatósan működött közre a János vitéz hazafias lelkesedést támasztó tiszta magyarsága.



Kacsóh Pongrác — mint elébb mondottam — egy csapással a legnépszerűbb magyar zeneszerzők sorába emelkedett s ha későbbi műveivel a János vitéz sikerét nem is tudta elérni, eléggé sohasem méltányolható igyekezettel és következetességgel törekedett magasabb művészi célok felé. A nagy zenei értékek intenzív tanulmányozását kitartóan folytatta. Nagyobb és komolyabb zenei ideálok elérésére törekedett. Sorban a legközelebbi műve a Zangiwill darabjából készült Mary-Anne volt, mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Újra magyar tárgy után nézett tehát, mintha csak érezte volna, hogy sikerei csakis a magyar talajban gyökerezhetnek s 1906-ban ugyancsak a Király-színházban színre hozta Rákóczi című daljátékát. Ez a darab sem bizonyult a János vitéz méltó társának. Igaz, hogy Petőfi géniusza és csodálatos költészete hiányzott a Rákóczi szövegéből, melynek tárgya, hőse szerencséjének folytonos hanyatlásával, különben sem hálás színpadi téma. A Rákóczi zenéje is csak abban mutatott lényeges haladást a János vitéz partitúrájával szemben, hogy hangszerelése és harmonikus felépítése előkelőbb, választékosabb és művészibb veretű. Sajnos, azt a közvetlen, keresetlen, gyakran gyermekes naiv hangot, mely a János vitéz zenéjének annyi üdeséget és elragadó bájt kölcsönzött, Kacsóh nem használhatta az egészen elütő kezelést igénylő Rákócziban. Így a Rákóczinak is csak jelentős erkölcsi sikere volt s régen letűnt a játékrendről, melyen az elpusztíthatatlan erejű János vitéz újra és újra hódított.



A Rákóczi után mintha megcsappant volna Kacsóh munkakedve. A valóság az, hogy továbbra is rengeteg sokat dolgozott. Munkaerejét azonban felaprózta az a sokoldalú tevékenység, melyet abban az időben kifejtett. Tanári teendői mellett tudományos cikkeket írt; 1909-ben megjelent Zenei fejlődés története című műve; esztétikai és kritikai dolgozatai különböző szakfolyóiratokban láttak napvilágot. Ezekre az évekre esnek még Pásztor: A harang című legendájához írt kísérő zenéje, ugyancsak a Molnár-féle Fehér felhő és Liliom című darabokhoz írt zeneszámok. Dalai — melyek közül néhány ma is népszerű és közkedvelt — ugyancsak ebben az időben jelentek meg; az évekkel később elkészült Dorottya megírásának tervezgetése is foglalkoztatta már. A zeneművészetben akkortájt erősen lábrakapó reformmozgalom hullámai őt is magával ragadták. Megszervezte az új magyar zene egyesületét, melytől azonban hamarosan elfordult, mikor észrevette, hogy munkatársai, a sok nagyratörő, de nem éppen tehetséges fiatal zenész, csak a legvadabb szertelenségben való tobzódással képesek magukra vonni a figyelmet.



Miniszteri rendeletre 1909-ben a kecskeméti reáliskola igazgatói állását foglalta el. De még ez a jelentős előléptetés s a vele járó új munkakör ellátása sem

vonhatták el igazi hivatásától. Kacsóh ismert erélyével és szaktudásával példás rendben tartotta a reábízott iskolát, de szíve itt dobogott köztünk s minden legkisebb zenei esemény alkalmával itt láttuk, itt üdvözöltük körünkben.



Egyébként Kecskeméten sem szűnt meg a zenekultúra érdekében küzdeni és munkálkodni. A legelőkelőbb társadalmi köröket igyekezett a zene szeretetében egyesíteni. Zenetörténelmi felolvasásokat tartott; majd egyes mesterművek analizálásával, magyarázásával szerzett a klasszikus zenének rajongó híveket. A városban feltalálható műkedvelő zenészeket maga köré gyűjtötte s „Úri banda“ névvel zenekar-egyesületet szervezett, mely néhány hivatásos zenésszel egészítve ki magát, rövid idő múlva a nyilvánosság előtt is nagy érdeklődés mellett, jelentős sikerrel szerepelt. Egyik hangverseny alkalmával még Beethoven V. szimfóniáját is előadta, melyet Kacsóh versben írt prológja vezetett be. A prológ befejező sorait itt közöljük:



De im a Mester álmok honából



Szerény, szelíd valóra ébred,



Jámbor tanítvány áll az ajtón,



Kopogtatása hű alázat.



Csodálva néz az égő arcra



Két szeme, mely már könnybe lábbad



S a lángészrejtő bozontos főre.



Áhítva csiigg a büszke ajkon



S a Mester szól: „Lásd, így kopogtat



Az ádáz sors az életajtón!“



(Folyt. köv.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5712017-12-15 00:52:15

Képtalálat a következőre: „Kacsóh pongrác”



Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése . Énekli: Simándy József



 



144 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.15) és 94 évvel ezelőtt hunyt el (XII.16)



                                          KACSÓH PONGRÁC,



         magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.



 Írta: Szabados Béla



(Rádiófelolvasás)



A nagy magyar zene-poéta, Kacsóh Pongrác emlékére a rádió ma ünnepi hangversenyt rendezett.



Nekem jutott a feladat, hogy a hangverseny előtt bevezetőt mondjak, a körünkből — fájdalom — oly korán elköltözött művészről, kihez benső és őszinte barátság szálai fűztek.

Kacsóh Pongrác egészen különleges helyet foglal el a magyar zenetörténelemben. Különleges helyet főképpen azért, mert János vitéz című daljátéka kétségtelenül a legnagyobb eddig elkönyvelt magyar színpadi siker, másrészt: mert rajta kívül nem volt magyar zeneművész, aki ennyire egy csapással emelkedett az elsők sorába.



Gyermekkoráról, zenei hajlamának első megnyilatkozásáról kevés adatunk van. Kacsóh Pongrác Budapesten született, 1873. december 15-én. Édesatyja a magyar államvasutak főtisztviselője volt s néhány évvel a kis Pongrác születése után Kolozsvárra került; az ottani államvasúti üzletvezetőség kötelékében teljesített szolgálatot. Iskolai tanulmányait Kacsóh Pongrác Kolozsváron végezte, mint a református lyceum növendéke. Jó tanuló volt s tanárainak hamar feltűnt a serdülő gyermek kivételes akaratereje, éles megfigyelőképessége. Középiskolai tanulmányaival párhuzamosan a kolozsvári konzervatóriumban zongorázni és fuvolázni tanult; a zeneelmélet elemeire maga Farkas Ödön, a konzervatórium igazgatója, az ismert kiváló magyar zeneszerző tanította. Szervezőtalentumáról is bizonyságot tett; a lyceum növendékei körében iskolai zenekart szervezett s azt több alkalommal maga vezette. Hajlamait követve, a középiskola elvégzése után a tanári pályát választotta élete céljául. A kolozsvári egyetemen a bölcsészeti fakultás hallgatója lett s bölcsészetdoktori oklevelét a természettudományi szakon — summa cum laude — 1896. június 13-án szerezte meg. Nehéz és komoly egyetemi stúdiumai idején sem hanyagolta el azonban zenei tanulmányait. A zene iránt táplált rajongó szeretete arra ösztönözte, hogy magát ebben az irányban is tovább képezze. Lelkesedéssel tanulmányozta a nagy mesterek örökbecsű műveit, s mint ahogy a történelmi emlékekben gazdag Kolozsvár patinás falai között megtelt a lelke az izzó magyarság érzéseivel, úgy szívta magába Beethoven szonátáiból és szimfóniáiból a klasszikusok tiszteletét. Sokszor hallottam tőle, hogy, elfáradva a legnehezebb mathematikai problémák fejtegetései közben, üdülést és felfrissülést csak egy-egy örökéletű zenemű eljátszásában talált.



Az exisztencia megteremtésének gondjai sem téríthették el a művészettől; a zene iránt érzett rajongó szeretete állandóan ott parázslott minden szépért hevülő ifjú szívében.



1897. szeptember 15-én Kacsóh Pongrác tanári oklevelet nyert s ennek alapján rövidesen — 1898-ban — megkezdte működését a budapesti VIII. ker. állami főgimnáziumnál. Mint mindenbe, amivel éppen foglalkozott: Kacsóh új hivatásába, a pedagógiai tevékenységbe is teljes lelkesedését vitte bele. Mondják, hogy igen szigorú tanár volt, szigorúsága azonban főleg a tunya gondolkozás, a pongyola fegyelmezetlenség ellen irányult. Aki lelkiismeretesen tanult, aki lelkesedni tudott a tárgya iránt, azt szerette, azért még exponálni is tudta magát. Ebbe az időbe esnek Kacsóh tudományos dolgozatai, értekezései, melyek a szakkörök figyelmét a fiatal professzor felé irányították; ugyanakkor azonban, fellelkesedve a főváros nagyra-lendülő zenei életének eseményeitől, zenei hajlamai is újabb lángra lobbannak. Állandó látogatója a hangversenyeknek, az operának s a legszűkebb baráti körben már egy-egy kompozíciója is elismerést arat. E szerény sikerek tudásának tökéletesítésére ösztönzik. Zeneszerzési tanulmányokat folytat Herzfeld Viktor, a zeneakadémia tanárának vezetése mellett. Vágyakozása valamely zenei tevékenység kifejtésére mindig erősebb s gyakorlati tapasztalatainak gyarapítása végett zenetanári állást vállal a Málnai-féle ismert leánynevelő intézetben. Az állandó zenei foglalkozás csakhamar kibontakozásra juttatta Kacsóh Pongrác igazi hivatását. Komoly és kitartó zenei tanulmányai megérlelték eredeti és nagyértékű talentumát s midőn egy iskolai előadás alkalmából a Málnai-féle intézet növendékei részére Csipkerózsika címmel daljátékot ír, magára vonja az elismert tollú író: Bakonyi Károly, valamint a Király-színház igazgatójának, Beöthy Lászlónak figyelmét. A Csipkerózsika zenéjének keresetlen magyarsága, mezei virágokhoz hasonló harmatos üdesége annyira megnyerte a kényes ízlésű színházi szakemberek tetszését, hogy felszólították a fiatal s akkor még csaknem teljesen ismeretlen zeneszerzőt a János vitéz szövegkönyvének megzenésítésére.



(Folyt. köv.)

 


Berlioz újratemetése • 1432017-12-15 00:02:43

HECTOR BERLIOZ 



Ernest Reyer*, a Sigurd és Salambô szerzője, ki nemcsak kedvelt tanítványa volt Berlioznak, hanem legbensőbb barátja s fájdalmai és szenvedéseiben hű osztályosa, sok oly érdekes adatot bocsátott közre legközelebb, mit a mester számos életrajzában hiába keresünk. Ezen adatokból közlünk itt most némelyeket.

 



„Egyetlen-egy zenészt sem kritizáltak, bántottak és rágalmaztak annyit, mint Berliozt. Szerencsére volt hozzá éles nyelve és hegyes körme, mellyel tudta magát védelmezni s a Journal des Débats elég tanúságot tehet erről. Csak mikor a kor gyöngesége, betegség utolérték s ennek utána bátorsága kezdte elhagyni, engedtek neki némi nyugalmat. De a «Trójaiak» megjelenése jeladás volt az ellenségeskedés újból kezdésére. A heves ellenségek között Scudo, a «Revue de Deux-Mondes» zenekritikusa, aki nemsokára rá, mint őrült halt meg, tűnt ki legjobban támadásainak hevességével s tollának féktelenségével.



Ő a szerzője ama hírhedt mondásnak, mely méltó rá, hogy a legkésőbbi utódokra is átszármazzék: «A kínaiak, akik szabadidejükben a tam-tam lármájával mulatják magukat, a vadak, a kik két darab kő össze-dörzsölésével egészen az őrületig fel tudják magukat izgatni, csinálnak olyan zenét, amilyet Berlioz ír.»



Egy másik úr, akiben volt annyi jó nevelés, hogy névtelen maradt, még ennél is tovább ment; szemére vetette Berlioznak, hogy a «Harold en Italie» című simfoniájának a premiérje után nem volt elég bátorsága magát főbe lőni.



A reactio, halála után azonnal bekövetkezett.



«Az ágyánál ültem, — mondja Reyer, — szemlélve ezt a halvány s nemes főt, melyet pompás ősz haj díszített, fájó aggodalommal várva, hogy az a sápadt ajak kilehelje az utolsó sóhajt.



Egész éjjel virrasztottam. Reggel hű inasa «Emlékiratai» egyikét adta a kezembe, mely nekem volt szánva. Berlioz még röviddel halála előtt nálam étkezett; ebéd után felkértem, hogy írja nevét Benvenuto Cellini egyik partitúrájára.



Fogta a tollat s remegő kézzel írta: «Barátomnak. ... » Aztán, elhaló tekintetet vetve rám mondá: «Elfeledtem a nevedet!»



Mikor Berlioz először jelöltette magát az Akadémiában, Clapisson volt a vetélytársa.



A választás napján Reyer, ki még akkor nem írta volt meg «La Fanchonette»-jét a boulevardon sétált Berliozzal. Éppen abban a pillanatban folyt a szavazatok összeszedése a Palais Mazarin kupolája alatt.



Nagyon türelmetlenül vártam az eredményt, — írja Reyer.«Kétségtelen — kiálték fel, izgatottan — e percben választották meg Clapissont»



— „Ön valóságos vészmadár!” Válaszolta Berlioz s bérkocsiba ülve az academia titkárjához hajtatott, hol ő volt az első, aki ellenfelének megválasztatásáról értesült. Tehát nem csalódtam.



Tudjuk, hogy Berlioz első neje Smithson volt, az ünnepelt angol tragika. Első neje halála után hat-hétre (1854) újra megnősült. Ez a második házasság nem sokáig volt boldog, mert néhány évvel később így ír Sámuel Adolfhoz:



«Beteg vagyok, mint rendesen.  . . . Különben pedig lelkem fáradt és zavart. Másfelé keresek vigasztalást. Házam izgat s ónsúllyal nehezedik rám; ez egy lehetetlen ház, éppen ellenkezője a tiednek. Nincs egy nap, nincs egy óra, melyben ne gondolnék arra, hogy életemnek véget vetek. Ismétlem neked, hogy gondolatban és érzelemben nagyon távol vagyok, de nem mondhatok neked többet.»



Második nejének halála után 1862. június 14. Berlioz egy háztartásban maradt anyósával, aki nem szűnt meg gyöngéden őrködni fölötte. Ez a derék nő Martin őrnagy özvegye volt, aki az őrnagy, Napóleonnal harcolt Oroszországban. Valóságos kultuszt csinált Berlioz lángeszéből s a nagy zeneköltő ellenségei az ő ellenségei is voltak. Berlioz viszont halála előtt mindenét ráhagyta, kivévén néhány apróbb hagyományt, s kéziratot, mely utóbbiakat a Conservatoriumnak hagyományozta.



«Én még láttam őt, (az anyóst) mondja Reyer, — amint felindulva, de hidegen, mint egy kísértet, ült páholyában visszahúzódva ama zeneünnepélyen, egy évvel a mester halála után, mely első sugara volt annak a posthumus dicsőségnek, mellyel az utókor megbosszulta magát. Valamennyi első rangú művészünk versengett a dicsőségért, hogy azon a programon szerepelhessen, melyen Gluck, Beethoven és Spontini nagy nevei ragyogtak, kikhez egykorú művészek közűi egyedül ő sorakozhatott méltán.  ... Berlioz szobrának a leleplezése 1886. október 17-én volt. Mikor a lepel, mely a szobrot eltakarta, a mester híres győzelmi szimfóniájának első akkordjaira lehullott, egetverő, lelkesült éljenzésben tört ki a beláthatatlan sokaság.



Ezt a fényes elégtételt, melyet a minden idők legrendkivülibb zeneszerzője kapott, a három nagy zene-intézet igazgatója, Pasdeloup, Colonne és Lamoureux készítette elő.»



Berlioz neve szükségképen Wagnert juttatja eszünkbe. Reyer erre vonatkozólag a következő mulatságos s fölötte jellemző adomát beszéli el.



— A Theâtre-Italienben Wagner által adott első hangverseny véget ért. Berliozné, akit férje karján vezetett keresztül az előcsarnokon, így szólott: Óh! Reyer, milyen diadal Hectorra

nézve! És miért! Mivelhogy bizonyos rokonságot véltek fellelhetni Tristan és Izolde harmadik felvonása ezen, és ezen, tételei s Julia gyászindulójának egyes futamai között; aztán Tannhäuser-ben a zarándokok karának hegedű szólama s ama szólam között, mely Romeo és Júliában a Montecchik s Capuletek kibékülési esküjét kíséri; de nem, nem — mert Hector nem ily csekélységekkel győzött.



Egy idény alatt, melyet Londonban együtt töltöttek, Berlioz és Wagner barátságos viszonyban éltek egymással. De, azután rövid idő múlva egyik német hírlapban egy közlemény jelent meg, amelyben Wagner maga kegyetlenül lerántotta Berliozt. Valaki, bizonyosan jó barát, lefordította a cikket s meg-küldötte Berlioznak, hogy könnyebben megérthesse. Innen származott Berlioz felindulása s a végleges szakítás.

 



Záradékul Reyer fellebbenti a fátyol egyik sarkát, mely Berlioz életének eléggé titokzatos szakát borítja.



A nagy zeneköltő szenvedélye az — platonikus szerelme — P. asszony iránt. Ez az új Beatrix úgy látszik, hogy nagyon szép volt, de eléggé durva természetű is. Berlioz elvégre is nagyon kevéssé ismerte s alig háromszor-négyszer találkozott vele igen hosszú időközökben. Idősebb volt, mint Berlioz s körülbelül 70 éves lehetett, mikor Lyonban látta utószor s ájulva hullott a lábai elé. Meylonban történt, az lsére völgyében, mikor az a hölgy először előtte megjelent;

lábán apró piros cipő volt. A leány akkor tizenhét, ő pedig tizenkét éves volt. Ez a látomány
soha sem törlődött ki az emlékezetéből. «Nem, az időnek nincs hatalma; az új szenvedélyek soha sem űzik el az első szerelmet!» Estelle volt a neve, de neki mindig csak nympha volt, Saint-Eynard hamadryája, Stella Montis.



Ezt a nevet írta emlékiratai utolsó sorába; valószínűleg ezt suttogta végső leheletével is.



 



FŐVÁROSI LAPOK, 1894. június 10. (159. szám) 



*Reyer (1823-1909), valódi neve Louis Étienne Ernest Rey, francia zeneszerző és író.(Megj., A.)


Berlioz újratemetése • 1412017-12-14 12:41:36

Győry János:



BERLIOZ (1803-1869)  



(Az újságcikk, születésének százötvenedik évfordulójára készült)



Ha van művész, akinek mellőzéséért a múlt társadalma mélységesen felelős, így a francia Hector Berlioz bizonnyal az. Mozartot vagy Schubertet sem érte annakidején kisebb megaláztatás vagy mellőzés. Az utókor azonban igazságot szolgáltatott nekik. Ám Berlioz még a legelemibb «kötelező elégtételt» sem kapta meg utókorától.



A századvég németországi Berlioz-kultusza is csak átmeneti volt. Életében egy-két külföldi sikere is inkább erkölcsi sikernek mondható, igen gyér műértő közönsége is inkább a megdöbbenés és a csodálkozás izgalmával távozott koncertjeiről, semmint az objektív méltánylás gondolataival. Sikere, amely egyúttal anyagi is, egyetlen egy volt: Oroszországban.



«De te megmentettél, Oroszország!» — írja emlékirataiban arról a muzikális népről, amely nemcsak alkotói önbizalmát adta vissza, hanem anyagi egyensúlyát is helyrebillentette.



Rejtély volt kortársai szemében, még a művéhez oly nagy szeretettel közeledő, szenvedéseivel, szertelenségeivel és balsikereivel emberien együtt érző Liszt Ferenc és Schumann szemében is. És rejtély mindmáig, legkivált a Nyugat előtt.



Egy Lyon és Grenoble közt fekvő dél-francia kisvárosban 1803. december 11-én született, ahol atyja jó-nevű orvosként működött. Szülei Párizsba küldték orvosi tanulmányokra. Berlioz jövendő pályáját azonban már gyermekkorában eldöntötte az a fuvola és az a gitár, amely még odahaza, a családi lim-lom között akadt kezébe, s melyek segítségével már gyermekfővel próbálgat a környékbeli pásztordallamokhoz hasonlókat komponálni. Nagy nélkülözések árán végzi zenei tanulmányait, s hogy elnyerje a kiváltságosak sorába való felvételt, a római ösztöndíjat, olyan művet kell komponálnia, amely tetszik majd az ösztöndíj felett döntő zsűrinek, vagyis hagyományosat, formalisztikusat, élettelent, azaz rosszat. A kamaszos csíny sikerül, de Berlioz tüstént elégeti a mű kéziratát.



Aránylag nyugalmas hónapok Rómában, majd az alkotás és az érvényesülés percre sem szünetelő láza. Állandó tűz emészti, a meteor életét éli, hirtelen fellángolások és sebes zuhanások közepette. A folyamatos, a kitartó építés hétköznapjait soha sem ismerte.



Akárcsak Balzac, egy mesebeli bőség szüntelen vágyában él, s mint Victor Hugo, a szenvedő emberiség nagy zokszavát akarja visszhangozni, hang, szín, forma, szó és mozdulat, természet és ember széttagolhatatlan egységében.  



Magánélete: keserű könnyek.  



A romantikus költő jellegzetes élete ez, évtizedeken át imádja egy színésznőben a szerepeit, Opheliát és Júliát, egy kezdő énekesnőben azt, hogy majd ő alakít belőle nagy művésznőt.



Gyötrődik, vívódik önmagával, nemcsak az élet viszontagságai — a beteg feleség, a szörnyű adósságok a soktagú zenekarért és közönybe fult koncertekért — emésztik, hanem önmaga is emészti önmagát.



Amidőn legnagyobb arányú zenekari művét, a júliusi forradalom hőseinek emlékére írt «Gyász és diadal-szimfóniát», magasztos hazafiúi lelkesedése csodás remekét vezényli a párizsi utcán (a mű a modern szabadtéri muzsika első terméke), — Lajos-Fülöp gárdájának durva dobpergése némítja el, azt a költőt, aki magános létére a legmerészebb kísérletet tette, hogy a tömegnek zenét alkosson. A muzsikát a francia nemzet legnagyobb zenésze sohasem oktathatta hazájában. A burzsoá Franciaország csupán egy szerény könyvtárosi állást kínált neki. Mellőzötten, félreértetten, magára hagyatva halt még hatvanhat éves korában.



Berliozt a közönség elsősorban, mint a nagyzenekar komponistáját ismeri.



Mind a kamarazenével, mind a zongorával Berlioz idegenül áll szemben. A monumentalitás ihleti kezdettől fogva. Heine mondotta róla, hogy a zengő anyagból keleti piramisokat, eltűnt mesés birodalmakat és kipusztult állatfajokat támasztott életre. A mai nagyzenekarnak valóban ő az első mestere a zeneirodalomban.



Művészetének történelmi jelentősége, hogy szimfonikus műveinek gondolati, tartalmi mondanivalóját programban közli a hallgatóival.



E program-zenei törekvéseinek következetes kialakításával rendkívüli mértékben kiszélesítette a zenei kifejezés határait. Számos művéhez írt program-vázlatot, sőt legismertebb kompozíciójához, a «Fantasztikus szimfóniá» -hoz, részletes cselekményt. Ez utóbbi műve például egy művész szerelmének tragikus történetét adja vissza: szenvedélyes ábrándozásai közben jelenik meg előtte egy elképzelt női alak, akit karcsú, kígyózó dallam ábrázol, elérhetetlenül, s a végtelenbe tűnőn. Ettől fogva a dallam állandóan kísérti. Berlioz maga «rögeszmének nevezi a mű minden egyes tételében, az élet különböző helyzeteiben vezérmotívumként vissza-visszalopakodó melódiát.



A «Harold Itáliában» című szimfóniához is hozzáképzel Berlioz egy hasonló irodalmi vázat: Byron híres költeményének hősét állítja elénk, akinek érzelmei túlnőnek a valóság keretein.

Berlioz e programokat azért szerkesztette, mert élt benne a zene újszerű beszédességének a vágya, s az a vágy, hogy az akkor feltörekvő új közönség minél szélesebb tömegeihez szólhasson zenéjével.



Nagyszabású életművet hagyott az utókorra. Mindent elsöprő, valóságos láva folyamok hömpölyögnek «Requiem» -jének óriásira méretezett fúvószenekarából és énekkórusaiból. Sok zenészt meglepett annakidején, hogy Beethoven IX. szimfóniája után még lehetséges volt fokozni a gigászi méreteket.



Csodálattal emlegetjük «Faust elkárhozása» című dramatikus legendája formai-gazdagságát, folklorikus sokrétűségét (még a Rákóczi-induló is helyet talált ebben a furcsa műben, amely félig oratórium, félig opera), a mese képzetet világának mágikus harmóniáit, a



«Krisztus gyermekkora» című, a régi francia népi karácsonyi énekeket feltámasztó oratórium egyszerűségét és tiszta áhítatát, nyitányait, így a leggyakrabban játszott «Római karnevál» ujjongó tömegének ábrázolását.



Csodáljuk rendkívül gazdag és színes zenekarát, merész és sok-sok árnyalatot és hangulatot felidéző hangszer-kombinációit. A hangszerelésnek kiváló teoretikusa volt, elméleti műve ma is alapja, hangszerelési ismereteinknek.



S végül, csodáljuk írókésségét, sok-száz ragyogó zenekritikáját és emlékiratait. Romain Roland az Emlékiratokat a legszebb könyvnek tartja, amelyet művész valaha önmagáról írt.

Szimfóniáin és oratóriumain kívül írt operákat is: egy sokat vitatott, viszontagságos zenedrámát Benvenuto Celliniről, két Trója-tárgyú operát, s egy Beatrix és Benedek című derűs daljátékot Shakespeare «Sok hűhó semmiért» című vígjátékéból. Igazi zeneszerzői énjét azonban valahol a két műforma, az opera és a szimfónia közt kell keresnünk, legeredetibb művében, a zenekarra, ének-kórusra, szólóhangokra írt «Romeo és Júliában,» melyet ő maga dramatikus szimfóniának nevez.



Ám a műfaji meghatározás koránt sem meríti ki lényegét.



A hanganyaggal szervesen vegyül itt a vizuális képzet, a dallammal a mozdulat, az illúzióval a valóság. Hirtelen hangulatváltásait is ebben az egységben kell néznünk, továbbá bonyolult műformáit, melyek csúcspontjára, a drámai szimfóniának nevezett Romeo és Júliára ráillenek a legellentmondóbb műfaji meghatározások.



Schumann közelítette, értette meg leginkább ezt a művészetet. Berlioz — szerinte — «eredetiségével minden létezőtől különbözik,» «... minden filiszterek réme».



Egyik kritikusa szerint nem zenész ő, hanem maga a zene, mert valósággal zsákmányává válik a muzsikának, teljességgel feloldódik benne. Oly légkört teremt, melyben nem tudjuk többé megkülönböztetni az alkotót alkotásától.

 



Berlioznak, a magyar nép számánál különösen kedves alkotása a Rákóczi-induló, a zeneirodalom egyik legszebb forradalmi indulója, az elszántság, a fegyelem, a harag és a diadal nagyszerű szimfonikus megszólaltatása. 1846. évi pesti szereplésével függ össze ez a remekmű. Itt vezényelte az elnyomó Ausztria ellen tüntető lelkes pesti közönség ujjongásai közepette. (Ő maga azt írja, hogy Pestre, utazta előtt Bécsben egy ismeretlen és az osztrák hatóságoktól való félelmében magát megnevezni nem akaró, magyar hazafitól kapta meg, a Rákóczi-induló kottáját. Más feljegyzések szerint Erkel révén, Pesten került Berliozhoz az induló kottája, s dolgozta fel hihetetlen gyorsasággal a bemutatóra.)



Nem túlzás, ha kimondjuk, hogy a nagy francia komponista kétségkívül hozzáadott valamit a szabadságharcra készülő nemzet lelkesedéséhez. Utólag beledolgozta a Rákóczi-indulót Faust elkárhozása című művébe, amelyet ittlétekor még egy magyaros táncdallammal is gazdagított. Az induló kéziratát is reánk hagyta, majd évek multán, amidőn újabb simításokat végzett rajta, az új, a végleges partitúrát is el akarta juttatni jeles barátjához, Erkel Ferenchez, de — mint levelében írja — attól tartott, hogy az osztrák rendőrség el fogja kobozni! A mi zenénk is hozzáadott tehát a annak a Berlioznak nagy művéhez, aki még 1860-ban is aggódva figyelte nemzetünk sorsának alakulását,

 



SZABAD NÉP, 1953. december 11.(XI. Évfolyam, 345. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4242017-12-14 11:09:29

És ismét egy összefoglaló írás Német Mária életútjáról, amely nemcsak a kezdetekről, hanem annak befejezéséről is szól: 



 „Németh Mária, 1898. március 13. Körmend -1967. december 18. Bécs. Magyar szopránénekes, elsősorban olasz repertoárral. A két világháború közti időszak világhírű drámai szopránja.



Iskoláit Körmenden kezdi, majd a pozsonyi kereskedelmi iskolában érettségizik. Tanítónő lesz, közben férje - Grünauer József - biztatására a budapesti Zeneakadémián Anthes Györgynél és László Gézánál tanult énekelni, majd Milánóban Giannina Russnál, Nápolyban Fernando de Lucianál és Bécsben Koschkowskánál. Első sikereit a Budapesti Városi Színháznál érte el. Első fellépése 1923. jún. 19-én volt Amelia szerepében volt (Verdi: Az. álarcosbál), vagy Goldmark Károly Sába királynőjének Szulamit szerepében.



1923-24-ben a Budapesti Operaház tagja.



1924-ben Franz Schalk szerződtette a bécsi Állami Operaházhoz (Wiener Staatsoper). Szép csengésű szoprán hangja és muzikális kultúrája miatt nagyra értékelték művészetét. 1925-től éveken át ünnepelt énekese volt a Salzburgi Ünnepi Játékoknak is. Gyakran vendégszerepelt Európa operaszínpadain, így Budapesten, Párizsban, Londonban, a milánói Scalában, de fellépett Kolozsváron és Szombathelyen is. Szombathelyi szereplései közül legemlékezetesebb a város szegényei javára 1933. szept. 8-án rendezett hangversenye.



Pályája kezdetén lírai és koloratúra szerepeket énekelt, majd fokozatosan tért át a drámai szoprán szerepekre. Repertoárja Bellinitől Pucciniig az olasz, Mozarttól Richard Straussig a német opera drámai szerepeire terjedt ki.



Elbűvölő hangja és figyelemreméltó énektechnikája lehetővé tette, hogy olyan teljesen különböző hangkarakterű szerepeket is elénekeljen, mint Constanza (Szöktetés), az Éj királynője (Varázsfuvola), Amelia (Álarcosbál) és Aida. Donna Anna (Don Giovanni), Rosca és Turandot szerepében korának legjobbjai között tartották számon. Sikerrel énekelt Richard Wagner szerepeket is mint például a Brünhilda.



 A Vas megyei Nemeskoltán a Vidos család által a XIX. században épített kastélyt Németh Mária és férje, Grünauer József, 1932-ben megvásárolta, a nyarakat a művésznő férjével mindig ott töltötte. Birtokán mintaszerű tehenészetet létesítettA II. világháborúban a visszavonuló német katonák az állatállományát elpusztították, többek közt ezért is ezért elhagyta Magyarországot. (A kastélyt 1949-ben államosították.) A házaspár Bécsbe költözött, és Németh Mária újra a bécsi Staatsoper tagja lett. Nyugalomba vonulása után énektanítással foglalkozott.



Rákban halt meg 1967-ben. Körmenden emlékét a róla elnevezett utca őrzi. Szülőházának helyét (1997. 03. 15-től Mátyás király utca 3. szám) emléktáblával jelölte meg az utókor.



(A Wikipédia, Szabolcsi Bence–Tóth Aladár: Zenei Lexikon. Bp.1965. Zeneműkiadó és körmendi helytörténet nyomán.)



Kiegészítésként megjegyzem, hogy Németh Máriáról, akit első meghallgatásakor a magyar Operaház zsűrije tehetségtelennek nyilvánított, külföldön oly nagy megbecsülést szerzett, hogy 1974-ben az ausztriai Kaiserebersdorfban is utcát neveztek el róla. Az interneten ezzel kapcsolatban az alábbi ismertető szöveg jelent meg:  



 „Nemethgasse (Kaiserebersdorf), 1974 benannt nach der Opernsängerin Mária Németh (1897–1967); die gebürtige Ungarin sang in den 1920er bis 1940er Jahren an der Wiener Staatsoper und war in der Zwischenkriegszeit eine der führenden Sopranistinnen. Mit ihrer bemerkenswerten Stimme und Gesangstechnik brillierte sie vor allem in Mozart-Opern, feierte aber auch Erfolge in Opern von Richard Wagner.“



Grab von Maria Nemeth-Grünauer



Német Máriának (Maria Nemeth-Grünauer) és férjének közös sírja a Döblingi Temetőben (Gruppe 32, Reihe 1, Nummer 1A).


Berlioz újratemetése • 1392017-12-13 14:02:57

Berlioz: Római karnevál - nyitány (1837.)



A mai hangszerelés atyamestere, a mesteri hanghatások virtuóza és a programszimfónia megteremtője ebben a művében «Benvenuto Cellini» című operájának hangulatát örökíti meg koncertnyitány formájában. (Az opera cselekménye ugyanis Rómában, farsang idején játszik.)



Sikere oly nagy volt, hogy nemcsak koncerttermekben adták, hanem a Benvenuto Cellini II-ik felvonása előtt is, mint második nyitányt. Berlioz aránylag kis zenekart foglalkoztat, de ez elég arra, hogy a legváltozatosabb színeket ki tudja keverni palettáján.



Programjáról maga a szerző tájékoztat bennünket. Áradozó jókedv hangja csendül fel a vonósokon — ez jelzi a karnevál kezdetét. Mámoros tömegek hömpölyögnek az utcán. Az angol kűrt egy szerelmes ifjú epedő dalát tolmácsolja a vonósok pengető, majd tremoló-kísérete mellett. Kérésére a fuvola ad igenlő választ s a két téma a brácsa és fuvola, izzó duettjében egyesül. A szerelmi kettőst megzavarja a farsangoló nép zajongása. A karnevál-téma folyton erősbödik, a zűrzavarban fölcsillannak az eddigi témák, előbb kánonszerűen, később humoros fugatóval. A farsangi mámornak gondtalan tobzódását fantasztikus zenei hatásokkal illusztrálja Berlioz muzsikája.



 



A ZENE, 1927. 11. szám.



[Az egész opera, remekmű!, megj. A.]


Berlioz újratemetése • 1382017-12-13 13:34:41

BERLIOZ: „Rákóczi indulójának centenáriuma” (1846-1946)



 



A Magyar-Francia Társaság hétfőn este emlékhangversennyel ünnepelte meg századik évfordulóját annak, hogy Hector Berlioz — az újabb francia muzsikának ez a rendkívül érdekes és Debussy mellett kétségtelenül legszámottevőbb egyénisége — 1846. február 7-én (vagy, 9-én) Pestre érkezett és 15-én a Vigadó nagytermében bemutatta a Rákóczi-indulóra készült saját zenekari feldolgozását. Sajnos, a zenetörténészek nem tudták kétséget kizáróan megállapítani, vajon ki juttatta Berlioz kezéhez az induló dallamanyagát!



Annyi bizonyos, hiszen Berlioz maga írja egyik levelében, hogy ő az induló ragyogóan zengzetes hangszerelését Bécsben, az eljövetele előtti éjjel vetette papírra!



Dicsérendő, szép elhatározás volt, hogy ezt az operaházi estet teljes egészében Berlioz műveinek megszólaltatására fordították.



Lukács Miklós karmester a «Benvenuto Cellini» -nyitányt vezényelte és Varga Lívia nemes-csengésű énekét kísérő Ferencsik János a «Faust elkárhozása» három részletét adta elő, közöttük magát a jubiláló indulót.



Komor Vilmos végül a «Fantasztikus szimfóniá» -val remekeltette a Filharmonikusokat, aminthogy a mű értelmezése legjobb teljesítményei közé tartozik.



Dicsérendő volt ez a reprezentatív ünneplés minden politikai vonatkozásától függetlenül is, mert Berlioz most, száz év után, még mindig ugyanoly mostohán kezelt zeneszerző, amilyen egész életén át volt. Aminek oka kétségtelenül az, hogy szerzeményei mindmáig megőrizték merőben sajátos és nem könnyen hozzáférhető hangulatukat. Külön világ ez, - a forradalmiságnak és hagyománytiszteletnek, az ideges érzékenységnek és bátor lendületnek különös keveréke. A nagyszabású művek világa ez, aminthogy ezt a zeneköltőt, illetőleg zenefestőt mindvégig csak a nagyszerűség lelkesítette, akár a külső méretek, akár a benső eszmei elképzelések tekintetében.



Oltványi Tibor, a Magyar-Francia Társaság elnöke emlékbeszédében méltatta az ezeréves magyar-francia kultúrkapcsolatokat.



Szünet alatt Hűvös László hatalmas Berlioz-fejszobrát mutatták be az Operaház előcsarnokában, ahonnét ez a valószínűleg hiteles arckép után készült kőszobor a Károlyi-kertbe kerül. Ezek a zárkózott és éles arcvonások jól jellemzik a borús életű zeneszerzőt, akit kortársai főként csak szigorú és szellemes zenekritikusi tevékenységéből ismertek. Cikkeitől féltek és félelmüket a zeneszerzőn torolták meg.



J. S.



VILÁGOSSÁG, 1946. június 20. (2. Évfolyam, 127. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4232017-12-13 10:09:37

PESTI NAPLÓ, 1931.06.09.:



Németh Mária

a Turandot címszerepében Londonban



—Egy magyar művész nagy sikeréről van szó! — állapította meg az angol kritika

London, június.



(A Pesti Napló londoni szerkesztőségétől)



Németh Mária Londonban döntő sikert aratott a Turandot címszerepében!

A Covent Garden idei olasz szezonjának középpontjába állították a Puccini-operát és az előadás kiemelkedő eseménye Németh Mária fellépése volt. S számunkra talán a legfontosabb, hogy az angol sajtó Németh Máriában, a bécsi állami Operaház híres énekesnőjében, kifejezetten: a magyar művészt ünnepelte! A magyar művész sikere pedig igen nagy propagandaerőt jelent számunkra.



— Rengeteget énekeltem ebben a szezonban, — mondja nekünk az előadást követő reggelen, Hyde Park Hotel-beli lakosztályában a művésznő. — Az 1930-as esztendőben összesen száz fellépésem volt, ami egy operaénekes számára öt hónap alatt mérhetetlenül sok munkát jelent. Pénteken énekeltem utoljára Turandot-ot Londonban s — hétfőn már Bécsben énekelek újra.



— Az idén eddig öt új operát tanultam be. Évek óta alig pihenek. Augusztus 22—25 és 28-án tartom meg az osztendei hangversenyeimet, azután hat hétig egy hangot sem fogok énekelni...



A londoni sikerre tereljük a beszélgetést.



— Istenem... siker! Az ember kiáll a színipadra valami különös transzban s amikor felcsendülnek a felvonás után az első tapsok, csak akkor révedezik, akkor remeg végig rajta, hogy nem álomvilágban van, hanem él és örül sikerének...



Elmondjuk, hogy egészen szokatlan, hogy a Covent Gardenban egy énekesnőt, egyetlen felvonás után, tizenötször tapsoljanak ki.



— Tisztában vagyok az értékével annak, amit Londoniban elértem és én az ilyen sikert is arra használom fel, hogy tovább tanuljak, javítsam és tökéletesítsem magamat.



Az együttesre terelődik a szó:



— Nagyszerű volt az együttes. Partneréin, Cortis úr, a tenorista, a csikágói nagy opera első énekese. Madame Norena, skandináv származású nő, régi ismerősöm:

Monte Carlóban léptünk fel együtt s a basszista, Fernando Autori, a milánói Scala-ban énekelt velem együtt. Autori nagyszerű énekes, nagyszerűbb színész, s emellett — a világ egyik legismertebb karrikatúrarajzolója. A Covent Garden helyiségeiben, az olasz szezon alatt — külön kiállítást rendeztek rajzaiból.



Az angol lapok egyöntetűen megállapították, Németh Mária hangjának dicsérete mellett, hogy — rendkívül »attractive« jelenség s hogy »nagy kosztűmje« milyen csodálatos művészi produktum.



— A közönség csak arról tud, — folytatja Németh Mária — hogy az ismert operaénekeseknek milyen magas a fellépti díjuk, de azt nem tudja például, hogy — mennyibe kerül egy ilyen kosztűm. Az enyém például 25.000 osztrák sillingbe került s tisztíttatással, javíttatással együtt már benne van vagy 35.000 sillingembe. És azt sem tudja a közönség, hogy micsoda mérhetetlen teher egy ilyen nehéz ruhát cipelni és végigénekelni egy zeneileg és énekileg olyan nehéz felvonást, mint a Turandot második felvonása ...



Vége, az interjúnak, a művésznő ráköti selyemsálját a nyakára és most már csak hallgatja, amikor a férje arról beszél, hogy: a felesége mennyit dolgozik.



Lóránt Mihály.“



Turandot: II. felvonás - "In questa reggia"


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4222017-12-13 10:06:19

PESTI NAPLÓ, 1930.05.08.:



Németh Mária másodszor is nagy sikerrel lépett tel a Scalában. A milánói Scala Németh Máriát első fellépésének nagy sikere után újabb fellépésre szerződtette. A művésznő vasárnap énekelte másodszor Turandot-t. Ez alkalommal Lo Giudice volt a partnere. Sikere ezúttal még nagyobb volt, mint első fellépésekor. Nagy áriáját a második felvonásban percekig tartó tapssal fogadta a Scala máskor tartózkodó közönsége, amely lelkesen ünnepelte a művésznőt. A második felvonás után nyolcszor szólította a lámpák elé, a darab végén pedig a közönség a helyén maradt és a magyar énekesnőnek hétszer kellett megjelennie a tapsokra. A Scala leszerződtette Németh Máriát a jövő tavaszra is. amikor a Bellini-centennárium alkalmával ő énekli Norma szerepét. Azonkívül kétszer lép fel az Aida-ban és háromszor a Trubadur-ban. A jövő szezonra ezenkívül Torinóba. Nápolyba és Rómába az operába is leszerződtették és tárgyalások folynak barcelonai és buenos-airesi vendégszereplése ügyében is.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4212017-12-13 10:03:02

Néhány bejegyzés erejéig még visszatérek a Németh Máriával kapcsolatban írtakra, hiszen eddig csak a kezdetekről szóltam:



ESTI KURIR, 1928.11.25.:



"Németh Mária vendégfellépései. December másodikán kezdi meg vendégfellépéseit az Operaházban Németh Mária. A művésznő elsején érkezik Budapestre és három estén lép fel parádés szerepeiben az Operaházban. Vasárnap, másodikán a Don Juan Donna Annáját játssza, 6-án csütörtökön Hunyadi Lászlóban énekli Szilágyi Erzsébet szerepét, azután pedig Mozart operája, a Szöktetés a szerályból kerül színre, amelynek fő női szerepét Németh Mária énekli, míg partnere Pataky Mihály lesz; az előadást Schalk vezényli. Hogy Németh Mária meddig marad Budapesten, még bizonytalan. Valószínű, hogy a hármas, fellépését hosszabb budapesti tartózkodással köti össze.“



Maria Nemeth, dramatic coloratura, "Martern aller arten" Entführung aus dem Serail (1929)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4202017-12-13 09:51:46



GEYER STEFI hegedűművész



Budapest, 1888. január 28 – Zürich, 1956. december 11.



MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON (1967):



Geyer Stefi (Bp., 1888. jún. 23. —Zürich, 1956. dec. 12.): hegedűművésznő, ~ József orvos és hegedűs leánya, ifj. ~ József húga, Hubay Jenő tanítványa. 1895-ben lépett fel első ízben nyilvánosan. 1902-től számos hangversenyutat tett európai és amerikai városokban. 1911-től 1919-ig Bécsben, majd Zürichben élt, ahol mint Svájc egyik legkiválóbb hegedűművészét tartották számon. 1934-től a zürichi konzervatórium tanára. Néhány évig egy vonósnégyes-társaságot vezetett. 1953-tól a Paul Sacher által vezetett zürichi Collegium Musicum zenekar hangversenymestere volt. Egyike a legnagyobb m. hegedűsöknek, Hubay mesterisk.-jának első, világsikert aratott növendéke. Klasszikus és romantikus művek előadásával tűnt ki. 1906-tól közeli kapcsolatban volt Bartók Bélával, aki számára írta posztumusz hegedűversenyét. Levélváltásuk fontos zenetörténeti dokumentum. — M. Kisebb hegedűdarabok. — Irod. Demény János: Bartók Béla levelei (Bp., 1948-1955).”



Ld. még: Pethő Csilla írását itt és a „Bartók szellemisége” topic 253. és 254. sz. bejegyzését.


Bartók Béla szellemisége • 2542017-12-13 09:34:30

Béla Bartók - Violin Concerto Nº1 Dedicated to Stefi Geyer


Bartók Béla szellemisége • 2532017-12-13 00:40:54

A szívhez szóló Bartók,



Geyer Stefi emlékére

 



Szabadi Vilmos beszél terveiről



A Hungaroton Classic egyik újdonsága Bartók két hegedűversenyének felvétele.



E két műről együtt még sohasem készítettek magyar művészekkel digitális felvételt. A CD egy-két hete már a boltokban van. A szólistát, Szabadi Vilmos hegedűművészt kérdeztük róla.



A II. hegedűversenyt „a” Bartók-hegedűversenynek szokták említeni. A fiatalkori I. hegedűversenyről mit kell tudnunk?



- Bartók nagy szerelmének, Geyer Stefi hegedűművésznőnek ajánlotta a darabot. Közös emlékeik sokaságát komponálta bele. A kéziratot elküldte Geyer Stefinek, aki - bár szakított Bartókkal - haláláig nem adta ki a kezéből. Így a darabot csak 1958-ban mutathatták be, Svájcban.



Magyarországon alig hangzik el, a nyugati koncerttermekben viszont rendszeresen.

- Érdekes, hogy - a megszokott háromtételes formától eltérően - ez a mű csak kéttételes.

- Eredetileg háromtételesre tervezte, azután, rádöbbent, hogy Geyer Stefi portréját két ellentétes képben tudja megfesteni. Az első tétel vallomás a szép-lányhoz, a szerelem idealizált tárgyához. „Kizárólag a szívemből írtam” - jegyezte meg Bartók. Nem ismerek még egy olyan hegedűversenyt, amely ilyen erős érzelmi töltésű, ennyire szívhez szóló dallammal kezdődne. A második tétel inkább a virtuóz hegedűművészt mutatja be.



- A II. hegedűversenyt is most vette fel először?



- A művet 1984-ben tanultam meg, mégpedig abból a kézirat-fénymásolatból, amelynek eredetijét Székely Zoltán őrzi Amerikában. (A szerző a darabot barátjának, Székely Zoltán hegedűművésznek ajánlotta, ő is mutatta be 1939-ben Amszterdamban.) Ezt az utolsó verziót tartalmazó kéziratot összehasonlítottam a forgalomban lévő angol kiadással, amelyből mindenütt a világon játsszák a darabot, és 97 hibát találtam! A Hungaroton Classic felvételén természetesen a hiteles változatot szólaltatjuk meg a Magyar Állami Hangversenyzenekarral, Ligeti András vezényletével.



- Milyen más felvételen dolgozik mostanában?



- A legfrissebb termés a leendő Bartók-sorozat folytatásaként egy újabb CD (ugyancsak a Hungaroton Classic kiadásában), amely az ifjúkori hegedű-zongora szonátát és a híres, Yehudi Menuhin számára írt hegedű-szólószonátát tartalmazza, tehát Bartók egyik első és egyik utolsó művét.



- A hanglemezfelvételek mellett milyen koncertekre készül?



- Ma este a Zeneakadémián Bruch: „Skót fantáziáját” játszom a Magyar Állami Hangverseny- zenekarral, Jurij Szimonov vezényletével. Azután New Yorkban és Washingtonban adok koncerteket, életemben először. Azután Olaszországban turnézom, majd készülők angliai és írországi koncertkörutamra.



Solymosi Tari Emőke



NÉPSZABADSÁG, 1994. december 1. (52. Évfolyam, 282. szám)


Berlioz újratemetése • 1342017-12-12 23:46:29

„Húszezer frank”



Írta: SURÁNYI MIKLÓS*



 



 1.



Henriette (Harriet) Smithson nemrég még egyike volt a legünnepeltebb színésznőknek. Most együtt nyomorgott az urával, Hector Berlioz zeneszerzővel, egy kicsinyke, Montmartre-i utcai kétszobás lakásban, amelyben alig fért el az ütött-kopott vén zongora, amelyen most Berlioz a Benvenuto Cellinit komponálja. Néha felmásztak hozzá Liszt, Chopin, Hiller, Habeneck és ilyenkor tele volt a kis hajlék a legmagasabb zene géniuszával. De kenyér nem volt a hajlékban.



Az utóbbi időben csapás-csapás után érte őket. Berlioz pártfogója: Bertin zeneműkiadó megvont tőle minden segítséget. A Benvenuto Cellinit nem tudja befejezni. E helyett ontja a cikkeket a lapoknak és azok árával törlesztgeti azt a húszezer frank adósságot, amelyet Henriette-el hozományképpen kapott. Ez különösen az asszonyt keserítette el. Henriette szíve megtelt embergyűlölettel. Sokszor eszébe jutott Paganini, aki nem jött el a koncertjére s a koncert e miatt csak mérsékelt hasznot hozott.



Paganini szívtelen, zsugori, aki eladta lelkét az ördögnek — mondta szívből jövő gyűlölettel.

— Jól teszi, hogy fogához veri a garast. Ha megvénül, kiállhat az utcasarokra muzsikálni. A világ hálátlan.

— De most milliói vannak és tőlünk mégis sajnált egyetlen fellépést. Úgy hallom, gégerákja van. Az Isten keze! ...


— Ne bántsd szegényt. Szörnyű az élete.

— A feleségét koplaltatja.



Rágalom. Lám, a fiát, a kis Achillinot imádja.

— De az anyját mégis elkergette.

— Az asszony már régen meghalt.

— Ha meghalt, akkor az a vén varázsló küldte el a másvilágra.

— Ostobaság!

— Tőle minden kitelik. Én mindent elhiszek róla. Azt is, hogy a feleségét megölte.

— Ugyan!

— Azért ült öt évig börtönben.

— Badarság.

— Igen, ott tanulta meg őrdöngős mesterségét. Éjjel-nappal gyakorolt.

— Öt év alatt a hegedűhúrok elkopnak és szétfoszlanak.

— De nem az ő húrjai.

— Miért éppen az övéi?

— Nem hallottad, miből csinálja ő a húrjait?



Berlioz felugrott és összecsapta a kezét.

— Ó, te egy-ügyű liba. Hát te is elhiszed azt a dajkamesét?



Henriette arra a sötét legendára célzott, hogy Paganini a feleségét felboncolta s a szegény asszony beleiből sodorta magának a hegedű húrjait. A babonás angol asszony most annyira gyűlölte a boszorkánymestert, hogy ezt a képtelenséget is őszintén elhitte.



— Akár igaz, akár nem igaz, Paganini az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtunk — ismételgette keserűen.

Berlioz is elborult.


— Paganini, Paganini!



Az asszony szeme tele lett könnyel.

— Tudod-e, hogy mennyi a pénze Paganininek?

— Paganininek milliói vannak.

— Milliói?



Most az asszony kérdezősködött.



— Hektor! Mondd meg őszintén, csakugyan olyan nagy művész az a Paganini?



Berlioz tanácstalanul nézett felfelé a mennyezetre. Felhúzta a vállait és kiterjesztett két karjával az ég felé mutatott.

— Művész? Azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a világon senki sem tudott soha és nem is fog tudni úgy hegedülni, mint ő. Nem tudom, nem nagyobb dolog-e ez, mint zenét komponálni.

— Bizonyára nem
— szólt közbe vigasztalóan az asszony.



Berlioz keserűen nevetett.

— Hát jó. De azt csak nem tagadod, hogy másfél vagy kétmilliót összehegedülni nagyobb dolog, mint operát írni?



2. 



Berlioz egy idő óta megint szorgalmasan dolgozott a Benvenuto Cellinin. Akkor harmincöt esztendős volt és mindent ettől a vígoperától várt. Titokban arra gondolt, hogy ő is milliókat szerez magának és azt mind Henriette lábaihoz rakja, ö nem gyűlölte Paganinit, csak irigyelte. És meg akarta tanulni tőle, hogyan kell másfél milliót szerezni.



A sors másképpen akarta. A Benvenuto Cellini megbukott Párizsban. Rettenetes katasztrófa volt ez. Néhány esztendővel azelőtt még mindenki Berliozban látta Beethoven utódját. A fiatal zeneköltő maga is. Igaz, hogy körülbelül húsz esztendeje egyebet sem tett, mint dolgozott és koplalt. De közben megnyerte a római díjat és néhány művével világhírre tett szert. Ám úgy látszik, a múzsák is hamarosan elfordultak a koplaló embertől.



A Benvenuto Cellini bemutatója után testben és lélekben összetört és öngyilkosságra gondolt Ezt nem mondta senkinek, de Henriette le tudta olvasni borongós homlokáról, lázas szeméről és keserű arckifejezéséről. Az asszony néha odacsalta hozzá a barátait. Azok megrendültek a rom-ember láttára. Elhatározták, hogy valamit mégis csak tesznek az érdekében. Néhányan összeálltak és kibérelték a konzervatórium nagytermét, hogy abban hangversenyt rendezzenek Berlioz felsegélyezésére.



Berlioz félénken indítványozta:

— Talán fel kellene kérni Paganinit.



Az asszony sikoltva tiltakozott ez ellen. Liszt is ellenezte. Ez túlságos megalázkodás volna a fekete csontváz, az olasz varázsló, a lelketlen uzsorás pénze és népszerűsége előtt.

A párizsi lapok beharangozták, hogy Berlioz az estén maga vezényel. Senki sem hitt a koncertek sikerében. Berlioz keserű mosollyal vette tudomásul, hogy barátai könyöradományokat akarnak gyűjteni neki és az első koncertre nem is ment el. A teremben néhány tucat ember lézengett és ez a néhány tucat ember megállapította, hogy Berlioz határozottan hanyatlik. Pedig ugyanazokat a Berlioz-darabokat játszották, amelyekért valaha istenítették. A Haroldot, a Lear király megnyitóját és a művészéletből vett epizódokat. Mindenki bosszankodott és szidta Berliozt, hogy nem jelent meg a saját hangversenyén. Barátai súlyos szemrehányásokat tettek e miatt.



Berlioz már azt sem tudta, hogy mit cselekedjék. Kétségbeesett, ijedt, gyámoltalan és határozatlan volt. Furdalta a lelkiismerete és a második koncertre mégis elvonszolta magát. Megjelent a hangversenyen és elfoglalta a karnagy helyét. Szánalmas látvány volt. Sápadt, éhes és reszkető. Most csakugyan úgy festett, mint egy bús flamingó. Ahogy föllépett a dobogóra, néhány bágyadt üdvözlés és gyér taps köszöntötte. Berlioznak mindegy volt minden. Dirigált. A hangulat kissé felemelkedett. A híres Fantastique első ütemei alatt azonban csoda történt. Vannak még csodák. 



3.



A hallgatóság izegni mozogni kezdett. Az emberek minduntalan hátratekintgettek. Homályos volt az egész terem, mert takarékoskodtak a gyertyákkal. Hátul, a legvégén, a balsarokban már szinte csak a körvonalait lehetett látni néhány hallgatónak.



Az emberek mégis folytonosan odatekintgettek. A sarokban, egyedül sötéten és titokzatosan gubbasztott valaki. Valami túlvilági lény. Aki látta, annak Rembrandt jutott az eszébe. A rembrandti félhomály, amelyben egy halott feltámad. A halottaiból feltámasztott Lázár ült ott a sarokban, feketén, sápadtan, mély gödrökkel a szeme alatt, lefittyedt ajakkal, koponyájából kimeredő hatalmas orrát a mellére csüggesztve. Feketébe öltözött csontváz. A keze lelógott egész a földre. Olyan látvány volt, hogy mindenkiben meghűlt a vér. Pokoli fantom. És a fantom szeméből csorogtak a könnyek.

Egy halott, aki él és potyognak a könnyei.



— Ki ez?

— Paganini.



A hallgatóságon végigfutott a borzalom. Paganini itt van, hallgatja Berliozt és sír.

Mindenki észrevette Paganinit, csak Berlioz nem, aki reményvesztetten, mint egy haldokolva pihegő sas, úgy lengette karjait a karnagyi emelvényen. A Fantastique véget ért és utána dermedt csendben moccanni, sem mert senki. Mindenkit megbénított a pillanat borzalmas fensége. Csak Berlioz nem vett észre semmit ebből a halálos meghatottságból. Tovább dirigálta a Haroldot, amely mind halkabb és halkabb sóhajokba enyészett el a partitúra végén. Utána csönd egy pillanatig.



A következő pillanatban azonban egetverő taps és ujjongás tört ki. Az emberek felugráltak és kendőiket lobogtatták. Az asszonyok sírtak. A sötét árnyék pedig onnan a balsarokból egész túlvilági hosszúságában és vékonyságában felemelkedett és Berliozhoz rohant. Odarohant és térdre esett előtte. A túlvilágiak, úgy látszik, nem tudnak beszélni, csak könnyezni tudnak és térdre omlanak az előtt, akik őket elragadták.



Berlioz rémülten nézte az előtte térdelő embert. Azt hitte, álmodik. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy Paganini térdel előtte és Paganini sír? Hát Paganini is ember? Ez volt az első érzése. Aztán ő is könnyekbe tört ki. Hát a Harold egy Paganinit is könnyekre tud fakasztani? Hiszen akkor nem veszett el semmi! Akkor én, én, Hector Berlioz, még mindig Hector Berlioz vagyok!



Ez volt az a pillanat, amikor újra meghódolt Berlioz előtt az egész világ, a kiadók, a közönség, a múzsák, a barátok, az irigyek, a tömegek és mindenki megbocsátotta neki, hogy húsz év óta koplal.



Másnap megjelent Berlioznál Paganini fia, a kis Achilles. Húszezer frankot hozott apjától baráti ajándékképen. Húszezer frank! Tegnap Berlioz még nem tudta, hogy miből vásárolja meg a tejet és kenyeret, vagyis azt a bús ebédet, amellyel tovább tengeti nyomorult életét. És most húszezer frank ura, olyan húszezer franké, amelyet Paganini hegedült össze magának Londonban.



Hát mi ez? Vannak még csodák?



Párizs, amikor megtudta, hogy Paganini húszezer frankot ajándékozott Berlioznak, egyszerre remekműnek találta a Benvenuto Cellini operát. Húszezer frank szép pénz. Kerek summa. Nagy művész az a Berlioz.



 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1935. február 15. (55. Évfolyam, 35. szám)



*Surányi Miklós (1882-1935), újságíró, író.



(Megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4192017-12-12 18:30:30

J. Geyer Stefi.*



A csodagyermekdivat elején, vagy tizenhat évvel ezelőtt, a Vigadóban az egyetemi ifjúság valami matinéján egy bájos kis rózsaszínruhás leányka, Geyer Stefike, Bruchnak hegedűversenyét játszotta el. Gramofonlemez-produkció volt biz az, de olyan bájosan kezelte Stefi hangszerét, hogy az ember édességgel szerette volna, ezért megajándékozni.



Azóta csak ma volt alkalmunk meghallgatni Geyer Stefit. Azóta pedig-világbüszkeségünk lett. Hubaynak egyik pedagógiai diadala s mindnyájunknak öröme. Figyeltük mindig a róla szóló külföldi méltatásokat is, de amit csütörtökön a Zeneakadémiában J. Geyer Stefi művészete adott, meglepetésszerű volt.



Azt hisszük, Geyer Stefi a legnagyobb hegedűművész a nők között. Technikában, agyvelőben és érzésben egyaránt kiváló. És emellett magyar-lelkű művész is, ami nemcsak a Hubay művek előadásakor tűnt ki, hanem a Dvořak szerzemény és a Bach híres VI. szonátájának első tételében is. Dvořakban előkelően cigányos hangvételei és hangképzései voltak, a Bach-szerzeményt pedig ilyen hévvel csak magyar temperamentum bírja meg. Még Manen Joannak sem volt ebben a szerzeményben ez a szédületes tempója. Külön ki kell emelni, hogy a Dvořak emlitett szerzeménye „Poco lento” néven szerepelt a műsoron. Igen helyesen, mert ezt a csodaszép művet, amely a hegedűirodalom egyik gyönyörűsége, némely kiadásban „Humoreszk”-nek nevezik, ami tudatlanság. Egyébként a nyomtatott műsoron sok értelemzavaró sajtóhiba volt. Nem szabad ilyen könnyen bánni a nagy mesterek neveivel és műveivel. (P. V.)



 



NÉPSZAVA, 1916. március 3. (47. Évfolyam, 63. szám) 



*Ekkor még dr. Edwin Otto Sigismund JUNG, bécsi ügyvéd felesége volt. (megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4182017-12-12 14:41:45

61 évvel ezelőtt, ezen a napon (1956.XII.12.) hunyt el a világhírű magyar hegedűművésznő GEYER STEFI.



                                                               *



Geyer Stefi, az egykori csodagyerek, nem akarja, hogy a gyermeke csodagyerek legyen

 



Beszélgetés a művésznővel a zeneszerzőkről, tanítványokról és az otthonáról 



Az utolsó hetekben valóságos népvándorlás volt Budapesten a hegedűművészekből. Minden héten két-három világnagyság játszott a pesti koncerttermeknek a pódiumain. És csodálatosképpen, a mostoha anyagi viszonyok dacára, állandóan szép házak hallgatták a nagy művészek muzsikáját. Most Geyer Stefi érkezett Budapestre, hogy, mint minden évben, az idén is fellépjen a budapesti publikum előtt.



Tizenhét esztendeje annak, hogy Geyer Stefi végleg elszakadt Budapesttől, de azért minden esztendőben visszatér egyszer és még a legcsábítóbb külföldi ajánlatok sem tudják meggátolni abban, hogy Budapest kimaradjon a műsorából.



Kedves, fekete asszony Geyer Stefi. Amint egyszerű úti-ruhájában ott ül nővérének Ferenc József-rakparti lakásán, igénytelen háziasszonynak a benyomását kelti és aki nem tudja, nem is sejtheti, hogy a világ egyik legjobb hegedűművésznőjével beszélget.

Nem tud már egészen jól magyarul; főleg olykor-olykor egy-egy szó nem jut az eszébe.



*

«Nem szabad csodálkozni — mondotta Geyer Stefi — ha néha megakadok egy pillanatra; bizony tizenhét esztendeje már annak, hogy nem beszélek folyton magyarul. Folyton? Néha egy esztendeig sem találkozom magyar emberrel és egy esztendő után is csak félórára látogat el hozzám valamelyik idegenben szereplő magyar művész.»



«Egész életemet utazással töltöm. Egy évben legfeljebb négy-öt hónapig vagyok odahaza. Különben minden évben koncertezem Hollandiában, Németországban, Franciaországban. Legutóbb Berlinben játszottam és most készülök Párisba.»



«Minden műsoromon játszom moderneket is és nagyon szívesen interpretálom a magyar zeneszerzőket. Csak az a baj, hogy a magyar zeneszerzők nem nagyon írnak hegedűre kompozíciókat. Hubay és Bartók a kedvenc magyar zeneszerzőim. A külföldiek közül talán leginkább Berget szeretem.»



*



«Ha odahaza vagyok Zürichben, akkor a tanítványaimnak szentelem minden időmet. Olyan tanítványaim vannak, akik már maguk is taníthatnak, mert a drága óráimat csak olyan tanítványoknak szánom, akikből lesz valaki.

— Az egyik tanítványom most koncertezett Amerikában, és mint írta, igen nagy sikere volt.»



*



«Talán érdekelni fogja, hogy a hétéves gyermekem is zenész lesz. Egyformám jól játszik hegedűn és zongorán, pedig senki sem tanította. Nem akarom, hogy csodagyermek legyen belőle. Nem akarom, hogy a gyermekévei tönkremenjenek. Játsszék, mulasson, mint a többi gyerekek. Ne tegyen nekem szemrehányást, ha egyszer nagy lesz, hogy elvettük a gyermekéveit, hogy megfosztottuk attól, ami soha többé vissza nem tér.»



«Nekem nem szabadna azt mondanom, hogy sajnálom azokat az éveimet, amelyeket a zene vett el tőlem gyermekkoromban, mert én nem maradtam csodagyermek, hanem később is megőriztem a zenei képességeimet, de mégis azt mondom: néha nekem is hiányoznak azok a napok, amelyeket a társaim játékkal töltöttek. És nekem is megártott bizony a fiatalkoromban végzett túlságos munka, pedig igen erős fizikumom volt.»



*

«Egy évvel ezelőtt voltam utoljára Budapesten. Történt azóta valami érdekes esemény Budapest zenei életében? Még ugyanazok a zenekritikusok?» — kérdezi Geyer Stefi, aki azután átveszi az intervjuvoló szerepét.



Egy esztendővel ezelőtt volt utoljára, de azért ismeri az összes zenekritikusokat.

Szereti őket.

Nem csoda. Nem volt soha semmi baja velük.

Jókat mond róluk.

Jókat írtak róla.

Nem erőltették meg magukat.


«Nem?»

 



Sós Endre (1905-1969), író, újságíró (megj. A.) 



AZ ÚJSÁG, 1928. november 25. (4. Évfolyam, 268. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5692017-12-12 14:26:45

Geyer Stefi hegedűestje



Geyer Stefi, a legnagyobb magyar hegedűművésznő, meglepően kisszámú közönség előtt, tartotta pénteki hangversenyét a Vigadó, nagytermében. Az érdeklődésének ez a váratlan megcsappanása annál meglepőbb, mert Geyer Stefi nem tartozik azokhoz a művészekhez, akik «csodagyermekségük» első babéraiból élnek s a későbbi esztendőkben már önmagukat másolják. Művésznőnk is csodagyermeknek indult, de csodagyermeksége csakhamar a legkomolyabb művészi törekvések korszaka váltotta fel. Ezek a törekvések mind előbbre vitték Geyer Stefit a költői elmélyülés és gazdagodás útján, legalábbis ezt bizonyítja a pénteki hangverseny, mely Geyer Stefit fejlődésének tetőfokán mutatta be, olyan művészi magaslaton, ahová a nálunk megforduló hegedűművésznők közül legfeljebb Alma Moodie* tudná követni.

 



Geyer Stefinek még a férfi-hegedűsök között is csak nagyon kevés riválisa akad. — Csodálatos hegedű rátermettségéről, technikájának nemes tisztaságáról és finom differenciáltságáról, tónusának érzékien lágy, zengő szépségéről felesleges külön megemlékeznünk. Sokkal jobban megkapott bennünket, az a rendkívüli költői erő, az a szigorúan fegyelmezett és mégis könnyedén árnyaló fantázia, mely interpretációit áthatotta. Íme, egy hegedűs, aki mélyen át tudja érezni, hogy mivel tartozik, az előadóművész a zeneirodalom óriásának: Bachnak. Aki tudja, hogy mivel tartozik a bachi forma gigantikusan egységes, de ezerrétű, mélyen tagozott és csapongóan pazar gazdagságában is mindig szigorú plasztikájának. S aki tudja, hogy az érzéseknek és szenvedélyeknek milyen kimeríthetetlen világa rejtőzik a bachi forma, boszorkányos matematikája alatt.

 



Geyer Stefi eljátszotta Bach egész d-moll szólószonátáját, azt a kompozíciót, melyből rendesen csak a Chaconne-tételt hallhatjuk. A Chaconne ezúttal a szonáta végére került.  Művésznőnk költői fölfogása gyakran közeljárt Hubermanéhoz, s ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatunk. A komor méltósággal haladó Allemande, a szenvedélyes melankóliával átitatott Sarabande s végül maga a Chaconne, a legnagyobb hegedűsök legmélyebben átgondolt Bach-interpretációival versenyzett. Megvalljuk: több volt ez, mint amennyit Geyer Stefitől vártunk. Nagy művésznőnk itt önmagát, múlta felül. S ez, nagydolog. A közönség rendkívül melegen ünnepelte Geyer Stefit, aki műsora első felében csupa régi klasszikus művet játszott, s aki Herz Ottó kitűnő zongora kíséretétől támogatva valóban feledhetetlen estiével ajándékozott meg bennünket. (T—th)



 



PESTI NAPLÓ, 1927. november 20. (78. Évfolyam, 264. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2512017-12-12 10:16:00

 



Bartókné Ziegler Márta (Csíky Boldizsár írása)



Minthogy az előző bejegyzésbe beillesztett kép eltűnt, megpróbálom ismét betenni:



Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”



Ziegler Márta, a 3 éves ifj. Bartók Béla és Bartók Béla


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4172017-12-12 09:26:10

 



És ahogyan Németh Mária mesél életéről, pályájának kezdetéről:



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.07.18.:



Németh Mária: az én oldalam …



A NŐI KANTOR

Zalaszentgróton születtem. Pozsonyban jártam a felsőkereskedelmi iskolába. Ekkor már megkezdődött a világégés és gyorsan be kellett fejeznem a tanulmányaimat, hogy hamarosan pénzt kereshessek. Az iskola énektanára egyúttal a pozsonyi székesegyház karnagya is volt.

Kassovits tanár úr volt az én első énekmesterem és a pozsonyi hívők tábora volt az első publikumom.

Egy úricsaládnál laktam Pozsonyban. Egy napon, amikor hazajöttem az énekóráról, behívott a háziasszonyom.

- Mária kérem, engedje meg, hogy bemutassam Grünauer zászlós urat …

Elegáns, jóképű gyerek volt a zászlós és estig csak engem nézett ...

Nehéz idők következtek, haza kellett mennem Zalaszentgrótra. A férfiak csaknem mind a háborúban voltak. Schneller esperes felkereste anyámékat. beszélgetett velük, aztán odahívtak:

— Mária, leányom, — mondta jóságosan — nagy baj van. Itt vagyunk kántor nélkül. Neked kellene énekelni helyette.

És attól kezdve női kántor énekelt a szentgróti templomban.



A PRJEPOLJAI CSATATÉREN

A pozsonyi kis zászlós halálosan belémszeretett.

— Ki tudja, mikor látnám viszont ... — mondta — esküdjünk össze.

Nagyon szomorú voltam, mert már volt egy vőlegényem, Szűcs Feri, aki hősi halált halt. Arra gondoltam, mi lesz akkor, ha őt is elviszik és ...

— Nem bánom, — válaszoltam de veled megyek, veled a frontra.

Megszerezte a dispenzációt. Feleségül vett. (Dr. Grünauer József, m. kir. kormányfőtanácsos, vezérigazgató, Németh Mária férje. A szerk.) Nem volt romantikus házasság. Olyan gyorsan ment, mint minden a háborúban. ,

— Vele mentem, mint megmondtam. Hiába sírtak a szüleim, nem tudtak lebeszélni. A vonat vitt bennünket a bolgár frontra. A férjem a haditérképészetnél teljesített szolgálatot. És én mellette, voltam — katonazubbonyban. Mint Laborfalvi Róza Jókaival... Ez volt az igazi szerelem. Amikor elcsendesedett az ágyúdörgés és néha egy-egy rövid időre elhallgattak a fegyverek, énekeltem a tiszteknek... Ott a fronton. És aztán összeomlott a bolgár front és a csapatoknak menekülni kellett. Lövés dördült a szikláról, tűz alá vették a visszavonulókat. Gépfegyver kattogott, gránát robbant. Manlicherrel a kezemben védtem én is az életemet, ötszáz kilométeres kálvária volt, de menekültünk.



A SZÉGYENTELJES PRÓBAÉNEKLÉS

A háború után, férjem beleegyezésével, folytattam énektanulmányaimat. Székelyhidy Ferencnél jelentkeztem próbaéneklésre, majd az Operaházban. Izgalomtól remegve léptem át az operaházi küszöböt. Az Operaház nézőterén már összeült a szigorú zsűri. Ott volt az intendáns, a két első karmester, két híres operaénekes és sokan mások.

— A következő! — kiáltották, úgy, mint a borbélynál, mikor hajvágásról van szó.

Verdi »Álarcosbál«-jából kellett volna egy áriát énekelnem. Úgy drukkoltam, azt hittem, hogy meghalok. Először egy hang nem jött ki a torkomon, de aztán úgy éreztem magam, mint a szentgróti kistemplomban, aprócska orgona mellett. Énekeltem. Egy ember ült a nézőtéren, aki tágra meredt szemmel nézett a színpadra és bravót kiáltott. Dr. Dalnoky Viktor volt.

— Pszt! — pisszegett valaki a zsűri tagjai közöl — jöhet a következő ...

— Alkalmas! — szóltam le szinte önkívüli állapotban a színpadról.

Nem is figyeltek rám.

— Majd értesítjük — mondták.

— Talán a kórusban lehetne! — kérdeztem remegve és sápadtan.

— Kérem, szíveskedjék elhagyni a nézőteret! — hangzott a nyers visszautasítás. És én szédülten támolyogtam ki az utcára.

A friss levegő magamhoz térített. A Hajós-utcában utánam jött Dalnoky, aki látta, hogy milyen állapotban vagyok és rámszólt:

— Ne féljen fiam, azért maga mégis tehetséges.



A KARRIER

Nem adtam fel a harcot. Az Operaházban azt mondták, hogy még a kórusban sem használhatnak. Én pedig éreztem, hogy ez csak rosszindulat lehetett. Nápolyba utaztam. Férjem előteremtette a pénzt, hogy Fernando de Lucia-nál, a híres énekmesternél tanulhassak. Mikor visszaérkeztem Budapestre, Dalnoky jelentkezett. Ő vezeti a Népoperát és felléptetne. Az Álarcosbálban.

Másnap az egész város ismert. Jött a második, a harmadik, a tízedik szerep. Egy napon Budapest leghíresebb színművésznője estélyt adott. Meghívott. A meghívott vendégek között volt Schalk Ferenc, a bécsi Operaház főzeneigazgatója. A Mányoki-úti villában elénekeltem egy áriát. Ott rögtön szerződtetett …



NEMESKOLTA

Szombathelyről néhány kilométernyire van a birtokom. Nemeskolta. Tíz esztendővel ezelőtt vásároltam. Ma Magyarország legelső telivér siementhali tehéntenyészete. Ha elfáradok a színpadon, akkor Nemeskoltára utazom. Ilyentájban kezdődik nálunk az aratás. És oda állok a dolgos munkások közé és jómagam is nekilátok a munkának ... Ez a muskátlis kis ház, Zalaszentgróton, az én igazi otthonom. Egy angyali édes kis öregasszony él benne, édesanyám …”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4162017-12-12 08:41:10

Dalnoky Viktor dr., „foglalkozására nézve fogorvos, hivatására nézve operaénekes“, az ESTI KURIRNAK (1828.05.09. szám, Bende László írása) az alábbi esetről a következőképpen nyilatkozott:



„…..Harmincéves működésem legjelentősebb pontjának azt nevezném, amikor

Németh Máriát, Székely Mihályt, Kőszeghy Terézt felfedeztem.



……Németh Máriával és Székely Mihállyal kalandos körülmények hoztak össze. Éppen a Városiban főrendeztem, amikor egyszerre csak berohan a színházba László Géza énektanár, lihegve a felindulástól: „Kérlek, ilyen méltánytalanságot! Két ember énekelt az Operában próbát, két ragyogó tehetség és az a zsűri, amely valószínűleg epeömlésben szenvedett, kimondta rájuk, hogy a kórusba se jók. Mit lehet ez ellen tenni?" Azonnal áthívattam a próbaéneklő férfit és nőt a Városiba, átjött Wlassics báró is, az akkori direktor és újra megpróbaénekeltettük őket. Emlékszem, az összegyűlt személyzet olyan tapsvihart rögtönzött, aminőt csak a világnagyságok szoktak kapni, forró premierestéken.



— Hallja a nép ítéletét? — fordultam Wlassicshoz.



— Hát mit csináljunk? — kérdezte tanácstalanul.



Szerződtessük tíz évre, ötmilliárd pönáléval, mert egy év múlva úgyis mindkettő itthagyja Pestet és akkor a pönáléból szanálni lehet az egész Operát.



Wlassics nem fogadta meg tanácsomat; Németh Mária külföldre szerződött, amellett pönálét sem fizetett és az Operaházat sem szanálhatták. Székely Mihályt úgy fogták itthon, nagy szerepekkel és ... egyebekkel. Érdekes, hogy mikor Németh Máriát megkérdeztem, hogy egy esetleges második elutasítás után kísérletezett-e volna még, azt felelte:



— Eszem ágában sem lett volna. Elmentem volna akkor masamódkisasszonynak.



A lábamba állott a görcs: mi veszett volna el, ha én akkor...



Ismét felhő ül két örök mosolygó szemére és fejét lecsüggesztve, búsan hozzáteszi:

— És harminc év mindezen érdemének jutalmául — elmaradt az örökös tagságom.“



Milyen ismerős ez a történet!


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4152017-12-12 08:39:09

MAGYARORSZÁG, 1928.01.10.:



 „Apám kívánságára előbb „tisztességes pályát“ választottam s aztán fölcsaptam komédiásnak



Dalnoky Viktor nyilatkozik harmincesztendős

jubileumáról



(Részlet)



„…. Február elején ünnepli az Operaház Dalnoky Viktor tagságának huszonöt esztendős jubileumát. Ez az évforduló egybeesik Dalnoky színészi működésének harmincesztendős jubileumával. Dalnoky Viktor egyik legkedveltebb tagja az Operaháznak. Kollégái között csak barátai vannak és ez az oka annak, hogy ezt a jubileumot különös melegséggel készülnek megünnepelni az állam első dalszínházában. Az ünnepi előadáson a Parasztbecsület kerül színre Németh Máriával, Susanuo titka: Sándor Erzsivel és A tükör Bajor Gizivel. ………………..



Sok mindenről beszéltünk Dalnokyval és megkérdeztük, hogy milyen teljesítményére legbüszkébb e negyedszázados munkálkodás alatt?

A magam művészi munkájáról nem beszélek, inkább azt mondom el, — és erre vagyok a legbüszkébb, — hogy Környey Bélát (ld. a 217.,218.,219. sz. bejegyzést) Székely Mihályt és Németh Máriát én vittem be az Operaházba. Ezek közül Németh Máriát és Székely Mihályt, ha szabad ezt mondanom, részben én fedeztem fel.



— Környey a Népszínházban működő Vígopera tagja volt, amikor a baritonról áttért a tenorra. Mészáros volt az Operaház igazgatója ebben, az időben. Felhívtam a figyelmét a nagytehetségű ifjú énekesre, akarta is szerződtetni Környeyt, de ragaszkodott ahhoz, hogy a művész jöjjön hozzá ajánlkozni. A nyakas Környey erre nem volt kapható, sőt azt kívánta, hagy az igazgató kérje meg őt. Úgy oldottam meg az ügyet, hogy mind a kettőt meghívtam magamhoz feketekávéra. Mikor ott voltak, rájuk zártam az ajtót és azt mondtam: »Addig innen ki nem mentek, amíg meg nem egyeztek.« Félóra múlva Környey az Operaház tagja lett.



Abban az időben, amikor a Városi Színház az Operaházé volt, a Wlassics-rezsim alatt, hozzám jött egy ismert énektanár és előadta, hogy egy szopránénekesnővel és egy basszistával szörnyű justizmord történt az Operában. Elmondta, hogy egy Németh Mária nevű operaénekesnő és egy Székely Mihály nevű basszista próbát énekelt az Operaházban és mind a kettőre azt mondták, hogy tehetségtelenek. Németh Máriát még a kórusba se akarták felvenni. Meghallgattam ezt a két fiatal énekest és arra kértem Wlassicsot, hogy hallgassák meg őket még egyszer. A báró kijelentette, hogy a próbaéneklés már megtörtént. Valósággal ki kellett erőszakolnom, hogy mégis hallgassák meg őket még egyszer a  Városi Színházban. Németh Mária rendkívül izgatottan jött el a próbaéneklésre. Tanára előtt kijelentette, hogyha most sem felel meg, akkor örökre lemond erről a pályáról.



A Tannhäuser belépőjét énekelte és a nézőtéren elhelyezkedett kollégák orkánszerű tapssal fogadták ezt a produkciót. Utána az Álarcosbál és a Sába királynője nagy áriáját, majd a Nílus áriát az Aidából adta elő Németh Mária, míg Székely Mihály a bordalt énekelte a Windsori víg nőkből. Németh Mária ezután három hét alatt betanulta az Álarcosbált és fellépett a Városi Színházban. Döntő sikere volt ennek a nagyszerű művésznőnek, aki ma Európa egyik leghíresebb énekesnője. Székely Mihály is hatalmas karriert futott be, egyik legjobban fizetett és legkitűnőbb tagja az Operaháznak. …“



Maria Nemeth; "Dich teure Halle"; Tannhäuser; Richard Wagner



Maria Nemeth; "Der Freund ist dein"; Die Königin von Saba; Karl Goldmark



Maria Nemeth sings "Ma dall`arido stelo divulsa" from Un ballo in maschera by



Giuseppe Verdi



Maria Nemeth sings "O Patria mia" from Aida by Giuseppe Verdi


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4142017-12-12 08:28:20

Képtalálat a következőre: „Németh Mária”



NÉMETH MÁRIA operaénekes (1897-1967)



(Az énekesnő születésének és elhunytának dátumát különbözőképpen tüntetik fel az egyes lexikonok és a róla szóló írások:



Magyar Életrajzi Lexikon: 1898. március 13. - 1967. december 18.



Révai Kétkötetes Lexikona, Tolnai Új Világlexikona, és az Új Idők Lexikona szerint születésének éve: 1899.



A "Great Singers of the Past" c. honlapon ez olvasható: 1897. május 17. - 1967. december 28.)



MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 3. kötet (1930.):



„Németh Mária, (Haraszti), operaénekesnő, sz. 1898-ban, Körmenden, régi köznemesi családból. Atyja államépítészeti hivatalnok. A polgári iskolát Keszthelyen járta, a zárdában, az irgalmasrendi apácáknál, majd Pozsonyban érettségizett. Már egész kislány korában voltak sikerei. A zárdában igen kedvelték, szülővárosának intelligenciája gyönyörűséggel hallgatta, ha a vakáció hónapjaiban a templomban énekelt. A szülői azonban megtiltották, hogy akár csak ábrándozzék is arról, hogy énekesnő lesz.



Pozsonyban székesegyházi szólista volt, majd Grünauer József nevű tanártól énekleckéket vesz, ki később feleségül veszi. Budapesten Anthes György és László Géza oktatja énekre.



1922. őszén próbaéneklésre jelentkezett, az Operabázban, de mivel válasz nélkül hagyták, a Városi Színházban próbált szerencsét, ahol jún. 19-én már »Az álarcos bál« Amália szerepében debütált. További tanulmányait Stoll Gizella mellett végezte.



1923. szept. 26-án fellépett az Operaházban, ugyancsak »Az álarcos bál«-ban, utána a »Troubadour« és a »Sába királynője« Sulamith szerepében.



1924. márc. 8-án elnyerte a Rákosi Jenő-díjat. Ettől kezdve feltűnő íveléssel halad pályáján. 1924. júl. 10-én Bellini »Normá«-jának címszerepében fellépett a Városi Színházban, szept. 22-én mint a bécsi opera tagja Bécsben arat újabb diadalt a »Troubadour« Eleonórájában. Hatalmas hangja a bécsi kritika szerint is »legszebb« s a magas régiókban különös csengésével tűnt fel, nagy sikert biztosított a bemutatkozás órájában; a negyedik felvonás börtönjelenete után percekig nyílt színen tapsolták.



Ez évben a téli hónapokat Nápolyban töltötte, ahol a világhírű Fernando de Luciának tanítványa volt.



1926. aug. havában Salzburgban vendégszerepelt.



1927-től továbbra is a bécsi Opera tagja, ahova Schalk Ferenc, a bécsi állami operaház igazgatója szerződtette, miután egyik vendégszereplése alkalmával hallotta Németh Máriát Budapesten és elvitte magával Bécsbe. Nem volt könnyű dolga a magyar énekesnőnek, akinek sokat kellett tanulnia, sokat kellett dolgoznia, amíg észrevétette magát a kényes ízlésű bécsi publikummal. A bécsi Staatsoper gondoskodott tanításáról, maga Schalk vette kezébe kiművelését és a bécsi Burg egyik szárnyában kapott lakást, ahol egy főhercegi lakosztályt alakítottak át számára. Bécsben aztán egyik nagy szerepet kreálta a másik után, bemutatkozott olyanokban, amelyeket már itthon is énekelt és fellépett olyan operákban is, amelyekben előzően még nem működött közre. Sikere egyre jelentősebb lett. A legkiválóbb bécsi énekesnők sorába került.



1928. máj. havában Párizsban vendégszerepelt teljes siker mellett.



1929. márc. 6-án a svéd király a »Pro litteris et artibus« érdemrend arany keresztjével tüntette ki. — Főbb szerepei: Erzsébet (Hunyadi László), Donna Anna (Don Juan), Turandot, Aida, Norma (először: 1925. júl. 10. Városi Színház) stb.“


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5672017-12-12 01:05:30



GEYER STEFI hegedűművész



(A Magyar Életrajzi Lexikon szerint születésének és halálozásának dátuma:  Budapest, 1881. június 23. – Zürich, 1956. december 12.



Másutt születési éveként 1888., elhunytának idejeként 1956. december 11. szerepel a neten.)



Stefi Geyer plays Reger : Air


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5662017-12-12 00:22:42

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Geyer Stefi a kiváló magyar hegedűművésznő, egykori Hubay növendék és Bartók Béla reménytelen szerelme.



(1888.VI.28. – 1956.XII.12.) 



EMLÉKÉRE: 



Világhírű magyarok külföldön.



Geyer Stefi hegedűművésznő sikerei.



Zürich, február.



A Pesti Hírlap tudósítójától.



„Szép nyugodtan sétálok Zürich hatalmas főutcáján, a Bahnhof-strassén, mikor egyik barátom mellettem elrohanva mondja:



„Ma este Geyer Stefi játszik.”



Felvillanyozott a hír, mert ha még nem is hallottam játszani, hallottam hírét és azt, hogy Geyer Stefi ma Európa legelső négy hegedűse közé számit. Este elmentem a zürichi Tonhalléba. A terem tömve. Zürich színe-java részt vett ezen az ünnepélyen. Mert Zürichben ünnepély, ha Geyer Stefi játszik. És ez az igazán műértő közönség tapsolt és tombolt, mikor Geyer Stefi leemelte a vonót a csodahegedűjének húrjáról. Felejthetetlen este volt. ...

Geyer Stefi neve olyan márka, amely előtt meghajol a publikum, az igazgatók és a kritika. Aki öt egyszer hallotta játszani, nem felejti el ezt az élményt egyhamar.



Mialatt játszott, figyeltem a közönséget. Nem úgy viselkedtek, mint más koncerten, mikor kezükre támasztott fejjel ülnek. Nem. Mindenki bámult és nézte azt a tüneményt, mely a pódiumon megjelent. Hegedűjének hangjai belopóztak a szívekbe és meghódították a közönséget. …   

 



Koncert után felkerestük a művésznőt. Már megszokta a sikereket, hiszen hat éves kora óta járja a világot, hogy minden népnek megmutassa művészetét. Ma már művészete kiforrott, és amit nyújt, az művészi szempontból a legtökéletesebb. Megkérjük, hogy beszéljen magáról, sikereiről és terveiről. Halkan, lehunyt szemekkel, beszélni kezd:”



— «Hat éves voltam, mikor először léptem pódiumra és az-óta a világ minden városában játszottam már — mondja Geyer Stefi. — Mindenhol, mint csodagyereket emlegettek és sokan még ma is azt hiszik, hogy a csodagyerek áll előttük a pódiumon. Ez ellen küzdök szakadatlanul. Nem akarom, hogy csodagyereknek számítsanak. Nem is akarok azokra a sikerekre gondolni, amelyeket akkor elértem. A csodagyerekek később művészi szempontból többnyire nem jöhetnek számításba. Én akkor csodagyerek voltam, de semmi körülmények közt nem akarom, hogy annak tartsanak. Olyan abszolút művészi céljaim vannak és annyira a művészetnek élek, hogy ma már hálátlanságnak tekintem, ha ebből a szempontból akarnak megítélni. Bejártam Európa majd valamennyi városát és koncerteztem. Mindenhol nagyon melegen fogadtak. Pesten is adtam koncerteket, de az utóbbi időben ez nagy nehézségekbe ütközik. Épp a napokban érintett igen kellemetlenül, hogy lemondó-levelet kaptam egy magyar hangversenyrendező vállalattól, akivel aláirt szerződésem volt. Ebben a levélben kérnek, hogy tekintsem felbontottnak a szerződést, mert a mai rossz viszonyok mellett nem tudnak semmit garantálni Pesten. Nagyon bántott a lemondás, de nem tehettem ellene semmit.»

 



«Múlt évben voltam Amerikában — folytatja. — Ezt a koncert-utamat szinte tanulmányútnak számíthatom. Mikor az amerikai turnéra leszerződtem, nem sok sikert vártam tőle. Mindenki ijesztgetett. Azt mondták: az amerikaiaknak egészen más kell, mint amihez mi vagyunk szokva és azok nem értenek a művészethez, csak a technikára adnak Nem hagytam magamat elijeszteni. Impresszárióm is biztatott és váltig azt mondta, hogy csak játsszam a magam programját és ne hallgassak másokra, mert csak így lehet sikerem. Így történt. Olyan hatalmas koncerttermekben játszottam, amilyenekről itt Európában nem is álmodunk. Azt hittem, hogy egy hegedűnek hangja el fog veszni ilyen hatalmas teremben, de kitűnt, hogy ezeknek a koncerttermeknek kitűnő akusztikája van. A legfinomabb hangokat is gyönyörűen visszaadták. New Yorkban hétezer ember előtt játszottam. Nem lehetett a terem végét látni. És milyen zeneértők! Nem olyanok, ahogyan mi őket itt elképzeljük. Amerikai turném alatt a lehető legjobb benyomásokat szereztem.»

 



«Most utazom Norvégiába, ahol hosszabb ideig szándékszom maradni.

— Céljaim? Továbbra is a hegedülés, a művészet és mindezen kívül még valami: a kislányom. Hihetetlenül muzikális. Nagyszerűen játszik hegedűn és zongorázik is. Azonban nem engedem, hogy fellépjen, hiszen még csak négy éves. Nem engedek belőle csodagyereket csinálni! Majd érett művészetével lepje meg az embereket. Azt hiszem, a hozzá fűzött reményeket valóra fogja váltani — Tíz év múlva.»



Ezeket mondta Geyer Stefi, a világ legelső hegedűművészeinek egyike, aki elszakadt Magyarországtól. A külföld tombol, ha hallja a „svájci-magyar" művésznőt, ahogy Amerikában elnevezték. Kezemben meglátja a Pesti Hírlap egyik számát. Látható örömmel lapozza végig.



«Ettől is elszakadtam,» — mondja, és szeméből egy régi kedves emlék gondolatát olvasom ki.”

 



Lippay Imre.



PESTI HÍRLAP, 1926. február 17. (48. Évfolyam, 38. szám)


Berlioz újratemetése • 1322017-12-11 20:14:43

BERLIOZ (folytatás)



Közben megvívja harcát szenvedélyeivel is. Előbb egy kis angol Shakespeare színésznőbe szeret bele, aztán a megrágalmazottat maga is megtapossa: belébolondul egy zongora hölgyikébe, aki a boldog vőlegényként 1830. december 29-én Rómába utazót csúful elhagyja.



Napoleoni pályafutásában ezek az állomások az ő Ladija, Arcoleje. . . .



Attól kezdve, hogy 1832-ben visszatér Párizsba, élete folytonos izgalom, alkotás, szenvedély, csalódás, szenvedés, újságírás, koncert-rendezés, utazás, siker és sikertelenség, kétkedés és gyászos lobogás, amelynek üstökös-csóvája lassan-lassan lecsökken s mint kísérteties lidérc-láng remeg a végül is elaggott fej unalomból és magányosságból tövis koszorúja fölött. Egész Európa volt harcteres egy kis párizsi lakás a Szent-Ilonája.



Ennek a robogó életnek világító fellobbanásai: művei, szerelmei, koncertjei.



Művei: a Francs Juges-nyitány (1827), a Fantasztikus szimfónia (1830), az Új életre eszmélés (1831), Harold Itáliában (1834) szimfóniák. Benvenuto Cellini opera (1835), Gyászmise (1837), Romeo és Julia szimfónia (1839), a Gyász és diadal szimfónia (1840), Faust elkárhozása drámai legenda (1846), Te Deum (1849), Krisztus gyermekkora bibliai Legenda (1850-1854), a két dalműből álló Trójaiak nagyopera (1856-1863), Bѐatrice és Benedict, vígopera (1862), hogy csak a fontosabbakat említsem.



 – Művei tagadásai, erélyes tagadásai a múltnak, igenlései erőteljes, de néha megbicsakló igenlései annak a zenei jövőnek, amely még ma sem következett el. Az abszolút zene felhők magasságában hangicsálásának el kell tűnnie az ábrázoló, festő, valamint jelenítő zene uralmának diadalmas eljöttekor, mint ahogy az enharmónia is szép halott lesz a mellére hágó szabad zene lába alatt. S ez a jövő el fog következni, mint ahogy az irodalomban is elkövetkezett az abszolút költészet Petrarcái, Ronsardjai, Malherbejei, Kazinczyai, Bajzái után Carducci, Baudelaire, Verlaine, Vörösmaty és Petőfi „program” költészete, az ábrázoló, festő, valamit jelentő – valamit? – a nemzeti lelket jelentő költészet; és elkövetkezett a még Petőfit is béklyózó időmérték „enharmoniája” után Aranynak szabadabb s Adynak feltétlen szabad zenéjű költészete. Mert a művészet, legyen az zene vagy irodalom, nem játék, hanem az Emberiség nyelve, öntudata, érzékelhető jelenségekben önmagára ismerése! Az öntudatra ébredésnek pedig nem lehetnek lábakba, akkordokba, szűkített és tágított hetedekbe és béklyókba, műfajokba, szerkezetbe ácsolt szabályai.



Szerelmei: Smithson kisasszony a kis, első látásra szerelmet ébresztő, majd sárba-tiprott, végül öregedőn (1833) meghódított angol színésznő, aki a híressé vált férfiú mellett elhízik, megrokkan, veszekedős és iszákos lesz, aki elől 1842-ben megszökik.



Camille Moke, a későbbi Pleyelné, mint intermezzo, csókjaival vágyat s hűtlenségével egy gyönyörű szimfóniát fakasztott föl Berlioz lelkében.



S végül Marie Martin (művészi nevén Recio), az okos spanyol leány, aki kiragadta szegény Smithson elerőtlenedett karjaiból, hogy a maga erős és fiatal s némiképp polipszerűen szorító karjaiba zárja.



Koncertjei: legtöbbjük Párizsban hangzott fel, de 1843-ban Németországon (Weimar, Lipcse, Drezda, Hamburg, Berlin) zúgott velük végig; 1845-ben újra német földön robog, egészen Bécsig s Prágán keresztül 1846-ban Pestre dobban. . . .1847-ben Oroszországon rohan át az üstökös, azután London fölé gyújt csóvát; 1852-ben Németország fölött suhan megint; 1868-ban Oroszországban lobban újra nagyot, aztán lidérclánggá törpül, amely Párizsban remegve csökken, csökken, míg egy utolsót rebbenve kihunyt 1869. március 8-án. 



LACZÓ GÉZA (1884-?), író, kritikus, hírlapíró, nyelvész és műfordító.  


Berlioz újratemetése • 1312017-12-11 16:27:59

B E R L I O Z



1846 februárius havában Pest városának egyik hótól fehér kis utcáján egy lámpafej alatt megállt egy dús szőke-sörényű, sas-pillantású, nagy orrú, magas, karcsú idegen, zsebéből kottapapírt és íróvesszőt vont elő és sebtében írni kezdett. A „Két pisztoly” felől kutya-vonítást sírt a messzeség, a Duna iránt szánkó csilingelt: az idegen fölött hideg fénypontokkal sziporkázott a magyar alföld kerek égboltja s benne zúgva kavarogtak Faust jelenetei.



Ez az idegen, aki negyvenhárom éves korában, művészi kőrútján Pest városában komponálta meg Faust elkárhozása című drámai legendájának egy részét, a Pásztorok tánca refrénjét karra, messziről indult térben, időben és művészetben, míg ideért.



Az apja, Louis Joseph Berlioz „ inkább a szegények jótevője, mint keresete után élő orvos” volt Franciaországban, Grenoble tájékán La Côte-Saint-André városkájában. Ott született 1803. december 11-én, egy vasárnap, remegő idegzetű, vallásos és kicsinyes feleségétől Hector nevű fia.



A kis nebuló, a nagy útleírás kedvelő, egyszer egy pikulát talált ahol komor-csöndes, hol remegőn felzajduló apai házban valahol, s két nap alatt megtanulja rajta a híres gyerekdalt: „Malb’rough s’en va-t-en guerre . . . (Malborough elindul háborúba).



És elindul Hector is háborúba: az életbe, ahol szünetlen harcot kellett vívnia idegeivel, jellemén és testi erején túlnövő zsenijével, szenvedélyeivel, a közönséggel, a nyomorúsággal, zenész-társaival, a dicsőséggel, a pénzzel, aztán legvégül a magánossággal, az unalommal.



Az 1821. október végén Párizsba került diákot, Gluck, Vergilius és Napoleon bámulóját a boncoló asztal mellől elragadja a zene a Coservatoireba, a híres Lesueur tanítványai közé kedvencül, akinek zeneszerzői pályáján haláláig kísérője marad Gluck újító heve. Vergilius bája s a napoleoni erő – és bukás.



Lesueurtől egy új elv sejtelmét kapja, amelyet ő, vagy jobban mondva, a benne élő démon fejt ki egészen: a program-zenét.



Kezébe ragadja ezt a lobogót és . . . s’en va-t-en guerre.  



Elindul háborúba a szülei ellen, akik nem akarják, hogy zenésszé legyen: a Conservatoire kővé merevült előítéletei ellen, amelyek csak a múlt igájával nyakán, bocsátanák zeneszerzői útjára: zenész-társai ellen, akik még a tehetséget is letagadnák róla; a közönség ellen, amelyet leginkább művei botrányos szerelmi hátterei visznek koncertjei meghallgatására, . . . s győz minden vonalon: pénz kell a hangversenyek megszervezésére? Chateaubriandtól akar kölcsön kérni: apja kitagadja? Kórista lesz egy operettszínházban; nem akarják észrevenni?



Zajosan tapsol vagy káromkodik az Opera nézőterén: megbetegszik? Torokdaganatát zsebkésével nyitja fel; botrány kell? Szimfóniát ír szerelmi csalódásáról, s ami a zenében homályos esetleg, a magyarázó program szóval is elbeszéli. . . . Mi kell még? Újságíró lesz, gitárleckéket ad s végül 1830-ban a „Sardanapale” kantátával megnyeri a római díjat. 



(folyt.köv)   


Berlioz újratemetése • 1302017-12-11 11:13:17

FAUST MAGYARORSZÁGON



Hogy Faust Magyarországon is megfordult: nemcsak Berlioztól tudjuk.

De Berlioz honnan tudta?


 



Elsősorban onnan, ahonnan a zsenik szokták tudni az ilyesmit. Ugyan ki kérdőjelezhetné meg a zsenik jogát ahhoz, hogy úgy tudják, amit tudnak, ahogy tudják?

Ez persze szónoki kérdés. Berliozt is - mint majd minden lángészt - az akadékos, kekeckedő, öntelt, felfuvalkodott hólyagok sokasága próbálta elgáncsolni, kioktatni, leiskolázni, megalázni. Még azt is jobban akarták tudni nála, hogy járhatott-e Faust Magyarországon. És a válaszuk persze nemleges volt.



Berlioz szerette a magyarokat. Azt mondta, életében csak akkor volt boldog, mikor magyarnak érezhette magát. Talán a Rákóczi-induló pesti ősbemutatóján történt ez. Talán utána. Lehet, hogy abban a pesti kiskocsmában, ahova véletlenül tévedt, és amelynek gázlángja fényénél - mint maga meséli el - a Faust legenda egyik részét írta, a parasztok körtáncának kórusát.



Igen, Berlioz nemcsak a zseni: a szeretet jogán is tudhatta, megfordult-e a számára kedves tartományban Faust, netán ő urasága a Sátán is.



Maga a mű egyébként világosan beszél. Első rész, első helyszín: plaines de Hongrie, a magyar Alföld, vagy síkság, vagy lapály, vagy puszta. És a tavaszi napfelkelte fényében meditáló magányos Faust.



Második kép, ugyanott: parasztok tánca.



Aztán - harmadik kép - csapatok közelednek. Rákóczi-induló, berliozi grandioso. ... A Duna fiai vonulnak fel, les fils du Danube.



Mellesleg, hogy Faust igenis elvetődött Magyarországra, azt 414 éve tudjuk. A Fausttal foglalkozó első - nyomtatásban megjelent - mű (História von D. Johannes Fausten, Johann Spies kiadása, Frankfurt, 1587) 26. fejezete közvetlenül a konstantinápolyi, Boccaccio tollára méltó kaland, valamint a kairói epizód után említi Faust budai látogatását.



(Adorján Mihály fordításában (Magyar Helikon, I960): „Annak utána ismét Keletnek, majd Nyugatnak fordult, a Magyarországi Buda és Sabác felé. Buda Magyarország királyi fővárosa vala, s most is az. Ez termékeny ország. Van olyan vize, hogy ha vasat tesznek bele, rézzé válik. Vannak itten arany,- ezüst- és mindenféle érc-bányák. A várost a magyarok Startnak nevezik, ami német nyelven kemencét jelent. Nagy erős vár és gyönyörű szép várkastély ékesíti.”)



De térjünk vissza Berliozhoz. Vajon Magyarország mely pontja lehetett az, ahol Faust az ég végtelen kupolájáról alászálló fényeket figyelte, a hajnali szélben, az ébredő madarak társaságában, növények és vizek susogása közepette? Hol vibrál, hol remeg így a levegő, mint Berlioz klarinétjein és vonósain?



Vagy vajon merre beszélnek úgy a vizek és fák és füvek, mint e fuvolára, angolkürtre és hegedűkre szublimált tájképen?





Van-e valóban fausti pontja az országnak? Van-e olyan helyszín, amelyről kijelenthető: igen, alighanem itt járt a Nagy Elkárhozó? Hordozza-e Faust itteni látogatásának időbeni lenyomatát bármi is?

 



Ezekre a kérdésekre várjuk a választ, e fausti helyszín meghatározása lenne a feladat - bármely irodalmi vagy képzőművészeti műfajban vagy bármely fényképezőgéppel.

Egy másik pályázati cél pedig: a Faust legenda goethei-berliozi-nervali-gandonniérei szövege első három jelenetének műfordítása.
 



A DUNÁNÁL, 2001. szeptember.  Próbaszám (Pályázat: Faust Magyarországon)


Berlioz újratemetése • 1292017-12-11 10:36:03

Barabás Tibor írása, kicsit részletesebben!

 

Berlioz Pest-Budán



Most pedig elbeszélem Hector Berlioz pest-budai napjainak történetét.



Nagy zenekara költségei miatt Berlioz örökös anyagi gondokkal küzdött. Párizsban hiába próbált néhány Lajos-aranyra szert tenni, így határozta el, hogy Bécsbe és Prágába megy, zenei körutat tesz Ausztriában.

Egy bizonyos Berlioz-művet, különösen a
Rómeó és Júliát, nagy siker kísérte. A zene tisztelői aranyozott ezüst karmesteri pálcát ajándékoztak Berlioznak, az udvar is ajándékot küldött neki és egy Redout-termi hangversenye után a császár sajátságos bókját tolmácsolták: „Mondja meg Berlioznak, hogy jól szórakoztam.” De Berliozt már csak a „Faust elkárhozása” érdekelte, abba merült el, fél éjszakáin arról fantáziáit, teljes lázban írt. Úgy érezte, hogy most méltót alkotott, csak egy induló hiányzott még, hogy megkoronázza művét, egy induló, amely felkorbácsolja az indulatokat, szárnyakat ad a fáradt képzeletnek és kivívott szabadság reményével biztatja az elcsüggedt lelket.



Valaki (talán Dobozy, egy Grinzigben játszó magyar zenekar vezetője) megajándékozta Berliozt a Rákóczi-induló egy Bihari szerzette változatával és attól a perctől kezdve más se foglalkoztatta. Wesque von Putlingen tanácsos úr azzal biztatta Berliozt, hogy a császárnő is fogadja majd, de Berlioz ezzel már nem törődött, és lázasan írta a Rákóczi-indulót. Megrendítette a forradalmi hang, amely oly erős nemzeti érzéssel szólalt meg, a rohamra induló lovasság, a pergő dobok, a trombiták hangja.  ... Elhatározta, hogy Pest-Budára megy. Amikor másnap Wesque von Putlingen lelkendezve beállított Berlioz szállodai szobájába, hogy a császárnő fogadja majd, a francia mester nevetve elhárította a tisztességet.



— Kedves Putlingen, én egész éjszaka dolgoztam, holnap pedig Magyarországba megyek.

— Magyarországba?!
kiáltott kétségbeesetten a tanácsos, — akkor a fogadása amúgy is tárgytalan.



*



Heinrich Müller bécsi zeneműkiadó, levelet adott Berlioznak egy pesti hegedűművészhez, Treichlinger* úrhoz, a régi osztrák iskola egy kiváló mesteréhez, aki nagy segítségére lesz majd Berlioznak.

Komor, felhős és hideg februári napon ült fel Hector Berlioz a Pest-Budára induló postakocsira. A kocsiban négyen ültek: Berlioz mellett egy idős hölgy ült, egy magyar kapitány, aki a kocsi zárt fülkéjében helyezkedett el, vele szemben egy gérokkos magyar férfi, a bécsi titkosrendőrség megfigyelő embere. Amikor a magyar határhoz értek, esni kezdett. A sűrű eső kátyúkkal akadályozta az utazókat, a vihar pedig felkorbácsolta az út mellett kanyargó Dunát, és a folyam elárasztotta az amúgy is járhatatlan országutat.



 „Éjfélkor — írja Berlioz — szunyókálásomból felriasztott a fogat mozdulatlansága és a körülöttünk mennydörögve zuhogó víz moraja. A kocsis, aki találomra hajtott, egyenesen belevitt a folyó ágyába, s most már moccanni sem mert.”



A kapitány, a kis fülkéből háromszor is átszólt Berliozhoz, a válaszfal kis ablakán és nyugtatgatni próbálta. De a víz csak egyre emelkedett.



— Kapitány úr — szólt Berlioz.

— Uram?

— Nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?

— De igen, uram, ezt gondolom. Szolgálhatok egy szivarral?



Berlioz legszívesebben a hidegvérű ember arcába vágott volna, de inkább elfogadta a szivart és szívni kezdte.



Az víz csak emelkedett.



A kocsis most a lovak közé csapott, de csak még jobban nekihajtott az árnak. „Most aztán már biztos voltam benne — írja Berlioz, — hogy mindennek vége és odaszóltam még egyszer a katonának:



— Kapitány úr, van még egy szivarja?

— Van, uram!


— Akkor hát adja ide gyorsan, mert most aztán végleg belefulladunk!



Ezek után a kapitány kimászott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és az ostort és egy arra járó paraszt útmutatásával kivezette a postakocsit a mederből. Másnap, Berlioz Budára érkezett. A folyamon még nem volt híd, egy bárka vitte mesterünket Pestre, egy kocsi a szállodába, ahol megfürödhetett és két pohár tokajit lehajtva húsz órát aludt egyhuzamban. Sártengerről és vízbe-fúlásról álmodott. ...

Arra ébredt, hogy türelmetlenül kopognak ajtaján. Köpenyébe bújt, ajtót nyitott, két úr állt előtte, akik kezet nyújtottak neki és bemutatkoztak:



— Gróf Ráday, a magyar Nemzeti Színház főintendánsa vagyok — mondotta halkan.

— Erkel Ferenc, a színház karmestere. Szeretettel és tisztelettel üdvözöljük hazánkban Hector Berlioz urat, a Rómeó és Júlia költőjét. ... — mondotta gróf Ráday.



Berlioz hellyel kínálta őket. Végre Ráday gróf megszólalt:

— Azért jöttünk Önhöz, tisztelt uram, hogy megkérjük, ne a budai német színházba menjen, hanem tiszteljen meg bennünket, a pesti magyar Nemzeti Színházat.

— És ezt mivel indokolják Önök?



Erkel Ferenc válaszolt a kérdésre:



— Pro primo: Szegények vagyunk. Sokkal kisebb lesz a honoráriuma, mint Budán, a német színházban.



Pro secundo: zenekarunk kicsiny és elég gyenge, a megerősítése valóságos harcba kerül majd.



Pro terzia: a német és a konzervatív lapok hallgatni fognak önről, mint a sír!



Berlioz: — Több indoka nincs, uram?



— Erkel: — Még csak egy. Cserében öné lesz a magyarok szíve. ...



Berlioz: — Ez kell nekem, ez nekem elegendő! — felelte és megölelte Erkelt.



*



Berlioz Erkel kíséretében bejárja Pestet. A boltok, még a divatüzletek árui fölött is egy szót lát: „honi.”



Mit jelent ez a szó? — fordul Erkelhez.



Ez annyit jelent, hogy nem osztrák áru, hanem hazai. Ez a szó felhívás: csak ezt vegyétek! Gondolja csak meg, Mester, a mi színházunkban bármely nyelven énekelhet valaki, de németül soha. ...



Horváth főszerkesztő úr — így írja a nevet naplójában Berlioz — még a kottamásolót is felkeresi, hogy Berlioz Rákóczi-partitúráját előadása előtt megítélhesse. Másnap felkeresi Berliozt a szállodai szobájában. Bemutatkozik, és előadja, hogy



— Láttam az Ön Rákóczi- indulójának partitúráját.

— No és?

— No és, ...félek!

— Ugyan!

— Ön a mi dallamunkat piano kezdi, mi viszont megszoktuk, hogy fortissimo játsszák.

— ... Ennyi az egész? Legyen nyugodt, olyan fortét kap majd, amilyet még életében nem hallott. ... Mindennek a vége a fontos.



*



Erkel Ferenc, Treichlinger segítségével a Filharmónia Társaság tagjai közül tizenkét kitűnő hegedűst szerzett a kis zenekar megerősítésére.



Berlioz így ír: „Valamennyien csodálatosan teljesítették készségesen vállalt feladatukat és műsorom előadása — azt hiszem — a valaha is Pesten hallott egyik legjobb hangverseny volt. Műsorszámaim közt volt az az induló, amely jelenleg Faust-legendám első részének fináléja.



... Alighogy meghirdették Pesten az új honi zenedarabot, a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett. Egymástól tudakolták a magyarok, vajon hogyan dolgoztam fel ezt a híres és mondhatni megszentelt témát, amely annyi év óta megdobogtatja a magyar szíveket és megittasítja a szabadság és a dicsőség iránti lelkesedéssel.

... A hangverseny napján, amikor elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngös darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze torkomat. ...”



A színház roskadásig telt. Berlioz Berzenczey kapitánnyal találkozva, már csak a maga jegyét tudta odaadni. A pest-budai rendőrség erősítést kért és kapott. Kettős járőrök masírozását visszhangozták az utcakövek.



A dallam első ütemeinek ritmusában trombitajel után felhangzott a téma, amelyet fuvolák és klarinétok piano játszanak, s a húros hangszerek pizzicatoja kísér. A közönség itt még nyugodt és hallgatag maradt. „De amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma fúga formájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának és nekiengedte oly soká visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. ... E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem.”



Berlioz megrendültén örökíti meg élete egyik legnagyobb pillanatát, amelyhez csak az volt hasonló, amikor a párizsi forradalom napjaiban egy ház erkélyéről tízezer embernek vezényelte a Marseillaise-t és a tettek embereinek hatalmas kórusa visszhangozta az utcák harcait. Úgy érezte, mintha a haja égnek állna, mert ettől az ütemtől elbúcsúzhatott a darab záró részétől. A zenekar vihara nem mérkőzhetett a forrongó lelkek viharával. A művet újra kellett kezdenie, de egy-két másodperces késéssel a vihar még nagyobb erővel tört ki, mint először. Horváth főszerkesztő úr tombolásában majdnem kiesett a páholyából, Berlioz a fejével feléje bólintott, mintha azt mondaná: „Nos, uram, meg van-e elégedve a fortéval?”



A zenekar harmadszor is csak nehezen tört át az indulatok súlyos függönyén. A siker hatalmas orkánja elől Berlioz az öltözőjébe menekült. Verejtékes arcát törölte, a székére rogyott, s ekkor egy igen szerényen öltözött öregember lépett be hozzá. Arcán a legnagyobb megindultság, megöleli a mestert és így szól hozzá:



— „Ó, uram, uram! Én, lenni magyar, szegény ördög, ... nem beszélni francia, ... un poco l’itaniano ... Bocsássa meg önkívületemet. Ó, én értettem az Ön ágyúit. ... Igen, igen, ... a nagy csata. ... A németek kutyák! Ököllel verte a mellét és így folytatta: Én önt a szívembe fogadtam. Ó, a francia ... forradalmár ... tud csinálni forradalmi muzsikát.”



Berlioz így fejezi be a jelenet felidézését:

„Le sem írhatom ez ember rettenetes felindultságát, könnyeit, fogának csikorgatását. Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt.”



Ezek után Berlioz minden magyarországi hangversenyén felhangzott a Rákóczi-induló. Amikor elutazott, Erkel Ferenc elkérte tőle a partitúrát, hogy a nemzet eltegye emlékül. Boroszlóba küldték utána a másolatot. Berlioz figyelmeztette Erkelt, hogy az-óta a hangszerelésén többször változtatott, s hogy a codához mintegy harminc ütemet illesztett. A győri magyar ifjúsági egyesület a város címerével ékesített ezüstkoszorút küldött a mesternek, hálás levél kíséretében.



Berlioz nyomban válaszolt:Uraim! Megkaptam szép ajándékukat és a megtisztelő kísérő levelet. A rokonszenv e megnyilvánulása, abból az országból, amelynek oly drága emlékét őrzöm, nagyon megkapott, ... ha csak egy szikrányit találtak zenémben abból a lelkesedésből, amely a magyarok nemes lelkét tüzeli, igen boldognak kell magamat tartanom és ezt a sikeremet a legbecsesebbnek tekintem azok közül, amiket művész elérhet ... Odaadó hívük: Hector Berlioz.”



*



Ebben az írásban arra törekedtem, hogy felidézzem Berlioz pest-budai napjait. Az ábrázoló írót háttérbe szorította a krónikás. Az írás hitele fontosabbá vált számomra, mint a képzelet intuíciója, az igazság, az író személyiségénél. ...



 



NÉPSZAVA, 1981. március 15. (109. Évfolyam, 63. szám)



*Josef Treichlinger (1807-1877), bécsi származású hegedűs.(Megj., A.)


Berlioz újratemetése • 1282017-12-11 00:51:53

214 éve született, ezen a napon a nagy francia zeneszerző HECTOR BERLIOZ



(1803.XII.11. – 1869.III.8)



 



BARABÁS TIBOR:



ERKEL ÉS BERLIOZ





Hector Berlioz emlékirataiból mindkettőjük portréja kirajzolódik. Nagy bécsi sikerei után Pest-Budára indult a francia mester. Faust legendájából még hiányzott egy induló. Bécsben egy barátja hívta fel figyelmét a Rákóczi-indulóra. Berliozt lángra gyújtotta a nemzeti forradalom megérzett szelleme. Egész éjszaka dolgozott, de a művet Pesten akarta befejezni. Ott akarta próbára tenni a Rákóczi induló hatását, ahol az megszületett. Mit törődött már azzal, hogy fogadja-e őt a császár, vagy sem. Postakocsival igyekezett Pest-Budára, de útközben a Duna kiáradt, és a folyam melletti úton kátyúba jutottak. Éjszaka volt, felhőszakadás tette kilátástalanná sorsukat. Berlioz mellett egy magyar tiszt ült a határban. Hozzáfordult:



— "Kapitány úr, nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?"

— "De igen, uram, ezt gondolom én is."

—„Szolgálhatok egy szivarral”



No, Berlioznak egyszeriben megváltozott a véleménye a magyarok vérmérsékletéről. Végre egy paraszt kivezette őket veszélyes helyzetükből, és Berlioznak módot adott véleményének megváltoztatására. Pestre érve Ráday gróf és Erkel Ferenc rábírták Berliozt, hogy hangversenyének színhelye a Nemzeti Színház legyen, és ne a Német Színház. Ennek az volt a hátránya, hogy — Berlioz írása és a tények szerint: - „a Nemzeti Színház előadásain nem szerepelhet a Német Színház egyetlen művésze sem. Már pedig a Nemzeti Színház zenekara oly kicsiny, hogy szimfóniáimmal kis hegedűsbandája semmiképpen sem birkózhatik meg.”



Berlioz Erkellel járja a pesti utcákat és a felől érdeklődik; mit jelent a kirakatokban ez a szó: „honi?” Erkeltől tudta meg a jelentését, hogy az hazai, azaz magyar gyártmány. Bizonyára Erkel segítette Berliozt abban, hogy Treichlingert, a német zeneiskola kiváló hegedűsét és a Német Színház még vagy tíz jó muzsikusát átcsábítsa a Nemzeti Színház zenekarába.



Arra a hírre, hogy Berlioz átköltötte a Rákóczi-indulót, „a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett.” Így írja le Berlioz a mű hatását.



„Amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma (a Rákóczi-induló) fúgaformájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortossimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem. Ügy éreztem, mintha hajam égnek állna, és e végzetes ütemtől kezdve búcsút kellett mondanom darabom záró-részének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra, hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitörésével. Könnyen kitalálható, hogy újra kellett kezdenem.”



Az ismétlésnél néhány taktussal később tört ki a vihar, és Berlioz szerencsésnek mondja, „hogy a hangverseny végére tettem a Rákóczi-indulót, mert elsikkadt volna mindaz, amit utána játszanak.” „Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt!”



Csak kevesen tudják, hogy Berlioz meghallgatta Erkel Ferenc Hunyadi Lászlóját, és meleg elismeréssel adózott a magyar zeneköltőnek. Felfedezte a mű nemzeti karakterét, és elismerése ide kívánkozik.

„Erkel úr nagy tehetségű, kiváló és érdemes férfiú, pesti tartózkodásom alatt az ő avatott vezényletével hallottam egyik operáját, melynek Hunyadi a címe, s amelynek tárgyát a magyarok hősi történelméből merítette. Ebben a műben eredetiség és mindenekfelett ama érzelem mélysége miatt, amely sugallta, egész sereg kitűnő dolog van. Egyébként tisztán komponált munka, s igen értelmes és igen finom a hangszerelése. Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy ebben a hangszerelésben nincs erő, Schodel asszony, aki Branchu asszony iskolájából való, igazi énekes-tragika (nyoma veszett iskola ez, s nem vártam, hogy Magyarországon találjam majd meg új hajtását), igen szépen énekelte és játszotta a főszerepet. Ki kell emelnem még a magyar társulatból egy Feredy nevű igen érdemes tenoristát. Mindenekfelett csodálatosan, különösségében elbájoló hangsúllyal adja elő a nemzeti dalokat és románcokat, amelyek oly drágák a magyaroknak, de amelyek, ha így éneklik őket, bizonyára minden népnek tetszenének. A koncertmester nagy tehetségű hegedűs, neve Kohne, sokáig tartózkodott Párizsban, s ha nem csalódom, Konzervatóriumunk osztályait végezte. Ami a pesti Nemzeti Színház kórusát illeti, bizony ez mind számra, mind a hangok természetére, de a hiányos gyakorlás miatt is, igen gyengécske. A magyar nyelv egyáltalán nem alkalmatlan a megzenésítésre, sőt érzésem szerint kevésbé kemény, mint a német. Íme, ez aztán igazi nyelv.”



Ez a kis jegyzet csak kezdete annak a törekvésemnek, hogy operáink, színpadi műveink korabeli hazai és világbéli elismerésére visszatérjek.



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1982. szeptember 4. (26. Évfolyam, 36. szám)


Franck, César • 382017-12-10 19:47:44

 



A ZENE, 1930. november 1., XII. évf. 3. szám:



Hangversenyműsoraink ismertetése



„Ötödik hangverseny. — 1930 november 2-án. — Vezényel: Bor Dezső.



…….



5. Franck, César (1822 Liège — 1890 Páris): Az elátkozott vadász. Szimfonikus költemény.



A legújabb francia zene korszakalkotó egyéniségének négy szimfonikus költeménye közül »Az elátkozott vadász« a legértékesebb. 1883-ban komponálta a Mester Bürger hasonló című balladája nyomán:



Vasárnap reggel. Messziről a harangok csengő hangja és a tömeg ájtatos éneke hallatszik ... Mily szentségtörési A vad rajnai gróf kürtjébe fújt.



Hajhói hajhó! A vadászat megindul földeken, mezőkön, rónákon át. — Állj meg, gróf, állj meg! Halld az ájtatos dalokat.— Nem, hajhó, hajhó tovább! — Állj meg, gróf, állj meg, vigyázz! — nem, tovább!... És a lovasok mint a szélvész rohannak tovább.



De egyszerre ... a gróf egyedül marad. Lova nem akar tovább menni. Kürtjébe fúj. De a kürt nem szólal meg ... és egy kísérteties kérlelhetetlen hang megátkozza: E szentségtörés örökké tartson, minden poklokon keresztül.



És lángok törnek elő köröskörül ... A gróf félelemtől őrjöngve menekül, mindig gyorsabban, gyorsabban, üldözve szellemek hadától,.. . nappal borzalmas szakadékokon keresztül, éjjel a felhőkön át...



A zenekari illusztráció pontosan simul a ballada minden egyes mozzanatához. A bevezetésben (Andantino quasi Allegretto) a kürtök hallalija váltakozik a harangok zúgását jelképező harmóniákkal. Triolás és tizenhatodos futamok ecsetelik a lovak toporzékolását és a vadászat kezdetén jelentkező izgalmat. Újabb kürtszó. Lovasroham. Vad száguldozás, melynek illusztrálásában részt vesz a zenekar minden hangszere. Hirtelen elhallgat a lárma. Csak a kürtök és puzónok kísérteties akkordjai figyelmeztetik a grófot, hogy álljon meg, hagyja abba a kegyetlen hajszát. De a gróf nem tágít. Tovább sarkantyúzza lovát, de ez hirtelen megtorpan. A vonósok tremolói és a négy fagot harmóniáitól támogatva hallatszik a puzónok szólamában a rettentő átok, melynek befejeztével (Piu animato) újra kezdődik a vad száguldozás. Vad kromatikus triolák tizenhatodos fölfelé szökő hegedűfigurák jelképezik az átok beteljesülését és a szédületes hajsza a tétel végéig tart, szüntelenül, míg a záró g-moll akkord meg nem szakítja a színes, fantáziával szőtt zenekari képet.“



Le chasseur maudit (Az elátkozott vadász)


Franck, César • 372017-12-10 18:44:00

 



CÉSAR FRANCK (1822-1890) EMLÉKÉRE 



«Szimfonikus változatok, zongora- és zenekarra.»



Az új francia zenei irány megteremtőjének: César Franck-nak ez a műve valóságos betetőzése a kiváló mester zongoraműveinek. Klasszikus formaszépsége, választékos dallammintázás és briliáns színekben csillogó zenekara sohasem téveszti el mélységes hatását. A koncertáló zongoraszólam egyensúlyban van a kísérő orkeszterrel. Franck nagy mestere volt a variációnak. Témáját ügyesen szövi és bogozza, változatai artisztikusak és természetesen következnek egymásból, egységességére jellemző, hogy még átvezető részei is tematikusak.



A ZENE, 1937. október 15. (XIX. Évfolyam, 1. szám)



*

A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar a „Hangverseny délidőben” sorozat keretében jutott szóhoz — vagyis mikrofonhoz, és jelenlevő közönséghez — a Magyar Nemzeti Galériában. Kiváló muzikalitású nevelő karmesterük, Petró János irányításával két romantikus kompozíciót szólaltattak meg: César Franck «Szimfonikus változatok» című zongoraversenyét, Kassai István szólista közreműködésével, és Dvořak: IX. szimfóniáját, amelyhez „Az új világból” elnevezés tapadt.



Franck műve nem tartozik a szabályos felépítésű zongoraversenyek közé. Bár a variációk alakváltásai mögött világosan felismerhetők a zenei alapgondolatok — romantikus-improvizatív részek, „közjátékok” kölcsönöznek valami fantáziaszerűséget a kompozíciónak. Kassai István poétikusan, tartalmas hangon, a szín- és hangulatváltásokat híven követve folytatta párbeszédjét a zenekarral, s technikájának színvonalát a figurációk és passzázsok virtuózán csillogó megoldásával is bizonyította. A versenymű szólószólamával egyenrangú fontosságú zenekari keret Petró János irányításával jelentősen járult hozzá a mű különleges értékű tolmácsolásához. […]…



Részlet Raics István írásából, NÉPSZAVA, 1982. február 5. (110. Évfolyam, 30. szám)


A nap képe • 20082017-12-10 11:24:11

César Franck - Symphony in D Minor


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4132017-12-10 10:54:54

Fábián Imre a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1965.11.05-i számában „Gertler Endre Bartók estjé“–ről megjelentetett cikkében ezt írja:



„… A Belgiumban élő magyar művész egyike azoknak, s talán Zathureczky Ede halála óta az egyetlen, aki a hegedűre írt Bartók-kompozíciók előadási stílusát a legközvetlenebbül őrizte meg.  ….. Gertler nem nagy hegedűs-egyéniség Inkább korrekt, minden tekintetben tökéletesen megbízható művész, jó muzsikus a szó legnemesebb értelmében. Ezért kaptuk tőle a két versenyműben a legtöbbet, s emiatt tűnt a két rapszódia, mely kifejezetten a szólista egyéni varázsát igényli, kissé halványnak, szürkének.“



A korabeli magyar zenei újságokban nem ritkán jelentek meg hasonló értelmű értékelések Gerler Endre játékáról. Úgy tűnik, a művész honfitársai szigorúbban ítélték meg őt, mint külföldi közönsége. Kinek volt igaza? Ezt a szakemberek hivatottak eldönteni. Tény: Játéka mindvégig „korrekt“ volt, kerülte a túlzásokat, jó ízléssel, mértéktartóan és a zeneszerzők szándékához hűen adta elő az egyes zeneműveket.



Halála után, 1998.07.25-én a NÉPSZAVÁBAN az alábbi megemlékezés jelent meg róla:



Elnémult egy hegedű



Háromnegyed évszázad során a világ zeneértő közönsége számára fogalommá vált a magyar hegedűsiskola, amit gyakorta neveznek egyik legjelesebb művésztanár reprezentánsa nyomán Hubay-iskolának. Most e nagy scola talán legutolsó képviselője búcsúzott el örökre közönségétől - 91 éves korában brüsszeli otthonában elhunyt a kiváló magyar hegedűművész és zenetudós, Gertler Endre.



Munkássága mind előadóművészként, mind tudósként egy teljes európai kulturális korszakot fogott át. Gertler annak ellenére, hogy mestere volt hangszerének, nem tartozott az úgynevezett briliáns virtuózok közé. Művészetére az elmélyültség, a komolyság, az esztétikai és egyben etikai tartás, mondhatnánk úgy is: a művészi igazmondás volt a jellemző. Nem véletlen, hogy sok nagyszerű kortársa mellett Bartók Béla Gertler Endrét különös megbecsüléssel illette. Mi sem jellemzi jobban kapcsolatuk komolyságát, mint hogy Gertler azon nagyon kevesek egyike volt, akiknek észrevételeit Bartók kivételes módon respektálta; például a II. Vonósnégyesben vagy egyik utolsó remekművében, a hegedűre írt Szólószonátában Gertler tanácsára, az ő elemző értelmezése alapján módosításokat hajtott végre.



Gertler Endre univerzális művész volt. Bach partitái, Beethoven hegedű-zongora szonátái, a romantikus vagy az e századi modem művek nála egyaránt szigorú pontossággal, méltósággal, elmélyült gondossággal szólaltak meg. E sorok írója életének egyik feledhetetlen élményeként őrzi annak a nyári estének emlékét, mikor abban a szerencsében részesült - végighallgathatta azt a többórás próbát, amelyen Gertler nagyszerű művész barátjával, Fischer Annival Beethoven Tavaszi szonátájának előadására készült.



Gertler Endre annak a nagy humanista szellemi tradíciónak jeles képviselője volt, amelynek hordozói a művészetet esztétikai és erkölcsi értelemben egyaránt a legnemesebb emberi képesség kinyilatkozásának tekintették. Ebben a szellemben koncertezett szinte minden világhírű karmester kortársával, Bruno Waltertól Karajanig s a nagy honfitárs-barát Solti Györgyig. Pedagógusnak legalább olyan jeles volt, mint szólistának. Tanítványai közül több mint hatvanan, köztük számos magyar szólista nyert rangos zenei versenyeken első díjat. Soha nem szakadt el hazájától. Időskorában is vállalva az ezzel járó fáradságot, a nyolcvanas évek végéig minden nyáron Bartók- szemináriumot tartott Budapesten.



Gertler Endre halálával egy nagy generáció egyik utolsó kiválóságának hangja - hegedűhangja — némult el. A sors kegyetlen játéka, hogy eltávozása majdnem napra egybeesett a magyar publikum számára drága emlékezetű, másik nagy művész halálával: a világpublikum Gertler Endrével együtt azt a karmester Lamberto Gardellit is gyászolja, aki sok kiváló olasz utódja nyomában járva művészi teljesítményének javát a budapesti Operaházban nyújtotta. Mindkettőjükre igaz Kodály Zoltán szava, amivel egykor Arturo Toscanini halálhírét fogadta: az ilyen művészek elmúlásával mindnyájan kevesebbek leszünk.



Szász István“


A nap képe • 20072017-12-10 00:40:30

195 éve, ezen a napon született César Franck belga-francia zeneszerző.



Franck, César (1822.XII.10. Liêge—1890.XI.8. Paris)





Kedves tanítványa és részben szellemi örököse Vincent d’Indy írja róla, hogy a szimfonikus művészet az ő iskolájával született meg Franciaországban. Wagner és Liszt hatása érzik minden munkáján, ez azonban nem jelenti epigon voltát, hanem magasan szárnyaló lelkének kongenialítását a két titánnal. Franck maga is az újat akarja, hiszen szimfóniája is háromtételes, az egyes tételeknek pedig közös a tematikája. Ez az újszerű beállítása a szimfóniának bemutatója alkalmával nagy feltűnést keltett.



«D-moll szimfónia»



I. Lento. Allegro non troppo. A főtéma elégikus hangú sóhaj, amely mindinkább fokozódva, hatalmas crescendón vezet az allegróba, melynek panaszos ereje pár taktus után hirtelen megtorpan. Fojtott hangulatú átvezető téma vezet rövid allegróval a melléktémához, mely gyönyörű szép vonós kantiléna.  Majdnem hirtelen, mint «deus ex machina» tör elő a záró-téma titáni hang-tömege, hatalmas erejével átfogja az egész expozíciót. A feldolgozási részben is a panaszos hang az uralkodó. Egy démonikus crescendo után jön a visszatérés, mely szabályosan idézi az összes témákat. Rövid kóda.



II. Allegretto. Hangulat tekintetében ez a tétel rokon vonásokat mutat Mendelssohn a-dúr szimfóniájának lassú tételével. Régi szép idők, homályos emlékfoszlányok, sejtelmes tündéri tájak után való vágyakozás sír az angolkürt dallamában. Egy másik dallamot a hegedűk intonálnak, ezt a fafúvók akasztják meg. Az utána következő rész teljesen misztikus hangulatú. Ebben az átszellemült köntösben tér azután az angolkürt-téma vissza, hozzá csatlakozik rövidesen a basszusklarinét, kürt és fuvola is. A tétel befejező részében van valami transcendentális nyugalom.



III. Allegro non troppo. Vidám, bizakodó hangulat szól ki a gordonka dallamából, mint mikor az ember erejének teljes tudatában vág neki az útnak.  Az egész expozícióban nyoma sincs az előző tételek komor hangulatának.



A feldolgozási rész és visszatérés geniálisan van kombinálva. A különböző tételek tematikus anyaga is egészen új köntösben vonul fel. De mindezeken áttör a főtéma örömtől sugárzó arca, démoni erővel fejezvén be ezt a hatalmas alkotást.



(H.E.)



A ZENE, 1935. március 1. (XVI. Évfolyam, 12. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2502017-12-09 18:22:51

"ZIEGLER MÁRTA:*



TIZENHÁROM ESZTENDŐ



BARTÓK „ÉLETÉNEK NEVEZETES ESEMÉNYEIT, irányító szenvedélyeit” alkotásaiban bárki megismerheti. De Bartókról, az emberről és mindennapjairól kevesen tudnak. A sok jóhiszemű tévedést, félremagyarázást, amelyek életrajzíróinál minduntalan felbukkannak, meg lehet érteni, hiszen Bartók jóformán soha nem engedett magához közel senkit, nem ridegségből vagy a sokszor szemére hányt embergyűlöletből, hanem a reá annyira jellemző szemérmes tartózkodásból, s így őt megismerni nagyon keveseknek adatott meg.



Nem életrajzot írok, csak annak a 13 évnek az emlékeit idézem fel, amelyet vele töltöttem.



*



Bartók Bélának egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott saját tapasztalataiból és fejlettebbé, tanultabbá akarta nevelni a körébe tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t, Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb könyvét, Jacobsen Niels Lyhnéjét.



Tanítási célzatú (de számára egyúttal pihentető játék) volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott, s el kellett találnom a szerző nevét.



Amikor a Béla fiunk születését jelentő táviratot megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első gondolata, azt válaszolta (könnybe lábadt szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni tanítom.”



Egyik jellemző leveléből «A fából faragott,»    .. előkészületei közben:



„Elolvastam már Don Quijote 1., 2. fejezetét. Jó olvasni. És arra gondolok, hogy nyáron majd spanyolra tanítlak. Igazán! Párhuzamosan az olaszt is folytatjuk — és éppen az lesz az érdekes: két ilyen rokon nyelv összeboronálása és szétválasztása.”



Egyet azonban nem szeretett: a Zeneakadémián való tanítást. Ez nyűg, robot volt számára, s az ezzel eltöltött időről ő, aki „időkoldus”- nak nevezte magát, úgy érezte, hogy fontosabb dolgoktól (tudományos munkásság, komponálás stb.) vonja el. A lehető legrövidebb időre, heti 3 napra zsúfolta össze óráit. Felváltva aludt édesanyáméknál és Kodályéknál, s amint tehette, sietett haza Rákos-hegyre.



RAKOSHEGYI ELSŐ LAKÁSUNK (Jókai utca 3.) eléggé szűk volt, s nem biztosította számára azt a csendet, amire munkájához szüksége volt, így hamarosan átköltöztünk egy négyszobás házba, amelynek kertjében külön nyári lak is volt. Mellettünk, mögöttünk üres telkek s teljesen zavartalan csend. Mégis leginkább éjjel komponált; nappal a viaszhengerekre felvett népdalgyűjtései lejegyzésével, rendezésével, nyomtatásban megjelent román, szlovák stb. gyűjtések rendszerezésével, olvasással, nyelvtanulással foglalkozott. A népdalgyűjtés kedvéért megtanult románul, szlovákul, sőt később, afrikai útja előtt az arabbal is megpróbálkozott. A tétlenséget nem ismerte, illetve a tétlensége is valahogyan mindig „aktív” volt. A napi programhoz hozzátartozott, hogy „a gyereknek” rajzolt valamit. Másik játék volt a kártyavárépítés, de nem csak a szokásos házacskák, hanem komplikált kerítések, utak — bámulatosan biztos, nyugodt kézzel. A gyerek szabad fejlődésére igen nagy gondot fordított: iskolába csak a negyedik elemibe íratta be (az első három osztályból magánvizsgát tett).



Reggelenként tornászott Müller „Mein Systemje” szerint, és amikor csak lehetett, napfürdőzött. Bámulatosan bírta a napot, s napfürdőzés közben is mindig dolgozott, nyelvet tanult, hangszerelt stb. Naponta sétált, legtöbbször családjával, de néha magában is; olyankor mindig hozott valamit haza: egy különös kavicsot, kis vadvirágot stb. Egyik szenvedélye a bogár- és lepkegyűjtés volt Mindig vele volt a spirituszos-üveg a bogarak és a kloroformos-üveg a lepkék számára.



A reggeli torna és a séták mellett testmozgásnak egy labdajátékot játszott velem, s később a fiunkkal. A waidbergi Licht und Luft-szanatóriumból hozta ezt a játékot, ahol 1911 nyarán pár hetet töltött, ott játszották bőrrel bevont dobszerű ütőkkel, pingponglabdákkal.

A Waidbergben megkezdett és otthon folytatott, „természetes életmód” magával hozta a vegetáriánus étrendet is, amely mellett évekig kitartott. Külföldi útjai alatt azonban nem tartotta magát szigorúan ehhez az étrendhez, hanem lehetőleg mindig az ottani ország vagy város ételspecialitásait próbálta ki, ebben is az újat, az érdekeset keresve.



HANGOS SZAVA soha nem volt, ha valami bántotta, összeharapta ajkát és hallgatott. Egyébként nagyon hallgatag volt — azt mondta magáról, hogy beszélni semmilyen nyelven nem tud, magyarul sem. Nevetni ritkán nevetett, leginkább olyankor, amikor egy-egy külföldi levél hibás címzéssel jött, vagy valamelyik külföldi kiadójától sajtóhibákkal teli első korrektúráját kapta egy-egy magyar szövegű művének. Hogy a Tót legények táncát Tót lepények táncának szedték, ezt csak hallomásból tudom, de arra emlékszem, milyen derűt váltott ki nála, mikor a Lisztrevízió (Breitkopf und Härtel) egyik művének megjött az első korrektúrája, elején a Liszt Ferenchez írt Vörösmarty-ódával; „Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja” stb., s ebben az összes t-t s-nek szedték.



És felejthetetlen volt a mosolya, ha valami derűset látott vagy hallott, s azt a családjával közölte.



Alkoholt soha nem ivott, a feketekávézást is csak az első háború után szokta meg. Valamikor az első háború alatt szokott rá a cigarettára is.

A betegséget nagy türelemmel, panasz nélkül viselte, még azt a nagyon fájdalmas középfülgyulladást is, amit az 1918-as nagy influenzajárványkor kapott. Pedig a dobhártya megnyitása után (Kodály hozott ki Rákos-hegyre autón egy szakorvost) minden, zongorán leütött hangot a felső quart-jával hallott egy ideig, s ez eléggé aggasztotta. Azt már inkább tréfásan panaszolta, hogy állandóan egy Hubay-kompozíciót hall.



Szakmai féltékenységet nem ismert. A kékszakállú próbái alatt pl. állandóan magával hurcolta Stravinszkij «Sacre du printemps»-jának négykezes zongorakivonatát, keresve az alkalmat, hogy gróf Bánffy intendánsnak előjátszhassuk, s az kedvet kapjon a balett előadására.



Megalkuvást nem ismert, erre világít rá egy 1909. június 21-i levele:



„Nem hagyott nyugton, míg írásban nem formuláztam azt, amit tegnap utoljára nem egészen helyesen fogalmaztam szóval. Vagyis: El tudok képzelni olyasvalakit, akiért minden áldozatot meg tudnék hozni, de olyat, senkit, akinek kicsinyes óhajait teljesítsem.



Miért?



Mert az ilyen emberhez nem fűzhetne az a legmagasabb foka a szeretetnek, amely nagy áldozatok meghozására szükséges.”



A TERMÉSZETET rajongásig szerette. Az akadémiai szünetekben lehetőleg mindig utazott vagy utaztunk, szerény turista-felszereléssel, hátizsákkal, külföldön, III. osztályon, olcsó hotelekben megszállva. Leveleiben sokszor leírta a vidék szépségeit, amerre járt.



Idézek néhányból:

„Albac, 1910. december 31. (Fehérvölgy, Románia, megj. A.) Hogy tetszenék neked itten! Ezek a hóborította tisztások, köröskörül fekete fenyőerdő, közepén hó és jég közt végigszáguldó patak! Bizony ez majdnem annyit ér, mint egy kirándulás a Tátrába.”



Mindig a hegyek vonzották, a síkságról, főleg a megművelt területekről azt mondta, megváltoztatva a Baedeker : „Eine fruchtbare Gegend” meghatározását: „Eine furchtbare Gegend.” [Termékeny vidék, rettenetes vidék, — németül.]



1915. július, Hédelről: (Szlovákia, megj. A.)



„Nagyszerű vad irtások vannak a hegyoldalakon, fantasztikus százéves korhadt fatörzsekkel, villámsújtotta fákkal. Az erdők legnagyobb része olyan, amilyent mi szeretünk. Aztán sötét völgyekben zuhogó patakok, megint nagy, széles magas hegyhátak, ahonnan azt hiszem, a Magas-Tátrát lehet látni.”



És sokszor küldött leveleiben egy- egy érdekes, nálunk nem található virágot.



Ha komponált, nem beszélt róla, nem is szabadott kérdezni, s általában tudomást venni róla, hogy dolgozik-e valamin és min. Csak amikor teljesen kész volt valamelyik mű, játszotta el. Egy-egy zenekari művének hangszerelését (pl. a Mandarinét) azonban nagyon gyakran nem a dolgozószobájában végezte, hanem családi körben, a nagy ebédlőasztalnál.



Akadt aztán olyan kivételes eset is, hogy megírta, min dolgozik, sőt a terveiről is. 1917. augusztus végi levelében írta Kertmegpusztára (Békés megye, megj., A.):



„Egyelőre — pour dégourdir mes membres musicaux (Hogy fellazítsam zenei tagjaimat —franciául) — megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció.



De már gondolkozom a Mandarinon is: pokoli egy muzsika lesz, ha sikerül. Az eleje — egészen rövid bevezetés függöny-nyílás előtt — rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés: egy világváros utcai forgatagából vezetem be a t. hallgatót az apache tanyára.”



A népdalgyűjtésről azt írta nekem 1917 áprilisában: „Hiába, ez a munka belémrágta magát teljesen, úgy megszoktam, mint a dohányos a dohányt. Avval fáradságot, bajt nem sajnáltam.”



Gyűjteni rendszerint a nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor járt, mert akkor otthon találta a parasztokat. Lehetőleg vasútvonaltól messze eső falvakat keresett fel, s a férfiaknál ügyelt arra, hogy lehetőleg ne legyenek katonaviseltek, s így városi befolyás ne érvényesüljön náluk. A falusi értelmiség részéről elég sok értetlenséggel találkozott. Az is megtörtént vele, hogy mint gyanús idegent csendőrök kísérték be a községházára, amin magában kitűnően mulatott, hagyta magát kísérni, s csak a hivatalban mutatta fel a kultuszminiszter ajánlólevelét, melyben munkája legmesszebbmenő támogatására hívta fel a miniszter a hatóságokat.



Voltak azonban lelkes segítőtársai is, akik megértették intencióit, s mindenben kezére jártak.

Első gyűjtéseit egy kis primitív fonográffal kezdte, mely a Bartók Archívumban látható. Ezt (úgyszintén a később használt Edison-fonográfot) hátizsákban vitte magával. Előbbinek sárgaréz tölcsérét kívül a hátizsákra erősítette (igen élvezte, mikor valaki a vonaton megkérdezte tőle: „Kérem, ez az a híres magyar tárogató?”). Poggyászként a lehető legkevesebbet vitte magával kis kézitáskában; váltó fehérneműt, toalettszereket, csizma-húzót és kis, fekete viaszosvászon kötésű kottafüzeteket a lejegyzések számára. Volt úgy, hogy plédszíjban egy-két doboz hengert vitt magával (viaszhengerekre vette fel a népdalokat), de ha volt reá lehetőség, előre elküldte postán a hengereket.



Ha hosszabb időre ment gyűjteni, és érdemesnek látszott, a gyűjtést kiterjesztette az eredeti gyűjtőhely környékére is: „Rémséges utakon jártam, és rettentő szekereken” — írta Köszvényes-Remetéről 1912. április 13-án, de vállalt minden vesződséget, fáradságot a cél érdekében. Nemcsak népdalokat gyűjtött, hanem paraszt - kancsókat, tányérokat, kézimunkákat is, biztos érzékkel különböztetve meg a valódit az álnépitől.



Népdalgyűjtéseiről való hazatérte után, következett, a hengerek lejegyzése, tám-lapokra másolása, rendszerbe foglalása, amiben a család is segíthetett neki, sok idejét takarítva így meg.



NEM VOLNA TELJES A KÉP, amit Bartók mindennapjairól vázoltam, ha nem írnék azokról, akik az édesanyján kívül (akihez való rajongó szeretetéről már sók szó esett az életrajzokban) nagyon közel állottak hozzá, s akikről az általam ismert életrajzokban jóformán sosem írtak.



Az egyik: Irma néni (Voit Irma), Bartók édesanyjának 8 évvel idősebb nővére, akit Bartók második anyjának tekintett. Ő vezette háztartásukat az-után, hogy Bartók édesapja meghalt, s végig együtt maradt húgával. Bartók édesanyja kislánykora óta annyira ragaszkodott Irma nénihez, hogy az gyakran „Stecknadel”-nak hívta, értvén ez alatt azt, hogy úgy jár folyton a nyomában, mintha gombostűvel volna az anyja szoknyájához tűzve. Ez a kölcsönös nagy ragaszkodás szinte eggyé olvasztotta a család szemében Mamát és Irma nénit — egymás nélkül el sem lehetett őket képzelni. Mama volt a kenyérkereső, Irma néni vezette a háztartást, s féltő gonddal igyekezett azon, hogy a lehetőségekhez képest jól ellássa a családot, főleg persze Bartókot, akinek elég gyenge volt a fizikuma. Irma néni főzött, javított, toldozott, stoppolt, soha egy percig nem volt tétlen. Mama minden örömét, bánatát, aggodalmát ővele osztotta meg. Mindenre kiterjedő gondosságára egy jellemző jelenet: a Teréz körúti háznak (ahol akkor laktak) IV. emeletén, a lépcső tetején áll, s onnan lesi, jön-e Béla (aki soha nem használta a liftet), hogy előre kitálalja a levesét, nehogy Bartóknak várnia kelljen az ebéddel, s elveszítsen néhány percet drága idejéből. Milyen boldogan zsörtölődött, ha Bartók mögéje lopakodott, és kioldotta a kötényét! „Aba Béla!”( Aber Béla – Ugyan Béla – németül) — mondta, s tekintetében benne volt az öröm: Béla jókedvű!



A másik: Bartók testvérhúga, Elza (Oláh Tóth Emilné). Rajongásig szerette bátyját, s szeretetét átruházta mindenkire, aki Bartókhoz tartozott. Békés megyébe, pusztára ment férjhez, férje gazdatiszt volt. Eleinte Vésztőn, illetve az ahhoz tartozó Sziladpusztán laktak, később Rudolf-majorban, majd Kertmegen, s végül Szöllőspusztán, ezek a puszták mind a Wenckheim-birtokhoz tartoztak. Vendégszerető házuk mindig nyitva állt a hozzátartozók előtt, akiknek pihenésre, nyugalomra volt szüksége. Bartók is sokszor volt náluk hosszabb-rövidebb ideig, s mint ismeretes, sok népdalt gyűjtött ott. A cselédeket, a sommásokat mind megénekeltette; az ott gyűjtött népdalokban szereplő Garzó Péter, Varga Julcsa, Kocsis Rózsa, Ökrös Róza stb. mind ott élő személyek voltak.



Elzánál mindenkinek híznia kellett, persze elsősorban Bartóknak. A magtárban levő mérlegen hetenként ellenőrizte, s feljegyzést készített a „gyarapodásról.” Bartók egyszer avval örvendeztette meg, hogy malac-lopója zsebébe orvul néhány konyhai súlyt tett — de a nagy öröm nem tartott sokáig, Bartók arca hamarosan elárulta a „csalást.”



Szöllőspuszta éjszakai hangjai elevenedtek meg öntudatlanul, de félreismerhetetlenül «Az éjszaka zenéjében.»



Ennyit akartam Bartók Béla mindennapjairól írni, talán sikerül azokból az adatokból, melyeket itt leírtam, valakinek egyszer kiegészíteni a műveiből róla megalkotott képet. "



*Ziegler Márta (1893—1967) és Bartók Béla 1909-ben kötött házasságot. Az akkor 16 éves lány a művész zongorista tanítványa volt. Ez az írás Ziegler Márta 1966 májusában írt és a Documenta Bartókiana IV. kötetében megjelent visszaemlékezésének némileg rövidített változata.



Forrás: NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)



Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”



Ziegler Márta - Bartók Béla első felesége - és a 3 éves ifj. Bartók Béla.


Bartók Béla szellemisége • 2492017-12-09 18:12:24

RÁNKI DEZSŐ:



„Átültetni a zenéje iránti szeretetet”

 



Kapcsolatomat Bartók zenéjével könnyű jellemezni, mégsem tudom, hogyan fogjak hozzá. Mint ahogy az ember nehezen tud beszélni mindarról, ami mindennapi életének természetes részévé vált. Az, hogy ez így alakult, a mostanában zenét tanuló gyerekeknél szokásos módon zajlott le. Amikor elkezdtem a zongoratanulást, más kis darabok mellett sokat játszottam a «Gyermekeknek» -ből és a «Mikrokozmoszból» is, így fülem korán hozzászokott a bartóki harmóniákhoz. A klasszikus harmóniavilágtól idegen disszonanciák nem bántóan hatottak, hanem mint természetes kifejezőeszközök rögződtek meg bennem. Később, amikor már bonyolultabb Bartók-darabokat tanultam, amelyekben a harmóniai tájékozódást nem könnyítette meg a népdal vagy népdalszerű dallam jelenléte, ez a korai kezdés segített át a nehézségeken.



Mégis, csak 16-17 éves koromban jutottam el oda, hogy Bartók zenéjében ugyanolyan otthonosan érezzem magam, mint Mozartéban vagy Schumannéban. Meggyőződésem, hogy a közönség viszonya az előbb leírtakhoz hasonlóan alakul, csak sajnos sokkal lassabban. Azt kívánni, hogy mindenki zeneelméleti tanulmányokat folytasson, hogy megértse Bartók zenéjének szerkezetét és hangzásvilágát, természetesen badarság volna; de hogy fogékony füllel és némi kitartással közeledjünk felé, azt hiszem, reális igény. Sokakban megvan az a hajlam, hogy csak azt szeretik újra hallani, amit már jól ismernek (ezt sajnos észrevehetjük az egész világon tapasztalható koncertrepertoár-beszűkülésben — a zene üzlet: tehát azt játsszák, amire a közönség bejön), de lassanként mégiscsak kialakult a Bartók-zene helye az elfogadott, mindennapi repertoárban.



Arra, hogy Bartók nagyságát elemezzem, megpróbáljam zenéjét szavakkal leírni, és így megszerettetni, nem vállalkozom, ezt a zenetudósok megteszik helyettem. Rám az a feladat hárul, ami minden aktív zenészre, és ezen belül elsősorban Bartók honfitársaira — hiszen mégiscsak mi élünk a legközelebb azokhoz a forrásokhoz, amikből zenéje táplálkozott, — hogy minden erőmmel népszerűsítsem, elfogadtassam, és szeretetemet a Bartók-zene iránt másokba is átültessem.



NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4122017-12-09 15:22:56

Egy felvétel, amelyen a művészházaspár közös játéka hallható:



Contemporary Hungarian Music: Béla Tardos - Sonata for Violin and Piano III. Presto con bravura



André Gertler & Diane Andersen


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4112017-12-09 12:30:52

NÉPSZABADSÁG, 1960.05.20.:



Gertler Endre és Diana Andersen szonátaestje



Gertler Endre, a világhírű magyar hegedűművész, a brüsszeli zenei főiskola professzora évtizedek óta külföldön él, kapcsolata azonban a hazai zenei élettel sohasem szakadt meg, mindig a legszorosabb maradt. Itthoni látogatásait, hangversenyeit mindenkor nagy örömmel várta a közönség. Gertler Endre az új magyar muzsikának, elsősorban Bartók Béla műveinek propagálásával is eredményes, nemes hivatást teljesít negyed évszázad óta. (A nagy magyar zeneköltő egyébként sokszor szerepelt együtt Gertlerrel, s mint szonátapartneréről is, mint hegedűszerzeményeinek hiteles közvetítőjéről is, a legelismerőbben nyilatkozott.)



Gertler Endre mostani látogatása alkalmával zenekari hangversenyen való közreműködésén kívül szonátaestjén együtt szerepelt feleségével, Diana Andersen zongoraművésznővel. A sokoldalú műsoron a barokk zenét Bach h-moll szonátája, a romantikus muzsikát César Franck A-dur szonátája, a modem zenét egy Janacek-szonáta és Bartók első szonátája képviselte.



Ezen a hangversenyen úgy éreztük, hogy Gertler Endre most van művészetének tetőfokán; játékában magas színvonalon egyaránt megvan a hangzás szépsége, a töretlenül tisztán zengő hegedűtónus, a férfias, határozott vonóvezetés és az akadályt nem ismerő technikai tudás. És mindenekelőtt: az elmélyedő, leszűrt művészi előadásmód. Gertler értelmezéseinek külön érdekessége, hogy tolmácsolásában mindig erőteljesén érvényesül saját elképzelése, komoly művészi egyénisége, anélkül, hogy felfogása ellentétbe kerülne a mű szellemével, kottájával, stílusával.



A közönség bizonnyal szép élményként őrzi majd a nehéz Bartók-szonátának világos (minden oktató célzat nélkül is), helyesen magyarázó és meggyőző előadását, valamint Janacek szonátájának hegedűszólamából a ballada meleg líráját. S Gertler Endre az egyes művészek által oly gyakran érzelgősen előadott Franck-szonáta tolmácsolásánál sem engedett sehol a dúsan áradó dallam szentimentális csábításának.



Diana Andersen fiatal, finom ízlésű zongoraművésznő, jól képzett pianista. Első budapesti bemutatkozásával rokonszenvet keltett és az est sikeréből, tapsaiból ő is bőven kivehette részét, noha meg kell állapítani, hogy inkább az alkalmazkodó kísérő, mint az egyenrangú szonátatárs szerepét töltötte be a nagyszerű hegedűművész mellett.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4102017-12-09 12:24:30

Szonatina Sz. 55 (1915) - hegedűre és zongorára (Gertler Endre átdolgozása, 1931) I. Dudások



(Előzmény: 406.)


Bartók Béla szellemisége • 2482017-12-08 18:15:18

PALOTAI ERZSI:



Bartók Béláné, Pásztory Ditta



„A mátraházi üdülő kertjében ülünk, fenyőerdő közepette, rózsák karéjában.    Simán hátrafésült, szoros kontyba font, ezüstbejátszó sötétszőke haj, tág, kék szemek, szorosra zárt száj, szorosra zárt lélek. Ha szól, bartóki módon beszél.  Tömören, sallang nélkül, lényegre-törőn.

 



De mikor gyermek- és ifjúkoráról kérdezem, lepattannak a zárak, s kinyílik egy ember, a zseni árnyékában felsugárzik a feleség, a maga valahai méz szőke lényével, viruló nőiességével, az ámulat, a lángésznek adózó csodálat örömével, aki nemcsak felesége volt Bartóknak, hanem tanítványa is, a bartóki zongoraművek alázatos és invenciózus, szigorú és mégis áthevült közvetítője.



Zseni társának lenni akkor sem könnyű, ha a társ nem alkotó tehetség. Hátha még saját álmai, mondandói vannak, igénye zenei nyelvre, előadói lehetőségekre! Nem könnyű dolog önnön lehetőségeit, kitörni vágyó képességeit alárendelni a lángésznek! A felismerés, a szolgálat, az alázat micsoda öröme és gyötrelmei!



Bartók életéről, és munkásságáról, könyvtárnyi irodalom van már, jobbnál-jobb monográfiák, műelemzések, — feleségével közös életük is köztudott,— de jóformán semmit nem ismerünk Pásztory Ditta előéletéről, gyermek- és ifjúkoráról. A villódzó, el-eltűnő és újra felhasadó emlékekben most felrévlik ez a gyermek- és ifjúkor. ...



Felvidéken született, a csöndes kis Rimaszombatban, szülei pedagógusok, anyja zongoratanár, apja fizikatanár, mellesleg zenetanári diplomája is van. Edithet az anyja nevezi el Dittának, az Edith név túl kemény, összetörné habos lényét.  Fehér bőrű, gyönyörű kislány, derékig érő aranyhajjal, tágra nyílt azúrkék szemekkel. Két öccse körülajnározza, ő az üdvöske, mindenki szereti, kényezteti és ő is szeret mindenkit — az élet átlátszó és vidám, nyílt arcok, tárt karok, tárt szívek. ... És ebben a boldog gyermekségben, hétéves korában

gyönyörű ajándékot kap: a zenét! Anyja zongorázni tanítja, apja zeneelméletre.  Micsoda új, mesébe illő játék! A többi mind elbújhat mellette! A hajas baba, az eddigi kedvenc, néma, csak akkor tudja mondani, hogy ”mama,” ha megnyomják a hátát, minden mást Dittának kell mondania helyette, egy kifundált babahangon. ... A zongora pedig beszél, s olyan édesen, hogy az embernek belézsibbad a szájpadlása. Az ujjgyakorlatok is érdekesek, az ujjak táncolnak és pukkedliznek a billentyűkön, nagyokat lépnek, keresztezik egymást, micsoda kunsztokat lehet csinálni a tíz ujjal! A skálázás meg éppenséggel nagy mulatság: mintha vendégség volna, születésnapi uzsonna, s a vendégek sorra bemutatkoznának: én vagyok a C-dúr, én az F- dúr. ... És sokszor kell bemutatkozni, sokszor ismételni, mert sok a vendég. ... Ditta C-dúrnak képzeli magát, ő az akar lenni, csakis C-dúr, mert ott nincs semmi előírás, kereszt vagy bé, ...csupa egyforma fehér billentyű ... (habár Ditta füle szerint — abszolút hallása van — az e és f hangok között egy lehelletnyivel mintha kisebb lenne a távolság, mint a többi hangok egymásutánjában, s talán ugyanez áll a h és c hangközre is. ...) A skálák megszemélyesednek, gyerekek, nimfák, tündérek alakját öltik fel, néha rosszalkodnak is, megmakacsolják magukat — gyakorolni kell, kézhez szoktatni a tündérkéket, engedelmessé tenni őket. ...Ditta szeret gyakorolni, szereti a vége hossza-nincs ismétléseket: Apja szakértelemmel, pedagógiai szenvedéllyel
, szeretettel és szigorral tanítja zeneelméletre. Ez az oktatás mintha előképe lenne egy majdani nevelésnek. ...



Ditta imádja az édességet. Nyolcévesen Lúgoson nyaral, az anyai nagyszülőknél.  Dobozszámra áll ott a csokoládé. Kötényébe rejt egy dobozt, ezüstlevelű piros rózsák dudorodnak a fedelén, s bebújik a nagy ruhásszekrénybe, a sötétben kibontja s majszolni kezdi a csokoládét. Lassanként eltűnik a felső sor, alul már csak pakolatlan bonbonok csücsülnek, nagyszerű, még azzal sem kell bajmolódni, hogy az ezüstpapírt lefejtse róluk. ... A nagyszülei szólongatják, felkutatják érte a nagy kertet, benéznek a ribizke-bokrok közé, keresik a bukszusok közt (dísznövény, megj. A.), végül kinyitják a nagy szekrényt, ott alszik a kislány, elpilledve, csokoládé bajusszal, üdvözölt pofácskával,...álmában is szorongatva az üres dobozt. ...



Az első világháborúban már nagyobbacska, tizenkét esztendős. Apja a fronton,  az anyának nehéz három éhes gyerekszájat jóllakatni. A nagynénjének ugyan, szintén fronton van a férje, de ő tehetősebb is, ügyesebb is, még csemegére is telik néhanapján. Egyszer egy csomó cukrozott gyümölcsre tesz szert. Tálra halmozza, szinte csendéletként, középen egy nagy, kandírozott dió csücsül. Háború van, kukoricakenyér járja, nagy ritkán bab torta. ...Ditta, nem tud ellenállni a diónak. Odasettenkedik hozzá, szinte köszön neki, mielőtt kézbe veszi, s enni kezdi a csodálatosat.



A nagynéni persze rögtön észreveszi a csendélet struktúrájának megbomlását. És persze rögtön Dittát veszi elő — ki más lehetne a tettes! Ditta olyan szenvedélyesen tagad, mintha soha a dióval nem lett volna közelebbi találkozása. Tagad, mert igazságtalannak érzi, hogy el kell csennie azt, amit más simán megkaphat. ... Először érzi az egyenlőtlenséget — megmakacsolja magát, szent meggyőződése, hogy neki kijárt az a dió, a tál közepéről az a fekete, fekete dió, a maga ragacsos, sűrű édességével.



Szereti a mesét, a játékot és nagyon szeret táncolni. Pajtásaival színházasdit játszik, abroszokból rögtönzik a függönyt, ágyterítőből a királyi palástot, csipkefüggönyből a tündér-ruhát. ...Meséket állít színpadra, a mesék édesek és vigasztalók, a mesékben igazságot osztanak, a jók elnyerik jutalmukat, fele-királyságokat nyernek és királylányok kezét, és talán még cukrozott diót is a királylányok mellé. 



A zene lassanként kiszorítja a színházasdit. Fantáziája, játékigénye, szereplési vágya mind kielégül benne, lubickol a zenében, megtalált életelemében.

De a szülői ház pedagógiája szigorú és céltudatos. Megértetik a kislánnyal, hogy a zene nemcsak játék, mulatság, szenvedély, hanem foglalkozás is, kenyérkereset, pálya, életcél, a jövő megalapozása. Szorgalmasnak kell lenni, pontosnak és fegyelmezettnek, akkor talán még zenetanár is válhat belőle. Ditta engedelmes, vágyai nem lebbennek el a szülői intelmek felett, megülnek csöndben, tudat alá szorítva. De a kötelező gyakorlatok, etűdök után Lisztet játszik és Chopint, főleg Chopint, hűségesen és mégis hűtlenül pontosan ugyan, de hozzáadva a kottafejekhez a maga életszeretetből, mohóságból, kíváncsiságból és ezüst ábrándokból összeszőtt lényét is.



Alig tizennégy esztendős, mikor szülei jószerivel elígérik egy helybeli fiúnak. Ditta félig még gyermek, kicsi, törékeny porcelán baba, inkább visszhang még, mint akarat.  A fiúra már alig emlékszik: a majdnem-el- jegyzés azt jelentette, hogy ha húszéves korukban is szeretni fogják még egymást. ...



Nagy energiával folynak a zenetanulmányok. Már Pestre jár vizsgázni. Somogyi Mór magán konzervatóriumába, majd Székely Arnold tanítványa lesz.



1922-ben pedig jelentkezik a Zeneakadémián felvételre. Bartók a zsűri elnöke. Ditta gyanútlan, mint egy újszülött. Nagyon kislányos, méz-szőke haja, egyetlen vastag fonatban, azúrkék szeme sem lát lényeget, inkább csak fényérzékeny. … Nem érzi a pillanat sorsdöntő súlyát, a nagyhatalmú zsűri nem bénítja, otthon van: zongorázhat! Gyermeki fesztelensége, alvajáró biztonsága lenyűgöző. „Pásztory Edith az én növendékem lesz” — mondja Bartók a meghallgatás után.



A mester a félig gyermek Dittába belelátta a későbbi, szerzetesi szorgalmú pianistát, mint ahogy a szobrász belelátja a márványtömbbe a ki vésendő szobrot. ...



Egy esztendeig tanítja az akadémián. Ditta elé egy új világ tárul. Mellbevágóan új világ ez.   Mestere, előadási módjának merőben más a lényege, mint amit Ditta eddig ismert és követett. Szikárabb és igazabb világ, amelybe most lép, néha talán kegyetlen is, de mindig katarktikus. Bartók megdönti Ditta addigi hajlamait, rokonszenveit, rajongásait — meredek világba viszi, de kézen fogva vezeti a meredélyeken.

 



Egy esztendeig. De mindig csak tanítás és tanulás. Semmiféle személyes közeledés, a tanítvány a zongora mellett, a mester meg emelvényen, akkor is, ha  a másik zongoránál ül.    Emelvényen, mert kikalapált emberségével feltoronylik mindenki közül. ...



A zeneakadémiai vizsga előtti időszakban egyszer hazakíséri növendékét. Először, mióta ismerik egymást. Most sincs szó érzelmekről, nem esik köztük egyetlen „maga meg én” mondat sem. Csak épp megkérdi Dittától, minden bevezetés nélkül, feleségül menne-e, hozzá?  Még olyan pillantások sem estek eddig, amelyek indokolnák a kérdést. Ditta pedig percnyi gondolkodás nélkül mondja ki az igent, úgy mondja ki, mint aki egész életében, ezt a kérdést várta, egész életében erre az igenre készült. Érzi, hogy kopernikuszi fordulat ez, tudja, hogy a világ most kifordul tengelyéből, hogy egy öntörvényű élet társául szegődik, hogy a most következő létben mások a nehézkedési törvények, a klimatikus viszonyok, más a flóra és a fauna. ... Igen, mondja még egyszer, hogy nyomatékosítsa a választ.



Telített, munkával, tanulással sűrített esztendők. Bartók nemcsak zenére tanítja feleségét, hanem a tágabb létezésre, a gömbölyű világra is. Szisztematikus és szigorú. Az otthoni tanítás, — mert az akadémiára, nem engedi többé feleségét, — fokozott szorgalmat igényel, tökéletes koncentrációt. Házasságuk második évében megszületik Péter fiuk.  



Ditta megbetegszik, Davosba kerül, a kisfiúra Bartók testvérnénje, az angyali Elza vigyáz.  Bartók megismerteti feleségét a táncművészetekkel, utaznak, bejárják, Olaszországot, Franciaországot, ...Dittát az építészet vonzza leginkább, az architektúra szinte zenei  szerkezete,  de szereti a szobrokat is, főképp a vésett szobrok gigantikus erejét,   szuggesztióját,  és szereti a festmények színét és leheletét,  a megtalált szín egyetlen  lehetőségét. ...



Bartók nyomán megszereti Ady verseit, személyesen is megismeri Kassákot, József Attilát, meleg barátságba jut Kodályékkal.



A szellemi-érzelmi alakítással párhuzamosan szakadatlanul folyik az általános értelemben vett zenei nevelés is. Egy életre megtanulja, hogy egy zenemű közvetítésében soha nem szabad hívságnak lennie, érzelgősségnek, hogy mindig a műből kell kiindulni, nem saját érzelmi adottságaiból. Hogy nem elég, ha az Opus 14. zongoraszvit ürügyén zongorázik valaki, — az Opus 14. szvit szelleméből kiindulva kell játszani! A mester módszeresen készíti elő pódiumszereplésre feleségét. Két zongorán játszanak együtt, de nem megjelent kétzongorás műveket, hanem triókat, kvartetteket, felbontva a vonós hangszerek szólamait,  - ezeket Bartók játssza, a zongoraszólamot pedig Ditta. Bartók tárgyilagosságot követel az interpretálásban, nem engedi elnyálkásítani a művet egyéni beleélésekkel, de természetesnek tartja, hogy az előadó művész átszűrje a művet egyéniségén.



Az egyéniséget kell hát nevelni, olyanná felnöveszteni, hogy remekművek értője és tolmácsolója lehessen. Hogy egyenrangú társa lehessen a zeneköltőnek.



— Mit jelentett Bartókkal élni? — kérdezzük.



S a feleség válasza: —Állandó alakulást, érzelmi, értelmi növekedést. Létezést.



„Verj, vad kovács,...kemény, fájdalmas, műremekké!”

Kemény, fájdalmas műremek.



Bartók megalkotta, kivéste a márványtömbből a szobrot. Talán túlságosan is jól sikerült.  Talán fájtak is a levésett márványszilánkok. De Ditta nem roppant össze a heroikus lét alatt. Csak megkeményedett. A lelkierő, állhatatosság, kitartás, bátorság nem bőre, melyet le lehet vedleni, hanem húsa-vére, csontja-izmai. A sosem hajló gerinc idővel megmerevedik, már, nem is tud hajolni.



Férje halála után hónapokig ideggyógyintézetben kezelik. Mihelyt jártányi ereje van, 1946-ban, hazatér Magyarországra. Senki sem hívja. Csak visszajön a „szép hazába.” 



A „híres kis Magyarország” nem fogadja diadalkapuval. Lakása nincs, Miskolcon húzódik meg egy nagynénjénél. Nyugdíjat, kegydíjat akkor még nem kap, a szerzői jogdíjak ügye sincs még rendezve. Péter fia, New York-i hangmérnök támogatja pénzküldeményeivel. Végre, nagy nehezen, testvéröccse szerez neki Budapesten, egy leválasztott lakást, itt él tíz esztendeig, anélkül, hogy valaki rányitná az ajtót.



De változik a világ. Elérkezik az idő, amikor Bartókot már itthon is érdeme szerint kezdik becsülni. Megkésve persze, a világ ünneplése után lassan csoszogva, de elérkezik az idő.  (Zenei téren mi gyakran vagyunk fáziseltolódásban. ...)



S lassan azt is észreveszik, hogy itt él közöttünk Pásztory Ditta, Bartók felesége és munkatársa, a bartóki interpretáció leghűbb letéteményese, őrzője, gondozója.



Itt ül szemben velem a mátraházi üdülő fény verte kertjében. Egyszerű, sima, áthatolhatatlan. Valahol mégis, mélyen, mélyen, benne van a lenge, habos fiatal lány is, a méz szőke, az álmodozó, a játékos.  Most másmilyen. Elszántan igazmondó, nála minden szó az eredeti jelentés szerint értendő, és minden szava átgondolt, pontosan ütő.   Megszenvedett ember — magatartásának igazáért, lelki nagyságáért poklokat járhatott meg.



̶  Mik a tervei? — kérdezzük tőle. Az alapigazságok egyszerűségével feleli:



̶  Részt venni abban, amiben lehet és kell.”



Megjelent: a Film Színház Muzsika, 1976. július 24. (20. Évfolyam, 30. szám)



*



Makai Mihály (Debrecen) hosszú leveléből köszönjük azokat a figyelemre méltó gondolatokat, amelyeket egy régebbi közleményünk kapcsán ír a kritikusi munkáról.[…]…



Még inkább fontosnak tarjuk, hogy levelének folytatásaként írt reflexióit közreadjuk:



„Lapjuk 1976. 30. számában örömmel olvastam Palotai Erzsinek, Bartók Béláné, Pásztory  Ditta című írását."



Olvasónk a cikkel kapcsolatosan felidéz egy másik nőalakot, aki — az ő szavaival — ugyancsak Bartók egyik tanítványa volt. 



Idézzük tovább levelét:



„Bibliai Mártában — Kodályék nevezték így — Bartók a gondolati azonosságot lelte meg. 



A tanítványból később feleség, anya és olyan önfeláldozó munkatárs lett, aki azon túl, hogy felismerte Bartók jelentőségét, fanatikus hittel segítette át férjét a kezdeti kudarcok igazságtalanságain. Személyes terveit, zenei pályáját teljesen feláldozva élt Bartóknak — Bartókért. Kottáit másolta, a korrektúrákat javította, és mint munkatárs kísérte el gyűjtőútjaira, még Afrikába is. (Pásztory Ditta ekkor még alig 11 éves.) Jelen volt az 1916-ban született Opus 14. szvit születésénél, melyet 1923-ban Pásztory Ditta (vagy maga Bartók?), választott májusi vizsgájának egyik tételeként. Márta mondta el neki a zongoraszvit harmadik tételének algéri indítékait, majd Ditta játszott. Márta biztos ösztönnel érezte meg, hogy Pásztory Ditta Bartóknak már nemcsak tanítványa és zongorapartnere, hanem hivatott művésztársa és leendő felesége is. Tizennégy évi házasság után Márta lemondott Bartókról és a Pest-Buda egyesítésének nevezetes, 1923. novemberi hangversenyén Bartók Béla mellett Pásztory Ditta ült.



Ziegler Márta semmivel nem mérhető emberi magatartása, nagysága ürügyén legalább egy oldalt megérdemelne, ami nem csökkentené Bartók Béla és Pásztory Ditta sem emberi, sem művészi magatartását, értékét, inkább aláhúzná, kiemelné.  Hisz művészek házasságai sosem átlagemberek kicsinyes összetartozása, hanem önmaguk áldozata a művészetért.”



Örömmel adtunk helyt levélírónk jogos és figyelemre méltó gondolatainak.



Megjelent: Film Színház Muzsika, 1976. augusztus 7. (20. Évfolyam, 32. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4092017-12-08 10:03:49

Az időrendiséget figyelmen kívül hagyva beillesztek egy interjút, amelyben Gertler Endre – egyebek között - I. Albert belga királlyal (*) való találkozásáról beszél:



AZ EST, 1934.03.03.:



„Felségednek nincs szüksége arra, hogy király legyen …”



- Az Est tudósítójától



Gertler Endre, az ismert fiatal hegedűművész. csütörtökön hosszú távollét után hazaérkezett Budapestre. Az ifjú muzsikus állandó tartózkodási helye Brüsszel, ahol fontos zenei állást tölt be. Most, hogy szülei látogatására és néhány hangversenyre visszatért, érdekes initimitásokat mesélt el Az Est munkatársának a belga királyi udvarról, a zenét szerető és nemrég tragikus körülmények között elhunyt Albert királyról, valamint az új uralkodóról.



— Franciaországi, svájci és olaszországi hangversenykörutam után jöttem most haza - mesélte Gertler.



Legutóbb Velencében játszottam vonósnégyesemmel, három estén át, táblás házak mellett.



 — Milyen hivatalos megbízása van Belgiumban? — kérdeztük Gertlert.



 — A belga kultuszminiszter megbízásából tagja vagyok az öttagú zeneművészeti bizottságnak, amely a brüsszeli királyi zeneakadémián működik. Decemberben az Orchestre de Musique de Chambre elnök-karnagynak választott meg.



— Albert belga király halála — folytatta Gertler — őszintén megrendítette az egész országot és engem is mélyen lesújtott. Sokszor volt abban a kitüntetésben részem, hogy az uralkodó vendégszeretetét élvezhettem. A világháború után én voltam az első magyar állampolgár, akit a lackeni kastélyban vendégül látott;



— Albert királlyal való első találkozásom felejthetetlen emlékem marad. Intim körben voltam hivatalos a felséges párnál, teára. Jelen voltak még: gróf de Grünne, és fivére, Xavier de Grünne, a belga királyné főudvarmestere, aki egyébként az alpinista klub főtitkára. Grünne állandó turista társa volt a királynak és most a szörnyű szerencsétlenség után ő vezette a mentőexpedíciót. Délután négy órától este hét óráig sokat beszélgetett velem a király. Nemcsak jóságos szívű embernek ismertem meg, hanem kiváló gondolkodónak is.



— Egy más alkalommal jelen voltam, amikor Einsteint, a világhírű fizikust is meghívták. Akkor kamarazenéztünk az udvarnál. Einstein ezt mondta:

Felségednek nincs szüksége arra, hogy király legyen, mert mint ember is nagy...

— Akkor magyar művészekről kérdezősködött tőlem. Érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet.

— Később közvetlen egyszerűséggel mesélte el ezt a történetet:



A svájci hegyekben túrázott a királynéval. Megpihentek egy kis vendéglőben. Ebéd után felkeltek és távozni készültek. Az inkognitóban lévő uralkodót a pincér nem ismerte fel és így a feledékenységében távozni akaró királyt, aki személyesen nem igen szokott fizetni — számlája kiegyenlítésére szólította fel. A királynál nem volt svájci pénz. Belga bankjegyet ajánlott fel a pincérnek, aki a bankjegyen lévő fényképről felismerte a királyt és térdre hullott előtte.

— Most ősszel, egy katonai szemle alkalmával mint ezredes vonult el a mostani III. Lipót csapata élén a királyi palota előtt. Egy emelvényről felesége, a mostani Astrid királyné, két gyermekével és — apósával, a belga királlyal nézte a felvonulást. A trónörökösné izgatottságában a két gyermeket kézen fogva, a nép közé szaladt és az emberek közé vegyülve integetett férje felé. Ennek a jelenetnek tanúja voltam.



Gertler Endre elmondotta, hogy nemsokára Fischer Annie-val fog hangversenyezni, majd Angliába, Svédországba és Spanyolországba utazik turnéra, végül visszamegy Brüsszelbe, mert a nall-i zenei konzervatórium tiszteletbeli tanárának nevezték ki.



K. K.“



Képtalálat a következőre: „I. Albert”



(*) I. Albert belga király (1909.12.23.-1934.02.17.), akiről Gertler Endre beszél; „a hivatalos közlemény szerint hegymászóbaleset következtében, az Ardennek hegységben található Marche-les-Dames közelében található sziklafalon vesztette életét. Halálának körülményei korántsem tisztázottak, mivel a balesetnek nem voltak szemtanúi.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4082017-12-08 09:59:05

André Gertler - Discography


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4072017-12-07 12:28:54

BARTÓK Violin Sonata No.1 | A.Gertler, E.Farnadi | vinyl 1965 ®



BARTÓK Violin Sonata No.2 | A.Gertler, E.Farnadi | vinyl 1965 ®


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4062017-12-07 12:18:03

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.03.21.:



GÁCH MARIANNE INTERJÚI:



AZ ÉLETMŰ IGÉZETÉBEN



A brüsszeli vonal túlsó oldalán:

GERTLER ENDRE



Gertler Endre, a hírneves hegedűművész és pedagógus, Hubay Jenő és Kodály Zoltán egykori növendéke ötvenhárom év óta él Belgiumban, világszerte koncertezik, több országban vezet mesterkurzust, és a brüsszeli Királyi Zeneakadémia meg a hannoveri Musikhochschule professzora. Bartóknak csaknem növendékkora óta szonátapartnere volt, és mindvégig jóbarátság fűzte hozzá.



Brüsszeli otthonában hívtam föl telefonon, hogy megkérdezzem, mikor ismerkedett meg Bartókkal, és milyen emlékeket őriz róla. Ezeket mondta:



— Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor Bartók zongorára komponált Szonatináját átírtam hegedűre és zongorára. Fölkerestem a Zeneakadémián, arra kértem, nézze át és közölje, egyetért-e vele. Már másnap telefonált és meghívott, játsszuk el együtt. Igen elégedett volt, és sajnálkozott, hogy miért nem írta meg ő maga rögtön hegedűre és zongorára, hiszen erdélyi népdalgyűjtő kőrútján ezt a dallamot egy falusi hegedűstől hallotta. Később, 1931-ben a Szonatinát átírta kamarazenekarra, mutatta nekem a kéziratát és elmondta, hogy megőrizte benne az én átírásomban levő változtatásokat. Az 1960-as években ellátogattam a New York-i Bartók-archívumba, és ott fölfedeztem a magam Szonatina átiratának a fotókópiáját. Ebből kiderült, hogy kéziratomat Bartók magával vitte Amerikába, s ezt különleges megtiszteltetésnek éreztem, hiszen sok fiatalkori művét odahaza hagyta.



— Életem nagy ajándékának tekintem, hogy igen sokszor együttmuzsikálhattam vele. A szonátázást otthon, vidéken kezdtük Kun Imre rendezésében. Koncertsorozatunk egyre inkább terebélyesedett, sűrűsödött, sokfelé turnéztunk. Legutoljára 1938-ban játszottunk együtt Antwerpenben és Brüsszelben, óriási sikerrel. Műsorunkon Bartók I. Rapszódiája és a II. Hegedű—zongora szonáta, majd Bartók Magyar Népdalainak egy csokra hangzott el Ország Tivadar átírásában. Én szólóztam is azon az estén, a Mikrokozmosz néhány darabját játszottam. Sajnos akkor találkoztam vele legutoljára. Hogy visszatérjek műsorunkra: Bartók szívesebben játszotta a második Hegedű—zongora szonátáját, mint az elsőt. Belső szükségletének érezte, hogy ezt a művét megírja, még a közönség értetlensége sem kedvetlenítette el. „A II. Hegedű—zongora szonáta sokkal hermetikusabb, mint az I. Szonáta, voltaképpen nem is arra való, hogy a nagyközönségnek bemutassuk, túlságosan korai még ...” Aztán megígérte, hogy legközelebb majd eljátsszuk az I. Szonátát. Igen ám, de a legközelebbi koncertjére megint csak a II. Szonátát tűzte ki. Bartók minden vonatkozásban megelőzte a maga korát. A II. Szonáta igazi sikerét nem érhette meg, a mű mondandóját csak halála után értette meg a nagyközönség.



— Hadd idézzek most föl egy őrá jellemző anekdotát. Brüsszeli koncertünkön 1938-ban a II. Szonáta óriási sikert aratott. Bartókot ez váratlanul érte, mert ennek a művének az előadása után a közönség általában gyorsan szétszéledt, taps csak gyéren hangzott föl. Bartóknak melege volt, és csak úgy, ahogy máskor is, a művész-szobában gyorsan levetette frakk-kabátját. Igen, igen, bármily hihetetlenül hangzik ma már, de hozzászokott ahhoz, hogy egyik-másik előadása után nem kellett újra kimennie a dobogóra, nem kellett megköszönnie a tapsokat. De ezúttal a közönség ujjongva ünnepelte. Hívták vissza a pódiumra. Ingujjban ment az ajtóhoz, füléhez emelte kezét, figyelt. Örült a sikernek. Felöltötte a frakk-kabátját, és kisietett a közönség elé.



— Csodálatosan zongorázott, mégsem a zongorázás volt számára a legfontosabb, hanem maga a muzsikálás. A vele való próbák már a kezdet kezdete óta felejthetetlenek számomra. S valósággal lenyűgözött azzal, hogy ő fogadott el, választott ki kamarazene partnerének, engem, a nagyjából ismeretlent, a jóformán kezdőt. Arra is emlékszem, hogy a II. Szonáta egyik állásának a tempójára nem írt pontos utalást. Én rubatónak éreztem és így játszottam el. Utána azt mondta: „Játssza el még egyszer, mutassa, hogyan csinálja ... Ez jó, és a zongoraszólamban is megoldható. Majd én is így játszom ...” Sosem volt dogmatikus.



— Az embereket olykor magára erőltetett külső ridegséggel riasztotta el. Pedig szíve mélyén semmiféle ridegség nem lakozott. Baráti körben mindig föloldódott, őszinte melegség áradt belőle. Számomra minden szava éltető volt. Még akkor is, amikor közömbös témák kerültek szóba.



— A szakma tökéletesítése nyilvánvalón a játék nélkülözhetetlen feltétele, de ez még nem tanúskodik az előadó legbenső emberi kvalitásairól. Bartók emberi nagysága, lelki gazdagsága mindig megmutatkozott a művészetében, a muzsikálásában.



— Igen örülök annak, hogy nyaranta Magyarországon rendezik meg a Bartók-szemináriumokat. Fiatal külföldi növendékeim legkiválóbbjainak mindig azt tanácsolom, látogassanak el a nyári hetekre, ismerkedjenek meg Bartók hazájával, azzal az éghajlattal, nyelvvel, szokásokkal, sőt még az ételek ízével is, amelyek arra az országra jellemzők. Ily módon még közelebb férkőznek Bartók belső világához, szándékaihoz.



— Hogy mi a Bartók-játék továbbfejlesztésének az útja? Véleményem szerint az, hogy a műveiben rejlő valamennyi lehetőséget kibontakoztassuk. Ezen munkálkodom magam is. Nemcsak a koncertjeimen, a tanításomban, hanem a Belga—Magyar Társaság elnökeként is. A Bartók-évet már 1980. december 5-én kezdtük meg, Lehel György és Kocsis Zoltán közös hangversenyével. Igen fontosnak véltem, hogy az ünnepi esten magyar művészek szerepeljenek.



— Mikor halljuk Budapesten?



— Novemberre hívtak meg. Eljátszom Bartók I. hegedűversenyét és II. Rapszódiáját. Majd egy másik estén a II. Hegedű—zongora szonátát is.“




 
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Fülei Balázs (zongora)
"A Zongora – közelről"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rácz Ödön (nagybőgő)
Liszt Ferenc Kamarazenekar (koncertmester: Tfirst Péter)
ROSSINI: 6. (D-dúr) szonáta („La Tempesta”)
BOTTESINI: 2. (h-moll) nagybőgőverseny
BRITTEN: Variációk egy Frank Bridge-témára, Op.10

19:30 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

Miklósa Erika (szoprán)
Balog József (zongora), Buza Vilmos (nagybőgő)
Kodály Vonósnégyes
SCHUBERT: c-moll Quartettsatz, D. 703
SCHUBERT: A halál és a lányka, D. 531
SCHUBERT: d-moll vonósnégyes („A halál és a lányka”), D. 810
SCHUBERT: A pisztráng, D. 550
SCHUBERT: Pisztrángötös, D. 667

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Radu Lupu (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
J.S. BACH: II. (h-moll) szvit, BWV 1067
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
RACHMANINOV: II. (e-moll) szimfónia, Op.27
A mai nap
született:
1752 • Muzio Clementi, zeneszerző († 1832)
1940 • Miller Lajos, operaénekes
elhunyt:
1848 • Rózsavölgyi (Rosenthal) Márk, zeneszerző (sz. kb. 1788)
1922 • Nikisch Artúr, karmester (sz. 1855)
1981 • Samuel Barber, zeneszerző (sz. 1910)